A háború vége magyarként, zsidóként és rabbiként.
A világ nem valami apokaliptikus vég céljából teremtődött. Nem azért jött létre, hogy pompája ionizált gázzá foszoljon (A lubavicsi rebbe)
Miben különbözik ez a mai nap az év többi napjától? – Így, a mai napra aktualizálva a Peszach (zsidó ünnep) első két estéjén szokásosan elhangzó kérdésfelvetést, vizsgáljuk meg hát miben is tér el ez a mai nap – május 8-a – a többi naptól? Magyarországon nem sokban. Nincsenek nagy állami megemlékezések, nincs munkaszüneti nap, és valójában nincs is a nemzeti köztudatba beemelve az ünnepnap.
Pedig mély jelentősége van ennek a mai napnak. Nekem személyesen, mint magyarnak, mint zsidónak és mint rabbinak különösen sok tanulsággal bír ez a mai évforduló.
„Az ember viszonya a hazájához, akárcsak bármely intim kapcsolat, mindig bonyolult…” (George F. Kennan)
Mint magyarnak, és különösen mint magyar zsidónak talán ez a nap fejezi ki a legjobban azt a szétziláltságot, azt a nemzeti konszenzus-hiányt, amely a nemzetalkotó közösségek közös történelmünket érintő eltérő történelemtapasztalásaiból fakad. Ennek a napnak az emlékezete ugyanis eltérően március 15-től, október 23-tól, június 4-től, de még talán március 19-től is, a nemzetalkotó közösségek más és más emlékezeti rostáin keresztül szüremlett be az össznemzeti tudatba.
Az 5-6 éven át teljes kiszolgáltatottságban, a halál árnyékában élő nagyszüleimnek a szovjet csapatok bevonulása, a gettó falainál való megjelenésük a felszabadulást, a lidérces álom végét, az életet jelentette, és ezt az emlékezetet adták tovább gyermekeiknek, unokáiknak. Nekem is. Más magyar családok számára, és talán kijelenthetjük, hogy a magyar társadalom többsége számára, a háború vége – a pusztulás, a fronton elszenvedett halál mellett, mégiscsak – egy nemzeti kudarc nyugtázását, végleges beismerését jelentette. Ha nem is számolnánk a bevonuló szovjet csapatok erőszaktevéseivel, a malenykij robottal, vagy a még megmaradt nemzeti termék elsarcolásával, a háborút a – mind erkölcsi, mind fizikai értelemben vett – vesztes fél oldalán végezni, a pátoszos eufóriában visszacsatolt, majd újra elválasztott trianoni területek veszteségélményével terhelve, bizonyosan nem jelenthetett mást, mint egy kudarcos nemzeti törekvés nyugtázását.
Talán nem véletlen, hogy Magyarországon nincs hagyománya a második világháború vége megünneplésének. Nincs emlékezeti konszenzus ebben a kérdésben sem! Ez a dátum ugyanis mindennél jobban kifejezi azt a komplex történelmi emlékezetterhet, amely a magyar történelemhez való viszonyunkat jellemzi az elmúlt 100 évben.
Az ugyanis talán minden kétséget nélkülözve bizonyos, hogy a második világháború végére teljesen eltérően emlékeznek különböző magyar családok. Kollektív emlékezet nincsen. Szubjektív emlékezet annál ijesztőbb mértékben van.
Az emlékezés a ránk eső feladatok közül csak az egyik. A másik, hogy aktívan tegyünk a hitleri és hámáni “végső megoldás” ellen. Az ellenhatást pedig cselekedetekkel kell kifejteni… (A Lubavicsi Rebbe Elie Wieselhez)
Mint zsidónak ugyancsak fontos és tanulságteljes ez a mai nap. Hiszen azon túl, hogy ez a nap adta vissza az élethez és az emberi méltósághoz való reményt, ez volt az a nap, amikor az is eldőlt, hogy Magyarországon – más közép-kelet európai országoktól eltérően – marad számottevő zsidóság. A nem folytatólagos 1000 éves és a folytonos 250 éves magyar zsidó történet nem fog csupán szomorú emlékezetté szublimálódni, ahogy az történt Európa majd minden országában. A budapesti zsidóság többé-kevésbé megmaradt, és a vidékiről halálba deportált zsidó közösség 10%-a hazatért.
Így hetven év távlatából, olyan nagyszülők unokájaként, akik – nem minden sorstársukkal egyetemben – úgy döntöttek, hogy minden megaláztatás dacára ebben az országban képzelik el jövőjüket, ez mai nap nem jelenthet mást, mint önvizsgálatot, számvetést. Annak a feltárását, hogy sorskegyelt túlélőkként, hogyan is élünk mi a megadatott lehetőséggel, a megmaradt történelmi hagyatékkal, mit teszünk azért, hogy folytatódhasson a 250 éves történet, hogy legyen jelene és jövője a magyar zsidó közösségnek.
„Akárhogy is, több van az emberben, ami ünnepelni, mint ami kárhoztatni való.” (Albert Camus: A Pestis)
Rabbiként hordozza számomra a második világháború vége talán a legfontosabb üzenetet. Az emberi lét legnagyobb kérdéseivel kapcsolatban van mondanivalója az emléknapnak. A holokauszt, vagy még tágabb értelemben, a II. világháború (és talán az egész XX. század) egyszerre fejezi ki a XIX. század naiv humanizmusának kudarcát és a hitünkben oly mélyen gyökeredző alaptétel – az emberrel született pozitív lelkiismeret – sikertelen próbára tételét.
Nincs talán nagyobb paradoxon a náci ideológiánál, amely a felvilágosodás fellegvárából, Kant és Hegel világából, az ott dicsőített értékeket korcsosította el, és alakította az „individuum harmóniáját” „Lebensraumpolitikká”, a darwinizmust szociáldarwinizmussá , ideológiájának lényegi rendszerébe építve az eredendő emberi méltóság semmibevételét, az „isteni képmás” ignorálását. Az emberi állapotra vonatkozó pozitív hitünket kifejező fent idézett végkövetkeztetés, számomra csakis az „isteni képmással” az istenhittel együtt és arra alapozva képzelhető el. És éppen ez az egyik tanulsága annak a reménytelenségnek és reménynek, amelyeket a háború és a háború vége kifejez.
A háború vége ugyanis ebből a szempontból kifejezi a reményt. A háború vége legmélyebb értékeink felszámolására irányuló gyalázatos kísérlet kudarcát jelenti számomra.
„De akik reménykednek az Örökkévalóban, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!” (Ézsaiás 40:31.)