2016. március 13-án három német Bundeslandban – Baden-Württembergben, Rheinland-Pfalzban és Sachsen-Anhaltban – tartottak a német belpolitika és Angela Merkel menekültpolitikai irányvonala szempontjából egyaránt nagy jelentőségű tartományi parlamenti választásokat. A bevándorlásellenes és szélsőjobb irányba hajló Alternatíva Németországért (AfD) megerősödése borítékolható volt ugyan, annak mértéke (24,2 százalék Sachsen-Anhaltban, 15,1 illetve 12,6 százalék Baden-Württembergben és Rheinland-Pfalzban) kisebb sokként érte a mérsékelt politikai közép pártjait éppúgy, mint az AfD felé főleg keleten sok szavazatot vesztő szélsőbalt.

Ennek ellenére nem várható azonban jelentős átalakulás vagy stratégiai irányváltás a szövetségi belpolitikában vagy Angela Merkel menekültpolitikájában. A kancellár kitart, hiszen a küzdelem szempontjából a 2017 őszi Bundestag-választások jelentik a valódi célvonalat. Aki pedig addig időt nyer, életet nyer.

Miközben Merkel további hosszú küzdelemre rendezkedik be, pillanatnyilag négy tényezőre építhet. A jelenlegi választások egyik legmeghatározóbb jellemzője az ún. inkumbens-hatásnak, a hivatalban lévő politikus választási előnyének az érvényesülése volt, ami ahhoz vezetett, hogy kivétel nélkül a korábban regnáló tartományi miniszterelnökök és pártjaik (Baden-Württembergben a Winfried Kretschmann vezette zöldek, Rheinland-Pfalzban Malu Dreyer és az SPD, Sachsen-Anhaltban pedig Reiner Haseloff és a kereszténydemokraták) kaptak megbízást a kormányalakításra. Ez reménykeltő jelenség Merkel perspektívájából is, ám jelentős veszélyeket is hordoz magában. Az inkumbens hatás ugyanis biztosíthatja, hogy a pozícióban lévők végezzenek az élen, de a jelenlegi körülmények között nem képes garantálni a megszokott kormánytöbbséget.

Bár a 10-15 százaléknyi AfD választónak a politikai spektrum szélére sodródása kapta a legnagyobb figyelmet, ám hasonló mértékű mozgás volt megfigyelhető a politikai centrumban is. A korábbi kormánykoalíciók kisebbik pártjainak szavazói tömegével voksoltak át – főleg a nyugati tartományokban, a nagyobbik koalíciós partnerre, hogy a politikai húzóarcok, vagyis a tartományi kormányfők a székükben maradhassanak.

Ennek hatására azonban szinte elvéreztek a juniorpartnerek. Az SPD több mint 10 százalékkal maradt alatta legutóbbi választási eredményének Baden-Württembergben és Sachsen-Anhaltban, a Zöldek pedig szintén tíz százalékpontot buktak Rheinland-Pfalzban. Ebből kifolyólag pedig a korábbi szövetségesek nem tudnak többé kormányképes többséget felmutatni. Sachsen-Anhaltban már a CDU-SPD nagykoalíció sem. Ennek rövid távú következménye a szinte a teljes politikai spektrumot magában foglaló – és a német politikában eddig párját ritkító – hármas kormánykoalíciók megkerülhetetlensége lesz.

Míg március 13-a előtt úgy tűnt, hogy egy 10-15 százaléknyi AfD a legbiztosabb garancia a nagykoalícióra, a vasárnapi választások bebizonyították, hogy az AfD 15-20 százalékra erősödése alapvető kihívást jelenthet a működőképes kormánykoalíciók mögötti többség kialakítása szempontjából. Ez egy olyan tanulság, amit a szövetségi politikának is meg kell fontolnia a vasárnapi tartományi választások nyomán. A német politikai rendszer öles lépést tett most vasárnap az osztrák modell irányába.

Merkel második kapaszkodója, hogy bár egy tartomány puszta megtartásán túl nem született a CDU számára semmi sikerként kommunikálható eredmény, mégsem a kereszténydemokraták lettek a három választás igazi vesztesei. A legnagyobb vérfürdőt és pozíciói stratégiai meggyengülését az SPD és a baloldali Die Linke volt kénytelen elszenvedni. Merkel kommunikációja ráadásul részben sikeresen aknázta ki, hogy a két sikertelen CDU-s miniszterelnök-jelölt, Guido Wolf Baden-Württembergben és Julia Klöckner Rheinland-Pfalzban korábban szembehelyezkedett a kancellár menekültpolitikai irányvonalával.

Merkel részint jogosan utal arra, hogy a CDU gyenge szereplésének egyik oka a párt megosztottsága és az egységes, elvi politikai üzenet hiánya volt. Ugyanakkor elegánsan megfeledkezik arról, hogy Reiner Haseloff ugyancsak a kancellár kritikusai közé számítható, és ugyanilyen háttérrel Sachsen-Anhaltban választást tudott nyerni. Merkel ugyan igyekszik stabilizálni a saját helyzetét, ez azonban jelenleg csak a status quo fenntartására elég.

A CDU belső megosztottsága és bajor testvérpártjával, a CSU-val folytatott konfliktusa tovább folytatódik anélkül, hogy kilátás lenne bármilyen elmozdulásra. Horst Seehofer, megtörve az elmúlt két hét idillikus kommunikációját, egyértelműen a merkeli menekültpolitikát tette felelőssé a kereszténydemokraták gyenge választási szerepléséért, ám támadásának ereje elmarad a korábban tapasztaltaktól. Klöckner és Wolf is magabiztosan utasították vissza a pártelnöki-kancellári kritikát azzal, hogy különutasságuk nélkül még markánsabb lett volna a CDU szavazatvesztése.

Kettejük közül különösen a CDU új médiaüdvöskéjévé avanzsált Julia Klöckner jövőbeli pályafutására lesz érdemes odafigyelni, aki a 2017-es választások után Merkel kihívójává is kinőheti magát; ha a CDU a 2017-es Bundestag-választáson is leszerepel, és Klöckner addig a felszínen tudja tartani magát. Ennek ellenére tény, hogy a választások nem vezettek földinduláshoz a Kereszténydemokrata Unión belül; Merkel vélhetőleg tovább folytatja az apró szigorítások politikáját, miközben kitart a menekültválságra adandó európai válasz stratégiája mellett. Pártelnöki és kancellári széke azonban jelenleg szilárdnak tekinthető.

Angela Merkel harmadik mentőöve Sigmar Gabriel szociáldemokrata pártelnök és az SPD. Gabriel teljesítményét és irányvonalát ha lehet még több kritika éri saját pártján belül, mint Angela Merkelt a CDU-ban, amit a hétvégi választási eredmények nyilvánvalóan csak tovább fokoztak. A nagykoalíció két pártelnöke, kancellár és alkancellár jelenleg jobban egymásra vannak utalva a saját politikai túlélésük tekintetében, mint valaha, és ennek megfelelően vetik egymásnak a hátukat. A nagykoalíció, CDU és SPD, vélhetően még az eddigieknél is olajozottabban és gördülékenyebben, minden lehetséges konfliktust elsimítva fog együtt dolgozni a menekültpolitikában, hogy érezhetően csökkentsék a német társadalomra háruló terhet. Hogy ez a stratégia 2017-ben kifizetődik-e az SPD számára, erősen kérdéses, ám jelenleg ez hordozza a legkisebb rizikót magában a pártvezetés és személyesen Sigmar Gabriel számára.

A negyedik tényező az idő. Az AfD egy „single issue party”, amely 2015-ig az európai integráció és a közös európai fizetőeszköz, az euró kritikáját tűzte szinte egyetlen programpontként az zászlajára, az elmúlt évtől kezdve pedig a bevándorlás és a menekültválság kérdését. Ezzel összefüggésben az AfD előtt három kihívás áll, ezeket 2017 őszéig meg kell válaszolnia. Rendeznie kell homályos viszonyát a német szélsőjobboldalhoz, mivel az utóbbi másfél évben nagyon sok, korábban például a Német Nemzeti Demokrata Párt (NPD) színeiben fellépő, jobboldali-radikális politikus lelt új otthonra a pártban és hozták magukkal korábbi politikai világnézetüket, stílusukat, céljaikat. Míg a tőlük való elhatárolódás, illetőleg a párt „barnátlanítása” az egyik első számú feltétele lenne annak, hogy az AfD konjunkturális protesztpártból stabil néppárttá nőhesse ki magát a nyugat tartományokban, az egykori NDK területén ez akár komoly szavazat- és erőforrásveszteséghez is vezethet.

Másodsorban professzionalizálódnia kell, és ki kell dolgoznia egy olyan, minden szakpolitikai területet magában foglaló, néppárti programot, ami a pártot stabilan komolyan vehető politikai erővé teheti nemcsak az időszakos protesztszavazók, de a jobbközép-konzervatív választópolgárok számára is. Ennek a kihívásnak a nehézséget nem szabad alábecsülni, elég csak a Kalózpárt (Die Piraten) hasonló felfutására és azt követő dicstelen végére utalni a liberális spektrumon belül.

Végül pedig nem lehet elfelejteni, hogy a menekültválság nem fogja örökké meghatározni az európai és a német politikai napirendet. Merkel is ezért játszik túlélésre. 2017 őszéig még beérhetnek a német kormány lépései, még javulhat a külső határ ellenőrzése, még érezhetően csökkentheti a Törökországgal kötött megállapodás a Németországba érkező menekültek számát. Ez pedig a kancellár-asszonynak a túlélést jelentheti, az AfD-nek pedig a gyors arculatvesztést és eljelentéktelenedést hozhatja magával.

Ha egy pillanatra csak erre az egy politikai szembenállásra fókuszálunk, akkor azt látjuk, hogy egy sprinter és egy hosszútávfutó mérkőznek egymással. A célszalagot 2017 őszén kell átszakítani. Ám egyikük sem tudja előre, hogy a pálya addig nem lesz-e túl hosszú, vagy éppen túl rövid a maga számára.

A szerző politológus, a Német Külpolitikai Társaság (DGAP) kutatója