Görögország tipikus gordiuszi csomó, az euróövezeten belül nincs megoldás.
Általában kedvező jelnek számít, ha a tárgyalófelek meghatározó személyiségei egyetértenek az általuk megkötött megállapodás értékelésében. Kivéve akkor, ha az egyetértés arra vonatkozik, hogy egyikük sem hisz a megállapodás sikerében. Márpedig ez a helyzet a görög mentőcsomaggal: mind Ciprasz görög miniszterelnök, mind Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter kijelentette, nem hisznek a megállapodásban. Igaz, kételyeik nem egy tőről fakadnak. Míg Ciprasz úgy gondolja, hogy a megállapodás nem alkalmas az adósságválság érdemi kezelésére és a görög gazdaság problémáinak megoldására, Schäuble abban is kételkedik, hogy Görögország egyáltalán képes és kész teljesíteni a megállapodás ráeső részét.
Bár az egyezség tényét sokan megkönnyebbüléssel fogadták és örömmel üdvözölték, a pénzpiacok is kedvezően fogadták, a megállapodás tartalmával szinte senki sem elégedett. A hivatalból kincstári optimizmusra kötelezetteken kívül szinte mindenki bírálja: van, aki szerint elviselhetetlen terheket ró a görög népre, mások pedig úgy vélik, hogy túl sokat engedtek a hitelezők. Krugman és sokan mások egyenesen puccsról és Görögország megalázásáról beszélnek, a Financial Times szerint viszont Görögország nyert, és Németország kapitulált. Azon senki sem csodálkozik, hogy Görögországban széleskörű elutasítást és komoly felfordulást váltott ki a megállapodás. Mindennaposak az utcai tüntetések, sztrájkok, a Sziriza a szakadás szélére került, a kormánykoalíció megrepedt, komoly belpolitikai válság van kialakulóban. Pedig a megállapodás végrehajtása, azaz a fájdalmas intézkedések bevezetése még el sem kezdődött.
Egyre általánosabb az a belátás, hogy a felek nem a megoldást találták meg, csupán elodázták azt. Még az sem biztos, hogy hosszabb időre sikerült ezt megtenni.
Mindez nem azért van így, mert a feleket (akár a görögöket, akár a hitelezőket) rossz szándék vezérelte, vagy tehetségtelenek és korlátoltak lettek volna, hanem azért, mert a helyzetnek az uralkodó paradigmán belül nincs jó megoldása. Alapvetően abból indultak ki, hogy a megoldást az euróövezeten belül, annak szabályait és logikáját betartva kell minden áron megtalálni. Márpedig ezen szűkös kereteken belül nincs mindkét félnek elfogadható jó megoldás. A görögök számára a kedvező kimenet egy nagyvonalú újabb adósságelengedés és átütemezés lett volna, párosítva a gazdasági élénkítést szolgáló újabb forrásokkal (értsd kedvező kamatozású, hosszú lejáratú hitelekkel). Az euróövezet számára ez nagyon kockázatos és elfogadhatatlan. Nem csak azért, mert egyre kevésbé fűlik a foguk újabb terheket és kockázatokat magukra vállalni, hanem azért, mert ezt követően az összes többi megsegített tagállam (Írországtól, Spanyolországon át Portugáliáig) teljes joggal hasonló elbánást követelhetne. Ráadásul, ha látványosan eltekintenek Görögország esetében az Európai Stabilitási és Növekedési Egyezmény és az Európai Stabilitási Mechanizmus szabályainak alkalmazásától, azzal az eurózóna hitelét és talán a jövőjét is aláássák. Mindez azt üzenné, hogy az euróövezet saját szabályait, azaz önmagát sem veszi már komolyan, a szabályok csak arra szolgálnak, hogy átlépjenek rajtuk.
Amennyiben igaz, hogy a paradigmán belül nincs jó megoldás, érdemes megvizsgálni, hogy azonkívül milyen opciók vannak. Néhány hete ezen a felületen amellett érveltem, hogy a jelenlegi helyzetben a kisebbik rossz egy tervezett és az EU-val közösen menedzselt államcsőd lehetne, aminek következménye a távozás az euróövezetből és egy új fizetőeszköz bevezetése. Akkor meglehetősen egyedül voltam ezzel a véleménnyel, ám a népszavazást követően egyre több elemző és politikus kezdte el keresni a megoldást ebben az irányban.
Mint utóbb kiderült, Varufakisz volt görög pénzügyminiszter is erre a belátásra jutott. Egy interjúban elmondta, hogy még pénzügyminiszterként elkezdte a fizetési ígérvények bevezetésének előkészítését és a szerinte megalázó megállapodás elfogadása helyett Görögországnak a tárgyalások lezárultának másnapján ki kellett volna bocsátani az új fizetőeszközt megalapozó ígérvényeket. Újabb fontos pont, amiben a Görögország ellenségének tekintett Schäuble és legfőbb ellenlábasa, Varufakisz láthatólag egyetértenek. Schäuble több interjúban is elmondta, hogy - igaz, csak átmeneti időre - , de Görögország távozását és új fizetőeszköz bevezetését tekintené a legjobb megoldásnak.
Mindez emlékeztet a görög történelemből jól ismert helyzet megoldására, a kibogozhatatlan gordiuszi csomó átvágására. Sokan próbálkoztak vele, de senkinek sem sikerült kibogozni a csomót, míg világhódító Nagy Sándor egy újszerű megoldást talált a problémára: kardjával egyszerűen kettévágta. A legenda szerint ez nyitotta meg az utat ahhoz, hogy Ázsia ura lehessen. A mai görögök most ennél kevésbé ambiciózus, de mégis lelkesítő célt tűzhetnek maguk elé: végre ismét saját maguk uraivá válhatnak.
Ez az út sem kockázatmentes és a fájdalmas következmények sem takaríthatók meg. Az államcsődnek rövid távon nagyon komoly társadalmi, gazdasági és politikai következményei lehetnek, de legalább van ésszerű remény a kilábalásra. Vannak bztató példák, bár minden ország helyzete más, mégis óvatos reményekre jogosíthat fel Argentína vagy Izland példája. Az új kezdetet követően Argentínában egy sikeres piaci alkalmazkodás ment végbe, gyors növekedés mellett, amit elsősorban az export növekedése vezérelt. Erre Görögországnak kevesebb esélye van, mint Argentínának volt. Ugyanakkor Görögország nagy előnye, hogy az Európai Unió része és legfőbb hitelezője is az EU. Ezt az utat is csak akkor járhatja eredményesen Görögország, ha ez egy tervezett, az EU-val közösen menedzselt és folyamatosan ellenőrzés alatt tartott államcsőd. Az EU-nak garanciát kell adnia arra, hogy szolidáris marad Görögországgal és a nehéz időkben mindent megtesz az államcsőd pusztító társadalmi hatásainak mérsékléséért. Görögország pedig végre esélyt kap arra, hogy a saját útját járja és az általa választott vezetők receptjét kövesse. Ez véget vethet a blame game-nek, mivel innentől már nem a trojka gyűlölt vezetői felelnek a görög gazdaság teljesítményéért, hanem a görög vezetők. Megmutathatják, hogy mit tudnak akkor, ha nem a hitelezők diktálnak többé.
Ez a lehetőség még most is fennáll, bár a megállapodás nyomán úgy tűnhet, hogy lekerült a napirendről. A görög vezetés és a hitelezők más úton indultak el, de nincs biztosíték arra, hogy nem kanyarodunk ismét vissza az alapdilemmához. A baj az, hogy akkor ezt az utat a jelenleginél is sokkal nagyobb veszteségekkel lehet választani. Kár, hogy ez a bátorság a maga idején mind a görög, mind az euróövezeti vezetőkből hiányzott. Pedig ha valamiben Varufakisz és Schäuble is egyetért, az legalábbis érdemes a megfontolásra.