Némi meglepetést okozott, amikor Orbán Viktor egy Klebelsberg Kunónak szentelt emlékhely avatásakor kivételes államférfinak nevezte Klebelsberg és Bethlen István mellett Horthyt is. Lázár János másnap nagy magyar hazafiként jellemezte Horthyt. Amikor Brüsszelben kérdeztek rá erre, Orbán úgy érvelt: ha a kultuszminiszter „jó fiú, a miniszterelnök jó fiú”, akkor az őket megbízó Horthy érdemeit sem lehet kétségbe vonni.

Aki felületesen szemléli a közéletet, az ellentmondást vél felfedezni aközött, amit most mond, és aközött, hogy amikor Székesfehérváron Hóman-szobor állítását támogatta a fideszes önkormányzat és ezt amerikai nyomásra le kellett állítani, Orbán úgy oldotta fel a dolgot: aki megszálló hatalommal működött együtt, az nem kaphat szobrot Magyarországon, tehát Hóman sem, és Horthy sem. Ez az érv minden bizonnyal arra szolgált, hogy egyúttal minden egykori MSZMP-s személyiség tiszteletét is kizárja. Ugyanakkor arra is jó volt, hogy Horthynak a német bevonulást megelőzően folytatott tevékenységét ne kelljen elítélni. Nem kizáró ok eszerint az 1919-es fehérterror, és nem kizáró ok a zsidótörvények sorának jóváhagyása, vagy a Kamenyec-Podolszkijnál történt 1941-es tömeges deportálás. Nincs tehát ellentmondás Orbánnak az esetleges Horthy-szobrot elutasító korábbi állásfoglalása és mostani Horthy-magasztalás között.

Mire kell Orbánnak és Lázárnak Horthyt magasztalnia? Többen azt tételezik fel, hogy a Jobbik szavazóira vadásznak. Elvégre korábban a Jobbik épített Horthy-kultuszt, a Jobbik emlékezett meg több ízben is Horthy budapesti bevonulásáról a Bartók Béla úton. Másképp látom. Orbán saját, épülő rendszerének előképét látja a Horthy-rendszerben, annak 1919-et követő felépítésében. Horthy az országot megrázó forradalmak, a gyűlölt Károlyi Mihály nevéhez kötődő demokratikus kísérlet és az úri Magyarországot alapjaiban megkérdőjelező Tanácsköztársaság után építette fel a maga önkényuralmi rendszerét. Olyan rendszert, amelyben egy szűk elit gazdagságával állt szemben a politikailag is jogfosztottak millióinak a népi írók által bemutatott nyomorúsága. Olyan rendszert, amelyben a hatalmon levőket nem lehetett leváltani. Orbán a teljhatalom birtokában, szembefordulva a parlamenti váltógazdálkodást, piacgazdaságot, úgy-ahogy működő jóléti rendszert is jelentő nyugatos kísérlettel, amely nem volt több számára „két zavaros évtizednél”, valami hasonlóra vállalkozott. Ezt nevezi „nemzeti együttműködés rendszerének”, ami olyan monolitikus berendezkedés, olyan önkényuralmi rendszer, amely nem ismer pluralizmust, nem ismer az államhatalomtól független gazdasági, társadalmi és politikai szereplőket. Ő maga jellemezte rendszerét illiberális államként, amely megjelölés a Horthy-rendszerre is ráillik. S nem akármilyen önkényuralom ez, nem olyan, amely a polgári középréteggel szemben a szegényekben talál bázist, hanem a szegényeket, az elesetteket látványosan megvető, kirekesztő önkényuralom.

Azokat, akik szívesen tesznek különbséget a Horthy-rendszer úgymond pozitív, Bethlen István miniszterelnökségével fémjelzett első időszaka és az azt követő, a háborús éveket is magába foglaló második időszaka között, indokolt emlékeztetni: a rendszer két alapjellemzője mindvégig változatlan volt. Mint Ungváry Krisztián nagyszerű könyvében megmutatta, a rendszer történetén végigvonult a hivatalos antiszemitizmus. Hozzáteszem: ugyanígy végigvonult a rendszer negyedszázadán a revíziós politika. Ez utóbbi késztette a rendszer elitjét a német szövetségre és a világháborús részvételre. Ahhoz, hogy a revíziós politika háborús részvételbe, Don-kanyarba és összeomlásba torkolljon, csak a külpolitikai feltételeknek kellett megváltozniuk. A második szakaszban nem történt más, mint az, amire az első perctől készültek. A Horthy-kor elitje mindig is antiszemita volt, csak az első időszakban, az állami szintre emelt antiszemitizmus úttörőjeként beérte a numerus clausussal, és a második időszakban, amikor ez már nemzetközileg is normává vált, eljutott a jogfosztó törvények sorozatáig, majd a tömeges deportálásig.

Mi köze ehhez Orbánnak? Csak annyi, hogy a revíziós politika logikáját a második világháborút követően kialakult új világban, amikor a határok módosítását még Putyin Oroszországa a maga katonai erejével is csak nemzetközi elszigetelődés árán engedheti meg magának, korlátozott változatban lehet csak követni: nem területeket szerez vissza, csak állampolgárokat. De egymillió elszakított állampolgárt visszaszerez! Mert új feltételek között ugyanazt a „magyar észjárást” igyekszik követni, mint a Horthy-kor elitje. És akkor is maguk „a magyarok” döntötték el, hogy kivel akarnak együtt élni, és kivel nem. A hatalmon levők és az őket támogatók akkor a zsidókkal nem akartak együtt élni, most a menekültekkel nem akarnak. Nem túl sok menekültet nem akar Orbán beengedni, mint a felső korlátot követelő bajor CSU, hanem egyetlen menekültet sem. Ez is rasszista rezsim, ahogy az is rasszista rezsim volt. Horthy magasztalásával saját híveit erősíti meg Orbán abban a meggyőződésükben, hogy őt támogatva járnak történelmileg is alátámasztottan helyes úton.