Egy gyilkosság helyszínén ülök éppen: huszonöt évvel ezelőtt ezen a marosvásárhelyi utcán rohant egymásnak a botokkal, köztéri padokból kitépett fadarabokkal felfegyverzett tömeg. Háromszáz sebesült, öt halott volt a mérlege akkor a több napig tartó kisvárosi harcoknak. Románok és magyarok, a diktatúrától és a rendszerváltástól fáradt, rosszul öltözött, meggyötört arcú emberek estek akkor egymásnak. Ma a tetthelyen süt a nap, tömeg sehol: ilyenkor csak a rendkívül elegáns ügyvédek, jogászok, üzletemberek térnek be a belvárosi kávézókba tárgyalások előtt-után kávézni, rákészülni az egyezkedésre, vagy éppen kiengedni a fáradt gőzt. Huszonöt évvel ezelőtt tankok, kiégett személygépkocsik jelezték, hogy polgárháború van itt, most nehéz parkolóhelyet szerezni, óvatosan közlekedik mindenki, nehogy karcolás essen a drága fényezésű autókon.

Marosvásárhelyen, amelyet a helyi önkormányzat szívesen népszerűsít a “rózsák városa” néven mégsincs béke. Erdély közepén az élhető át nap mint nap, hogyan múlhatnak el a konfliktusok megbékélés nélkül, mivé lesznek a befagyott, fel nem dolgozott szembenállások.

Két és fél évtizeddel ezelőtt a helyi magyar közösség kisebbségi jogaiért vonult utcára: az anyanyelv-használati jogért, az anyanyelvi oktatás jogáért. Akkor a magyarok veszítettek: visszaszorították őket az utcáról, sokakat kirúgtak, sokan maguk mondtak fel. Marosvásárhely – közösségi szempontból Erdély közepe – több mint tízezer embert vesztett el néhány hónap leforgása alatt: ez az összecsapás okozta, közvetve vagy közvetlenül, a jelenkor legnagyobb migrációs hullámát ezen a vidéken.

Ma, amikor a lakosság számaránya megfordult, és valamivel több román él már itt, mint magyar, több a magyar egyetemi hely, mint ahány jelentkező akad. Az önkormányzat – kisebb-nagyobb nyomásgyakorlás hatására ugyan – tesz a kétnyelvűségért: sokszor egészen vicces, hibás magyar feliratok jelennek meg a román szövegek mellett. Mindaz, amit 1990-ben a tömeg akart, és még annál sokkal többet teljesült. Csak éppen a magyar közösség fogyott, erőtlenedett el.

Ki a hibás?

A románok? Ma, azok a románok, akik akkor az utcára vonultak, feliratokat téptek le, kirakatokat törtek be már mind eltűntek. Akik közülük élnek, többségében perifériára szorult, csalódott nyugdíjasként nem értik a világot, ami körülöttük van. Fiaik és unokáik zöme külföldre ment, és most harcos képviselői az elfogadásnak, a nacionalizmusellenességnek Európában, ott ahol kisebbségként, szociálisan kiszolgáltatottként megbélyegzik őket. Vagy éppen sikeres világpolgárok, akik nem beszélik az etnikai konfliktusok nyelvét, nem is értik már azokat. Az itthon maradó fiúk és unokák pedig jól megtanulták, hogy egyszerűbb kiegyezni kisebbségi kérdésekben, fenntartani  az esélyegyenlőség látszatát, mint konfliktusokat erősíteni. A magyarok elvégzik a magyar közösségen belül azt a munkát, amit a román nacionalizmus – utcai verekedés, Sütő András elleni támadás, gyilkosságok, vandalizmus ide vagy oda – nem tudott elvégezni.

Ma a marosvásárhelyi magyarok sem tudnának egy olyan szolidaritási akciót megszervezni, amilyen a 25 évvel ezelőtti gyertyás-könyves felvonulás volt. Ehhez túlságosan sok a Magyarországról beszivárgó konfliktus, és sok az elmúlt két és fél évtized alatt felgyűlt egymással szembeni sértettség, elégedetlenség, gyanakvás. A gyertyás-könyves felvonulás résztvevői és leszármazottaik nem a románokkal, hanem egymással nem tanultak meg együttélni. A rendszerváltás utáni traumákat sem dolgozták fel, és azóta nincs is semmiféle mondanivalójuk magukról maguknak, vagy éppen a románoknak.  Egy kísérlet volt két évvel ezelőtt a szimbolikus revansra, amikor az úgynevezett Autonómia-tüntetés résztvevői végigmeneteltek az egykori verekedés helyszínein. A felvonulók közé masszívan bedolgozta magát a Jobbik, sok-sok olyan gesztus-mondat felbukkant, ami gyanakvást, visszatetszést keltett. Idén már nem engedélyezte a felvonulást az önkormányzat, csak a Székely Vértanúk terénél lehetett gyülekezni. Erre a rendezvényre pedig már alig mentek el: érdektelenné vált vagy az autonómiatüntetés, vagy a szimbolikus politizálás. Vagy az elővigyázatos, rafinált önkormányzaton nem találtak fogást a rendezők. Vagy, és ez a legvalószínűbb: elmúlt már a tüntetések kora. Nincs mód, és nincs is miért revansot venni.

Marosvásárhely főterén elegáns ügyvédek, üzletemberek dolgoznak. Sok a magyar turista, a magyar egyetemista, sőt a Magyarországról ide költöző is: a magyar menekülési útvonalba esik Marosvásárhely is. Az innen eltávozottakra, az egykori áldozatokra, indulatokra nem emlékszik a mai város. Nem is akar emlékezni. Pedig előbb-utóbb emlékművet kell annak állítani, hogy ebben a rózsákkal sűrűn teleültetett városban, Románia, Kelet-Európa közepén egymást ölték szomszédok, kollégák, ismerősök.

Ma tartja magát az 1990-től érlelt status quo. “Frontvárosként” emlegetik Marosvásárhelyet. A városi legenda szerint azért kerülik el a korrupciós botrányok ezt az önkormányzatot (miközben az egész ország letartóztatási lázban ég), mert itt érinthetetlen a román polgármester, aki így-vagy úgy, de mégis balhémentessé teszi ezt a száraz polgárháborús övezetet. Mert itt, a felvirágozott parkok mentét a magyarok, meg a románok azért külön útvonalakon járnak, külön kocsmákban isznak, és minden lépésüket a másikhoz mérik.

Marosvásárhely kis tragédiája sűrítése mindannak, amit a kisebbségpolitika, a magyar kormányzati politikák kudarcként felhalmoztak máig. A közösségi célvesztésen, lemaradáson, tartalmi kiüresedésen, azon, hogy a magyar közösség saját magával nem tud mit kezdeni nem segítettek az autonómiaelképzelések, a kettős állampolgárság, egyik kisebbségi intézmény létrehozása a másik után. Most ott tartunk, hogy van mivel, van kinek, van hol, van mikor, de senki sem tudja a választ: minek, miért?

Mára csak egy valami emlékeztet a hajdani gyilkosságokra. Március elején itt, a frontvárosban megerősítik a rendőri jelenlétet. Egymást érik az őrjáratok: ez a silbakolás tart heteken át. A tetthelyre azért, fél szemmel, önkénttelenül mindenki visszapillant.  Miért? Ki mit tud? Mitől fél?

Néhány napja egy edzőteremben – a modern polgárság szent terében – románok beszélgettek erről. Te tudod, miért van ennyi rendőr? – kérdezte egy román. Március van, ilyenkor a magyarok megindulnak – válaszolta egy másik román. De miért? – kérdezett vissza a másik román.

Kedvem lett volna megmagyarázni. Mert a magyarok már csak ilyenek. Időnként, amikor eljön az ideje, mondjuk márciusban, megindulnak, mint a lemmingek. És ha lennének sziklák, és nem csak ilyen lankás dombok, mint erre, meg lenne tenger, akkor kollektíve le is löknék magukat meg egymást. Rituális ön- és közgyilkosság. De nincsenek sziklák, nincs tenger. Csak a magyarok vannak még, igaz populációjuk fogyatkozik.

Aztán mégsem válaszoltam. Viszont emelt fokozaton tekertem a szobabiciklit.