Mivel nemrég foglalkoznom kellett az LMP menekültügyi kifinomultságaival, akkor vagyok becsületes, ha röviden megemlékezem más ellenzéki pártok idevágóiról is.

A Népszabadságban olvastam, hogy valamiféle nyilvános vitán a Fidesz egyik külügyi figurájával összeült három ellenzéki párt – az MSZP, a Jobbik és a Liberálisok – egy-egy képviselője, és a fideszes hogyhívjákkal mély egyetértésben kifejtette: támogatja Orbán Viktor miniszterelnök úr európai migrációs javallatait.

A három ellenzéki államférfi – Mesterházy Attila, Z. Kárpát Dániel és Szent-Iványi István (!) – akkor vállalt hiánytalan szolidaritást a demokratikusan megválasztott, legitim magyar kormány vezetőjével, amikor Orbán úr politikájával és retorikájával szemben az egész világon úgyszólván egységes, globális hányinger észlelhető.

Vona Gábor országgyűlési képviselő úr, a fiatalos, energikus, sikeres szélsőjobboldali párt széles körű tekintélynek örvendő, tehetséges, ifjú vezetője azt indítványozta, hogy az egyes európai országokra kiszabható menekültkvóták ügyében tartassék népszavazás, evvel is szilárdítva Orbán miniszterelnök úr pozícióját a fajüldöző fronton.

A mérsékelt atlantista államférfi, Németh Zsolt képviselő úr, az Országgyűlés külügyi bizottságának sokra tartott elnöke az említett nyilvános vitán a kormánypárti ügyködés egyetlen ott megbírált elemét – Szijjártó Péter külügyminiszter úr szubnormális nyilatkozatait – is meghatóan gyöngéd védelmébe vette.

Z. Kárpát Dániel f…, akarom mondani: Jobbik-képviselő úr kifürkészhetetlen okokból 1956-tal hasonlította össze a menekültek kipucolását szeretett hazánkból.

Szent-Iványi István úr, a Fodor Gábor-féle Magyar Liberális Párt külügyi feje, volt képviselő, volt külügyi államtitkár, Orbán úr volt ljubljanai nagykövete, az SZDSZ volt ügyvivője a német szövetségi kormányt bírálta, hm, szőrmentén.

Mesterházy Attila képviselő úr, a Magyar Szocialista Párt korábbi elnöke, a demokratikus ellenzéki koalíció volt miniszterelnök-jelöltje helytelenítette az osztrák szövetségi kancellár és a horvát miniszterelnök megjegyzéseit az orbáni magyar állam sajátlagos viselkedése örvén.

Mindevvel ezek a nagy befolyású, megbecsült honfiak – akik nem kaptak csalánkiütést Z. Kárpát nemzetiszoc…, akarom mondani: „nemzeti radikális” képviselő úr fizikai és eszmei közelségétől – igen fontos történelmi tettet hajtottak végre.

Talán még jelentékenyebb történelmi tett volt, hogy a menekültügyet és a határőrizetet militarizáló, nemzetközijog- és alkotmánytipró fideszes törvényjavaslat beterjesztésekor az MSZP tartózkodott a szavazástól! Az MSZP mindeddig előnyösen különbözött azoktól a kelet-közép-európai „baloldali” utódpártoktól, amelyek – mint a Cseh- és Morvaországi Kommunista Párt, a cseh szociáldemokrácia, a szlovák Smer, a Szerb Szocialista Párt, a román PSD, az Orosz Föderáció Kommunista Pártja, a Pánhellén Szocialista Mozgalom, a Bolgár Szocialista Párt, a menekültügyben gyalázatosan eljáró Sziriza stb. – többé-kevésbé keményen nacionalisták és/vagy etnicisták, és amelyekre épp emiatt már régóta nem számíthat a dolgozó nép. A miskolci polgármester-választás esete óta (amikor az MSZP a DK társaságában cigányellenes jelöltet támogatott, s amióta az a véleményem, hogy erre a két pártra nem szabad szavazni, erős kételyeink támadhattak ez ügyben. Az intézményes-parlamenti „baloldal” végképp megszűntnek tekinthető Magyarországon is.

Eddig azt mondhattuk a külföldi lapoknak, tévéknek, portáloknak, amelyek sűrűn kérdezgetnek mostanában engem is erről a példátlan erkölcsi botrányról, amelyet Orbán úr állama okoz, hogy Orbán Viktor nem egyenlő Magyarországgal. Igaz, hogy a többség támogatni látszik a sovén, etnicista, idegengyűlölő kormányt, de van jelentős kisebbség, amely nem ült föl a megtévesztő, uszító, paranoid gyűlöletkampánynak, vannak kritikus médiák, és vannak bizonyos mértékig ellenzéki pártok is, amelyek félénken ugyan, de.

Az a fölöttébb jelentős tény, hogy a magyar állammal és a magyar kormánnyal – de nem a magyar néppel – szembeni, teljesen indokolt és teljesen jogos nemzetközi undor, megdöbbenés, viszolygás csúcspontján a nem szélsőjobboldali ellenzéki pártok (úgyszólván bármiben, ám most ráadásul a sorsdöntő kérdésben) Orbán Viktor pártját és kormányát támogatják: tragikus. (És ezen nem sokat segít a vegyes megítélésű és tarka múltú DK ezúttal kétségtelenül bátor és tisztességes, habár kissé színpadias  viselkedése meg a túl kicsi PM meg nem hallott érvelése. Sajnos.)

Tragikus, mert evvel az ellenzéki státusférfiak ráhúzzák egész Magyarországra a menekültkergetés, menekültrugdosás, pogácsaköpködés, vízágyúzás és könnygázosítás, a szögesdrót- és kerítésépítés, valamint a szomszédaink elleni, majdhogynem háborús gesztusok ódiumát.

„Mi a baj Magyarországgal?” – kérdezik külföldi barátaink. „Mi a baj Magyarországgal?” – kérdezik belföldi barátaink. A kormány borzalmassága önmagában nem vetne rossz fényt a magyar társadalomra. A magyar értelmiség elképesztő passzivitása, bár szokatlan, szintén nem. Sőt: a menekülteket segítő, spontánul létrejött, új önkéntes csoportok (MigSzol, Migration Aid, "Segítsünk együtt a menekülteknek" és mások), a régebbi mozgalmak (mint a Menedék, A Város Mindenkié), az emberi jogi szervezetek (Magyar Helsinki Bizottság, TASZ, Amnesty, mások), a liberális ügyvédek megmozdulásai stb. – mindezt a Soros Alapítvánnyal, azaz a zs…, akarom mondani: globális árnyékhatalommal hozzák hírbe a kormánymédiák – megmentik valamennyire az ország morális, de nem a politikai presztízsét Európában; Magyarországon azonban olyan méretű rágalomtömeg veszi körül őket, hogy csakugyan nem népszerűek, pedig rájuk nyugodtan büszkék lehetnénk.

De az, hogy a menekültek befogadása (és nem pusztán a humánus átsegítésük a határon) mellett és a kormány „idegenrendészeti” lépései ellen nincsenek tömegdemonstrációk, arra utal a megfigyelők szemében, hogy a megtévesztett, félrevezetett többség mellett a szkeptikus vagy fönntartásos kisebbség erőtlen és elszigetelt. Keserűség érezhető, de fölháborodás alig. Az ellenzéki médiák egyre hangosabban bírálják „Európát”, mintha az EU-partnerek fejetlensége, következetlensége és fokozatos orbánizálódása változtatna a magyar állam tetteinek minőségén. (Magam is eléggé utálom az EU-t, vö. Görögország, de ez itt most irreleváns.)

Mind a világ, mind az utókor szemében Magyarország testesíti meg mindazt, ami ebben a világméretű tragédiában a Gonosz. S az, hogy ellenzéki politikusokban épp most nincs semmi tartás, végzetes lehet. A nemzetközi és az ottani, hazai közvélemény nem azonosítja a szerbeket Milošević-tyel és Šešelj vajdával, a horvátokat Tuđmannal, a románokat Vadimmal és Funarral, a lengyeleket a Kaczyński fivérekkel, az osztrákokat Haiderrel, bár volt és maradt némi bizalmatlanság.

De az okos, céltudatos, a világot jól ismerő Orbán ebben a pillanatban némi joggal érezheti, hogy ma ő Magyarország. Politikai, parlamenti ellenzéke – lényegében – nincs. Akárcsak a Kádár-rendszerben, a sajtó egyre sűrűbben mondja ahelyett, hogy „a jobboldal” vagy „a kormánypártok”, azt, hogy „a politika”, amely ezt vagy azt csinál, ebbe vagy amabba avatkozik bele durván. Itt már nincs többpártrendszer. Van pár portál, honlap, blog, Facebook-csoport, cikkek itt-ott, pár rádióműsor, néhány laza, kicsiny szerveződés, néhány előadás, kiállítás, videó. Szamizdat és másként gondolkodók.

Itt tartunk most.