Az évtized fényképét a Népszabadság hétvégi mellékletének címlapján láttam: a háttérben, ha nem tévedek, arany- és elefántcsont feszület. Alatta két barátságosan mosolygó, egymással szemlátomást rokonszenvező férfi koccint gyönyörű vörösborral, egyikük: Tarsoly Csaba, az immár világhírű Quaestor brókerház vezetője, másikuk: Erdő Péter bíboros, esztergomi érsek, a magyarhoni római katolikus egyház feje. (Fotó: MTI, Soós Lajos. Sajtótörténeti, fotótörténeti, egyháztörténeti, bűnüldözés-történeti fölvétel. Szerencsekívánatok Soós Lajosnak.)

MTI / Soós Lajos

Nem pusztán a Fidesz–KDNP és politikai-gazdasági-kulturális birodalma, a jobboldali államrend bukik meg itt és most, hanem az egész 1989 utáni restaurációs projekt.

(És a restauráción túl vagy innen: európai konzervatív szisztéma nem képzelhető az egyház nélkül, bár az egyház nem szükségképpen konzervatív. Noha Magyarországon az egyház nem az evangyéliumi keresztyénség prédikálásáról és megéléséről ismert, hanem a heteronormatív „családi értékek” erőszakolásáról – Jézusnak nem volt családja, és ez az egész klerikális nőgyűlölet és homofóbia színtiszta pogányság, istentelenség, a Szentlélek elleni bűn –, illetve az én drága református atyámfiai a sujtásos-paszomántos nacionalizmusról, de az egyház ennél sokkal többrétűbb és bonyolultabb. A nem názáreti, de még nem is római szellemű, hanem stájer-délnémet későbarokk csengettyűstílusú római katolikus egyház is, a maga megejtően svábos-tótos akcentusával. Az egyház, minden egyház voltaképpen száműzetésben él Magyarországon, ismeretlenül, a polcra ültetve, de kitagadva. Ahogy Angliában mondták az anglikán egyházról, hogy „the Conservative Party at prayer” [bár ez már nem áll], a honi egyházak a jobboldal fiókszervezeteinek látszanak, akár a dallamos nevű CÖF-CÖKA, bár ez méltánytalan rengeteg lelkésszel, diakónussal, hívővel szemben, akik nem „olyanok”, csak nagyon csöndesek. A múltnak a szovjet korszak alatti tetszhalálból úgy-ahogy magukhoz tért nemesebb erőit magukkal húzzák a bukásba az ebből az arcpirító kormányrendszerből élő lókötők. A névlegesen keresztyén, de alapjában vallásilag közömbös többség ezt a tragédiát még csak észre se veszi.)

Persze nem úgy bukik a rezsim, ahogyan kellene. Nem a rendszernek magának a jellege került válságba – ne áltassa magát a liberális és a baloldali értelmiség –, hanem a rendszerrel való visszaélés.

Ez a bukás ugyan magával rántja a rendszert magát is, de nem a rendszer rendszerjellegű működését (a sajátosan kelet-európai, tekintélyelvű és sovén, álkonzervatív berendezkedést, a politikai és kulturális pluralizmus fölszámolását, a minden elképzelhető mértéken fölüli társadalmi igazságtalanságot, egyenlőtlenséget) elégelte meg a magyarországi közvélemény, hanem az államot az illegitim érdekcsoportok kezére juttató korrupciót.

Tekintettel arra, hogy a korrupció nem egyetlen pártcsalád sajátossága – bár a dolog jelenlegi mélysége és szélessége példátlan –, a közvélemény megerősödik abban a már régebbi hitében, hogy a gyűlölt politikai pártok (mint olyanok) a hibásak mindenért, tehát a korrupciót, „a lopást” a képviseleti kormányrendszer (az ún. parlamenti demokrácia) sajátosságának tekinti, ráadásul (tévesen) a szociális problémákért (a szegénységért, a közlekedés-, az egészség- és oktatásügy összeomlásáért stb.) is a korrupciót okolja, vagyis a többpártrendszert, amellyel ezt képzeletében összeköti.

Ez a többpártrendszerű képviseleti „demokrácia” már régen nem áll fönn a maga eredeti és példaszerű („paradigmatikus”) alakjában, úgyhogy a közvélemény úgyszólván csak az eltorzulását ismeri, és ezt érzi a rendszernek magának. Az egyes politikai véleményáramlatokban kifejeződő világnézeteket népünk már régóta nem tekinti egyébnek, mint az önzés álcájának, a „pártok” szó mellett még az „ideológia” szó számít a leggyűlöltebbek egyikének. „Mindenre rátelepszik a politika” – olvassuk negyedóránként az interneten kiváló magyar írástudók tollából, miközben a politika (a közügyekkel való tudatos, szabad, önzetlen, tevőleges foglalkozás) megszűnőben van (egy kivétellel, amelyről mindjárt). „Politikán” a magyar szellemóriások elsöprő többsége – összhangban az ún. egyszerű nép malomalji elmélkedéseivel, amelyekről valaha Ignotus Pál alkotta meg az „elbugacosodás” kifejezést – az államot zsákmányul ejtő hatalmi/üzleti klikkek erőszakát és a szolgalelkű, elfogult, gyűlölködő médiapropagandát érti, ez a kicsinyes és szűkkeblű pesszimizmus pedig önbeteljesítő jóslatként „működik”. Elkésett dolog már ezen keseregni, a fene megette az egészet.

Magyarországon nincs hagyományos értelemben vett politika. (A puszta hatalomgyakorlás, pláne a hatalom törvénytelen használata nem politika.) Csak mikropolitika van: a civil társadalom margóján, mindenekelőtt karitatív jellegű, defenzív, amelynek az ereje a hallgatólagos erkölcsi szemrehányásban rejlik. Kis csoportok próbálják segíteni és képviselni a romákat, a hajléktalanokat, a drogosokat, az alkoholistákat, a melegeket, a migránsokat, a bántalmazott nőket és gyerekeket, a betegeket, az államfoglyokat, az éhező öregeket, a fogyatékosokat, a Down-kórosokat, az alternatív művészeket – mindazokat, akiket oly sokan szeretnének egyszerűen elpusztítani, de legalább láthatatlanná tenni. És akiket a demokratikus államnak kellene oltalmaznia. És akiket az egyháznak kellene vigasztalnia és fölemelnie. És akiket a baloldalnak illenék föllázítania és méltóságukban fölmagasztalnia. A mikropolitikák önzetlen és kispénzű, holtfáradt művelőit pedig csak rágalmazzák jobbról – és újabban balról is (mert „nem oldják meg a társadalmi problémákat”, amit nem szabad tőlük várni, ők el vannak foglalva vele, hogy szerezzenek pár zsák lisztet, némi tüzelőt, üres lakást, gyógyszert, ügyvédet). Ennyi maradt a magyar politikából, negyedszázaddal a demokratikus fordulat (a rendszerváltás) után.

A jótékonyság. Vagy ahogy az ellenség mondja lenézően: a jótékonykodás.

Volt itt már tiltakozás – első blikkre szívvidító, sugárzó és ötletes – minden tücsök és bogár ellen, de a szociális rendszer megszüntetése ellen, a szegényeknek, mindenekelőtt a romáknak a városokból való kiszorítása ellen („dzsentrifikációval” vagy, mint Miskolcon, erőszakkal) nem. A rendszer eszelős ostobaságaival, kóros rángásaival szemben igen, a rendszerrel szemben nem.

Ez azért lehetséges, mert ebben a kelet-európai kapitalizmusban már minden csődöt mondott. (A nemzetközi kapitalizmus másutt is a görvelykór, a lépfene és a nyavalyatörés között ingadozik. Az „ellenállás” pedig a dzsihád kifinomult, ésszerű és gyöngéden megértő alakját ölti.)

Orbán Viktor, a fátum embere – aki a magyar történelem egyik legnagyobb szerencsétlensége; evvel elismerjük nagyságát, amely teljes egészében, hiánytalanul negatív – éles szemmel ismerte föl, hogy ennek a társadalomnak befellegzett, és lankadatlan energiával söpörte be a maradékot a maga hatalmi fellegvárába. És ezt is egyre örömtelenebbül, egyre gépiesebben, egyre utálatosabban. Neki is lesz majd lovasszobra, mint azoknak az országrontóknak és nemzetvesztőknek, akiknek szobrot szokott restauráltatni, azoknak, akikről azt mondta Ady, hogy „sírjukban is megátkozott gazok”. Megmaradt hívei arra támaszkodnak, hogy akik támadják, azok nála kisebb és butább csirkefogók meg tehetetlen ellenzéki politikusok, arra, hogy ő nagyobb mindezeknél. Igen, nagyobb. S ennyivel ártalmasabb is.

De az ítéletet nem ő hozta meg, ő csak a szemfüles és értelmes ítéletvégrehajtó. Az ítéletet a társadalom hozta meg önmaga fölött, amikor közönyösen hagyta, hogy a hatalmat kivegyék a kezéből, és amikor fölmondta a szolidaritást önmagával – avval a részével, amelynek a tiltakozáshoz se lehetett már ereje. A netadó meg a forintosítás meg az autópályadíj meg a korrupció meg a hagyományos úri pimaszság fölháborított sokakat, de a szegények (a „rászorulók”…) ünnepélyes, hivatalos és nyilvános kitaszítása a nemzeti politikai közösségből igen keveseket (tisztelet nekik). Az alkotmányosság eltörléséről legtöbb honfitársunk nem is hallott, hála – többek között – a médiareformnak. Ám én nem a népet kárhoztatom. A társadalom nyugodt közönnyel szemlélte saját politikai és szociális elpusztítását, mert a polgári demokrácia intézményeit nem tartotta védelemre méltónak – ilyesmi előfordult már a huszadik században –, mert ezek az intézmények nem védték meg. Hagyta magát megtéveszteni, mert – joggal – valami újra vágyott.

A következő szemfényvesztés már ott vicsorog a sarkon túl, arra készül befordulni milliónyi magyar polgártársunk. Ha nagyon sokan lesznek, akkor minden még rosszabb lesz, mint most.

Orbán Viktor nagy intelligenciával és lelkiismeretlenséggel ragadta meg az alkalmat, amelyet a társadalom erkölcsi, politikai és szociális fölbomlása kínált. Neve a magyar história legsötétebb lapjaira tartozik. Nagyon lassan és bajosan fog csak megválni a hatalomtól, és addig is rengeteg kárt okoz majd Magyarországnak. Melyik lesz az a nap, nem tudom, de fényesnek indult pályája gyalázatban és köznevetségben végződik.

Újjászületést ígért – titok, hogy vajon hitt-e benne, valószínűleg nem –, és nemcsak hanyatlást hozott, hanem megrontott maga körül mindenkit, amint a csaló és az érsek felejthetetlen közös fényképe félreérthetetlenül megmutatja.

Szemben másokkal, én nem gyűlölöm Orbán Viktort. Egy volt közülünk. Jobb is lehetett volna, ha jobb a köztársaság, amelyet – és ezt jól tudta – már nem lehetett megmenteni. „Hát akkor inkább ellopta”, mondaná az ember. De nem. Ami már nincs, azt nem lehet elrabolni.

A szánandó és visszataszító bontási anyagból eltett magának és cimboráinak ezt-azt, tagadhatatlan. De a köztársaság árváin nem kellett volna taposni. Ez nem bocsánatos bűn.

Menthetetlen és gyógyíthatatlan Magyarország. Orbán Viktor nem az orvosa volt, még a bírája se, csak a hóhéra.

Nem vagyunk benne egészen ártatlanok, hogy az lehetett.