A magyarországi jobboldali publicisztika egy része – és a helyi kormánypárti politikusok egy része – meg van róla győződve, hogy az Amerikai Egyesült Államok kormánya puccsot készít elő az Orbán-kormány ellen, sőt: arról is, hogy a tüntetéssorozatot is (valaminő homályos, tisztázatlan módon) amerikai ügynökök „mozgatják”.

Ez fölöttébb valószínűtlen.

Aki valamelyest ismeri a tüntetések szervezőinek, állandó részvevőinek a társadalmi környezetét (a „miliőt”), az efféle szamárságokban nem hihet.

Az ilyen vad rémmesék arra kétségtelenül alkalmasak, hogy félnótás és félcédulás jobboldali vezetők egyszerre ijesztő és agyalágyult „országvédelmi tervekkel” hozakodjanak elő, meg arra is, hogy némelyek – mint már korábbi begyulladt magyar kormányok és helyhatóságok is – megint megpróbálkozzanak a gyülekezési jog tűrhetetlen korlátozásával.

Mindezeknek a baljóslatú őrülményeknek a visszás látványa azonban nem késztethet bennünket arra, hogy az „ellenségem ellensége a barátom” kétes elve alapján kritikátlanok legyünk az Amerikai Egyesült Államok általános és kelet-európai politikájával szemben – arra meg aztán semmiképp, hogy az amerikai establishment által manapság ajánlgatott és támogatott politikai modellek iránt rokonszenvet érezzünk.

Az ellenségem ellensége a barátom?

MTI / Koszticsák Szilárd

Megjegyzem ezen a ponton, hogy a tüntetéshullámnak máris van pozitív következménye: megszűnt a magyarországi jobboldal monolit jellege, nyilvános viták zajlanak a jobboldalon – amit a demokrácia minden híve csak üdvözölhet, függetlenül a vitázók érveitől –, és már nem lehet könnyedén olyasmiket mondani, hogy ez vagy az „a jobboldal” mint olyan álláspontja, hiszen több nézet ismeretes. Itt én a Nyugat-ellenes és Amerika-ellenes jobboldali áramlatnak, és nem az atlantistáknak néhány állítását veszem sorra – ez utóbbiak véleménye ugyanis nagyjából megegyezik a parlamenti ellenzék neoliberális felének a véleményével, ezt pedig a nyájas olvasó jól ismerheti.

Az egyik ilyen jellegzetes állítás: az Egyesült Államok kettős mércét alkalmaz a külföldi államokkal fönntartott kapcsolataiban.

Ez az állítás igaz.

A Fehér Házban fogadták Teodoro Obiang Nguema urat, Egyenlítői Guinea egyetlen jelöltként többször újraválasztott (egy ízben 103 százalékot ért el, ami – ismerjük el – szép eredmény) elnökét, a világ minden bizonnyal legkorruptabb és leggyilkosabb diktátorát, hitvesével együtt, szép fotó is készült róluk Barack és Michelle Obama társaságában. (Részletek itt.) Ilyen megtiszteltetés nem akárkinek jut. Ennek fényében a ballib sajtó gúnyolódásai arról, hogy a magyar kormány különféle tényezőit nem fogadják „magas szinten” Washingtonban, nem sokat érnek. Se szeri, se száma azoknak az iszonyatos rezsimeknek, amelyeket az amerikai kormány támogatott az elmúlt fél évszázadban. Az amerikai állam háborúkat viselt diktatúrák ellen, ezeket a háborúkat többnyire elvesztette – pokoli pusztítás után –, vagy pedig megnyerte őket, s a megdöntött diktatúrák helyébe újabb, rendszerint még rettenetesebb diktatúrák álltak, néha az Egyesült Államok egyetértésével, néha nem. Olykor pedig csak egyszerűen állandósult ezeken a helyeken a véres zűrzavar. Az Egyesült Államok által kezdeményezett rendszerváltások nem nevezhetők sikeresnek, hogy igen szerényen fejezzük ki magunkat.

Kénytelen vagyok előnyben részesíteni Lázár Jánost és Rogán Antalt a nagyhírű Teodoro Obianggal szemben – ők egyelőre még nem vádolták boszorkánysággal és fekete mágiával az amerikai nagykövetséget, mint Señor Obiang, csak majdnem, de a tömeges kínzások és kivégzések azért mégse jellemzőek rájuk. Az amerikai diplomácia preferenciasorrendje azonban láthatólag nem egyezik az enyémmel.

Olyan vezetők „befogadásával”, mint Obiang (és sokan mások), az Egyesült Államoknak a magyar kormányzatot illető korrupciós szemrehányásai kissé komikusan hangzanak – még ha netán igazak is.

Ennél kevésbé hangzatos az a vád, hogy az amerikai külpolitika konfúzus, ellentmondásos, gyakran nem alapul színvonalas elemzéseken és megfelelő terepismereten. Ennek a legjobb példája természetesen Ukrajna. Az ugyan mérhetetlen túlzás, hogy a kijevi Majdan mozgalmait észak-amerikai, nyugat- és közép-európai kormányok irányították volna, de nem kétséges, hogy támogatták őket. Az új ukrajnai rendszer oroszellenes sovinizmusa – benne fenyegető szélsőjobboldali komponensekkel – a háborús konfliktus egyik fő oka (a másik Putyin imperialista politikája: bár itt se lehet figyelmen kívül hagyni pl. a Krím etnikai jellegét). A NATO terjeszkedik keleti irányban, ez tény, de jelen pillanatban az ukrán nacionalista kormányzat foglya, amelynek a közeledését – akármennyire veszedelmes – az előzmények után már csak üggyel-bajjal lehetne elutasítani. Az Egyesült Államok és az egész Nyugat félig meleg, félig hidegháborúba bonyolódott Oroszországgal, ami senkinek se hasznos, és amelyben a Nyugat helyi szövetségeseivel legalább annyi baj van, mint az állítólagos ellenféllel. Nem úgy fest, hogy a szembenállásból remélhető geostratégiai és gazdasági haszon arányban lenne a rettentő kockázatokkal.

Kijevben

AFP / Sergei Supinsky

Oroszországot úgy szorították sarokba, hogy nem tud megfelelő ellenajánlatot tenni, nincs mit nyújtania – tehát nem menekülhet a nyomás elől, amiből csak az eszkaláció következhet. Oroszország gazdasági tönkremenetele senkinek nem az érdeke; nem a nyugati befolyás erősödik, hanem csak a fenyegető összevisszaság és az érintett populációk nyomora. Mivel a „demokráciát” – akárcsak nálunk – nagyon helytelenül amolyan „nyugati” importcikknek tüntetik föl még a hívei is, az orosz egyeduralom demokratikus ellenzéke hitelét veszti, és idegen érdekek – esetleg akaratlan – képviselőjének színében tűnik föl. Ez se jó senkinek.

A harmadik méltányolható bírálat az amerikai külpolitikával szemben patinásnak nevezhető. Ez a képmutatás vádja. Az Egyesült Államok, mondják kritikusai, az emberi jogokra hivatkozik, holott valójában főleg (ha nem is kizárólag) az amerikai uralkodó osztály és a transznacionális nagytőke gazdasági és geopolitikai érdekeit követi. Ez sem teljesen indokolatlan. Arról ugyan nem vagyok meggyőződve, hogy – amint a Magyar Hírlap és a Magyar Nemzet sugallja – az amerikai diplomácia a nyomásgyakorlás fokozásával és súlyosbításával elsősorban azt szeretné elérni, hogy Magyarország csatlakozzék az európai-amerikai szabadkereskedelmi egyezményhez (TTIP), amely csaknem közjogi státuszt biztosítana a multinacionális korporációknak, amelyek némely tekintetben egyenrangúakká válhatnának azoknak a nemzetállamoknak a kormányaival, amelyek esetleg aláírják az egyezményt – s ez ellen minden rendes embernek tiltakoznia kell szerintem –, mert az amerikai külpolitika céljai távolról sem ennyire világosak, célzottak és egyértelműek. Az amerikai külügyminisztérium is csak hivatal, a hivatalokat meg ismerjük: soha nem tudja a jobb kéz, hogy mit csinál a bal.

Az azonban bizonyosnak látszik, hogy a washingtoni külügy csak azokat a kormányzatokat tartja szalonképesnek, amelyek alárendelik magukat az amerikaiak és legfontosabb szövetségeseik (ezek – oly kevéssé meglepő módon – az ún. angolszász államok) akaratának. Illetve azokat, amelyek elég erősek ahhoz, hogy önálló politikai akaratuk lehessen, mint a nem túlságosan libdem Kína.

A helyzetet az elviselhetetlenségig bonyolítja, hogy a meglehetősen önálló emberi jogi apparátus (az amerikai kormányzaton belül) csakugyan folytatja a maga valóságosan liberális szellemű hadjáratait – a monitorozástól a „proaktív” beavatkozásig –, amelyek valamelyest függetlenek a geopolitikai mainstream törekvéseitől (ugyanabban a kormányzatban). Az alapjogok megsértése miatti amerikai tiltakozások ritkán alaptalanok. A kormányzati emberi jogi apparátus stratégiai szövetsége a hozzá hasonló szellemű magánszervezetekkel – mint a világszerte hatásosan démonizált és paranoid lázálmokba kevert Soros-alapítvány – és a csak részben demokratikus államok emberi jogi mozgalmaival szintén nem problémátlan, amikor a nemzetközi közvélemény világosan látja, hogy milyen fölháborító módon és mértékben sérti meg az emberi jogokat az Egyesült Államok (hadd utaljak a rövidség kedvéért csak az NSA globális lehallgatási botrányára, amelynek alkalmából az USA kormánya ellentétbe került az amerikai és a nemzetközi joggal, mindenfajta következmény nélkül; a CIA-kínzások ügyét is ismeri mindenki).

Az Egyesült Államok kormánya a saját érdekkövető, gyakran brutálisan önző „birodalmi” geopolitikája miatt a szabadságjogi témában nem eléggé szavahihető, s a támogatása gyakran lejáratja az egyébként őszinte és bátor emberi jogi csoportokat, kampányokat és publikációkat. Az antidemokratikus, antiliberális és antiszociális magyarországi rezsim ellenfelei nem tehetnek úgy, mintha mindez nem lenne nyilvánvaló tény.

Mindez természetesen nem igazolja az „amerikaiakat” és „a Nyugatot” mint afféle barbár, züllött, kulturálatlan kültelket a kulturális etnicizmus ismert rossz modorában gyalázó zsurnalizmust. (Föltűnő a középszerű, elavult Spengler új kultusza magyarsajtó-szerte: a Nyugat már megint „hanyatlik” – a kissé vidékies „esszéírók” spenglerája mintha megfeledkeznék róla, hogy amennyiben a Nyugat „hanyatlik”, ugyanazért „hanyatlik”, mint mi magunk: a gazdasági válságtól az írásbeliség és a jó ízlés válságáig a globális civilizációs jelenségek teljesen azonosak.) Amikor az ember azt olvassa a Magyar Hírlap neves tárcaírójánál, hogy Amerika egyetlen jelentős találmánya a lefűrészelt baseballütő, akkor könnyű visszaesni az „orientalista” liberális előítéletekbe. A helyi jobboldali publicisztika szerint aki vitába keveredik „Magyarországgal” („Magyarországon” itt 15-20 politikus értendő), az primitív állat vagy lefizetett ügynök. (Ez utóbbi kategóriába tartoznék az egész világsajtó.)

Nem titok – és ezt a „megvásárolt” amerikai sajtóból és a nagyon színes, nagyon színvonalas politikai irodalomból tudjuk –, hogy az amerikai társadalom makacs és (láthatólag) kezelhetetlen nyavalyákkal küzd. Ezek nagyrészt azonosak az összes „posztindusztriális”, posztfordista társadalom gondjaival, de Amerikában súlyosbítják őket a szociális állam, a népjóléti rendszer gyöngeségei, az infrastrukturálisan kevéssé megalapozott urbanizáció – és mindenekelőtt a fantasztikus méretű egyenlőtlenség, amely valóságos „párhuzamos világokat” teremt. Köztudomású, hogy a Harvard Square-től 5-6 kilométerre bangladesi viszonyokat találunk, és a Greenwich Village könyvesboltjaitól hasonló távolságra olyan elképesztő harmadik világbeli írástudatlanságot, mint a Magyar Tudományos (és Művészeti) Akadémián.

Megvásárolt sajtó

AFP / White House / EyePress

Nem mintha nem tudnánk róla, hogy az amerikai lakosság többsége példátlan jólétben és biztonságban él még mindig, és hogy a reaganizált és neokonzervált (leépített) amerikai „jóléti” állam még mindig populárisabb és szociálisabb, mint magyarországi kisöccse. (Bár korábbi önmagához és Északnyugat-Európához képest szánalmas.)

Ámde amikor azt látjuk, hogy a Republikánus Pártban konfliktus alakul ki a legújabban bevándorlóellenes irányba fordult Tea Party megveszett kispolgárai és az olcsó, képzetlen, szociális jogok nélküli, kiszolgáltatott munkaerőre vágyó nagytőke között (az egyik rasszistának nevezi a másikat, míg a másik szívtelen plutokratának az egyiket: mindkettő joggal!), akkor kétségbe kell esnünk a hivatalos amerikai politika közeljövője fölött. Amikor viszont a nagyszerű amerikai folyóiratokat olvassuk, azt kell éreznünk, hogy ameddig ilyen élénk és kritikai közélet van valahol – és ilyen honpolgári érzületű, kiváló stílusú, vakmerő és tiszteletlen értelmiség, és ilyen remek politika- és társadalomtudomány meg történetírás – , addig van remény.

Amerika a mieinkhez nagyon hasonló ellentmondásokkal küzd – beleértve a hivatalos politikától való tömeges elfordulást, a civil társadalom tiltakozási és ellenállási kultúrájának (amely Amerikában soha nem volt gyönge) új és még újabb kibontakozását –, és eszünkbe ne jusson (ebben az esetben se) azonosítani a népet és a csak keveseket képviselő, zömében hiteltelen kormányzatot. És a rendkívülien durva elnyomó apparátust, amelyben – akárcsak világszerte – a néhai átkos militarizmus helyét kezdik funkcionálisan átvenni az egyre hízó titkosszolgálatok.

Ha valakinek arra szottyan kedve, hogy szidalmazza a nemzetközi kapitalizmust, akkor ne átallja tudomásul venni, hogy a kapitalizmus bizony: nemzetközi.

A magyar kapitalizmus nem szebb és nem jobb, mint a többi, csak gyöngébb.

A kapitalizmus nem „idegen”, hanem globális. Az erőviszonyok – amelyeket a gazdasági, technikai, kulturális és katonai ERŐ határoz meg államok között ÉS államokon belül – egyenlőtlenek és igazságtalanok, ami nem valami meghökkentő olyan társadalmakban (és társadalmak között), amelyekben végső soron (ilyen-amolyan viszonylagos ellensúlyokkal) a kis létszámú uralkodó osztály érdekfölfogása és politikai attitűdje határoz meg majdnem mindent.

A szélsőjobboldali, völkisch „antikapitalizmus” mindazt, ami „szerves”, „otthoni” és „talajgyökeres”, valahol – általában kultúraföldrajzilag – lokalizálja, mintha lennének olyan kultúrák, amelyek egyáltalán nem hagyományosak. A kapitalizmus modernizáló forradalmisága, amelyet akkora csodálattal írtak le legnagyobb ellenfelei 167 éve a Kommunista kiáltványban, a múlté. A konzervatívok valaha jobbról – a trón és az oltár szövetsége (illetve alább: a kúria és a parókia szövetsége) felől – ellenezték a kapitalizmust: ma a Wall Street és a City (of London) védelmezői, illetve egyszerűen (s ebben nem változtak) a status quo ante védnökei. Az, hogy a gyöngélkedő perifériakapitalizmus hívei a nélkülözhetetlen, szabályozó nemzetállam szintúgy tőkés érdekeit hangsúlyozzák fakuló varázsú nacionalista „érvekkel”, a globális kapitalizmusváltozat (amelyben a nyugati „centrum” a meghatározó) fanatikusai pedig a nem kevésbé kopottas szabadságretorikát használják, nyolcadlagos jelentőségű, akkor is, ha ettől hangos a provinciális sajtó a félperifériás magyar (litván, macedón, besszarábiai, koszovói, török) ugaron.

Két amerikai politológus, Martin Gilens (Princeton) és Benjamin I. Page (Northwestern) óriási méretű empirikus vizsgálatokkal tesztelte, hogy 1779 „szakpolitikai ügy” (policy issues) esetében kinek a befolyása érvényesült: a legtöbb választóé-e vajon vagy a „gazdasági elité” vagy a „tömeges” érdekképviseleteké vagy az üzleti egyesüléseké-e. Azt állapították meg (természetesen), hogy a választók többségének a véleménye akkor lehetett csak meghatározó, ha egybeesett a „gazdasági elitek” (értsd: az uralkodó osztály) nézetével, különben alig. Az ún. civil társadalom (de nemcsak a szakszervezetek és más „alulról jövő” érdekképviseletek, egyházak, társadalmi mozgalmak, hanem pl. a helyi kereskedelmi kamarák és hasonlók, azaz a „polgárság” se) nem nagyon szólhatott bele a döntésekbe.

A tőkés társadalmak ma is oligarchikusak és plutokratikusak, s ezt már nem ellensúlyozza – mint egykor – a dinasztiák, a hűbéri nagybirtok, a nemesség, a tisztikar, az egyház, más oldalról pedig a szocialista munkásmozgalom ellenirányú nyomása.

Az egyetlen korlátozó tényező a magasan kvalifikált közigazgatási és bírói „arisztokrácia” (és egyetemi,  értelmiségi, valamint médiasegédcsapatai), amely – bár ugyancsak csekély mértékben – néha a társadalmi igazságosság és a nemzetközi jog alapelveinek értelmében korrigál.

A nemzetközi egyensúly alakulását – bár a klasszikus (a szó államjogi értelmében is gyarmatosító) imperializmus kora tovatűnt – ma is befolyásolja, hogy a szegény országok nyersanyagokat szállítanak a gazdag országoknak, amelyek viszont nagy hozzáadott értékű késztermékeket (és szolgáltatásokat, technológiákat) exportálnak. A technikai fejlődés következtében azonban a nemzetközi gazdaság élőmunka-szükséglete drasztikusan csökkent, ráadásul a gazdag nyugati kapitalista centrum élelmiszerből, textíliákból és hasonlókból régen önellátóvá vált, ami hamarosan megszünteti a „globális provincia” szerepét a munkamegosztásban, a hagyományos mezőgazdaság a periférián és félperiférián egyre kevesebb embert képes eltartani – ami azt jelenti, hogy a földfölszín és a világpopuláció jelentős része hamarosan gazdaságilag fölöslegessé válhat.

A technikai fejlődés (ebben az esetben a diverzifikálás) új energiaforrásokra lelt a nyugati „centrum” fönnhatósági területén, emiatt csökken a kőolaj és a földgáz világpiaci ára, ami megrendíti az arab államok és Oroszország (nyersanyag-exportáló, monokultúrás) gazdaságát, s evvel világpolitikai pozícióját is. Oroszország nemzetközi hatalmának („zsarolási potenciáljának”) egyetlen fönnmaradó záloga az egyre anakronisztikusabb nukleáris ütőerő.

Az amerikai kormányzat – tisztán diplomáciai szempontból roppantul kezdetleges, durva és ügyetlen, nem egyszer szívbe markolóan tájékozatlan – külpolitikája a status quo megőrzésére irányul, annak az európai egyensúlynak a fönntartására, amelynek valaha a másik kezese a Szovjetunió volt: az Egyesült Államok mindig a Szövjetunió meggyöngítésére törekedett („hidegháború”), de legyőzni csak az európai arénán kívül akarta (vö. az amerikai Kína-politika hullámzásaival), Európában jól elhatárolt befolyási övezeteket (vö. Marshall-terv) és békét (vö. helsinki értekezlet) akart. A szovjet befolyási övezet összeomlása (1989) – a diadalittas szocialistaellenes retorika ellenére – olyan bizonytalanságot hozott létre, amely aláássa az Egyesült Államok hagyományos európai érdekeit és európai politikáját. Az amerikai (s amennyire ez még számít: a nyugat-európai) külpolitika habozik Oroszország legyőzésének (alárendelésének) kísértése, illetve Oroszország stabilizáló szerepének fönntartása között (ez korábban nem ritkán a State Department és a nemzetbiztonsági tanács – a Fehér Ház – vetélkedésében is testet öltött). Az ukrajnai zűrzavar mindkét irányvonalra nézve káros.

Az amerikai külpolitika most meg akarja tisztítani a frontokat – ez évezredek óta stratégiai alapelv – , s nem szeretné, hogy a kelet-európai „hadszíntéren” zavaros, áttekinthetetlen és előreláthatatlan mellékkonfliktusok alakuljanak ki; csak a két nagy stratégiai játékos – „a Nyugat” és Oroszország – szembenállására szeretné egyszerűsíteni, redukálni a helyzetet. Ezért arra van szüksége, hogy a kis kelet-európai NATO-szövetségesek fölhagyjanak a marakodással és a különutak keresgélésével (ebben a térség két legjelentősebb államára, Lengyelországra és Romániára támaszkodhat), mert az ilyesmi destabilizál az amúgy is fölbillent egyensúly aggasztó körülményei között, amelyek között az egyik legfélelmetesebb az oroszországi gazdasági válság, a rubel esetleges megroppanása.

Magyarország egyrészt instabil – lásd a tiltakozási hullámot és a recsegő-ropogó Fidesz-monolit egyre növekvő tanácstalanságát és pánikos kapkodását –, másrészt az ukrán-orosz ügyben játszott ellentmondásos szerepét. Az amerikai külpolitikának stabil magyar kormányra lenne szüksége, amely nem okoz, különösen Oroszország tekintetében, „fölösleges problémákat”. De nem lehet stabilnak tekinteni olyan, bármilyen nagy hatalmú kormányt, amely nemzetközi pária, s amelynek a vezetői szalonképtelennek számítanak a világ majd mindegyik fővárosában. A hagyományos értelemben vett magyarországi (parlamenti) ellenzék cselekvésképtelen és népszerűtlen, ráadásul sújtják az autoritárius-autokratikus rezsim összes ilyenkor szokásos diszkriminációi, nem utolsósorban a magyarországi soviniszta jobboldal még mindig fönnálló, bár töredező médiafölénye.

Stabil, Amerika-barát és „jó európai” magyar kormányra nincs kilátás – ráadásul a szomszéd országok magyar kisebbségeire, elsősorban a romániai magyarságra gyakorolt budapesti jobboldali befolyás potenciálisan további destabilizáló veszélyt jelenthet –, ezért az Egyesült Államok kénytelen-kelletlen a nyílt és közvetlen nyomásgyakorlás problematikus módszerét választotta (vö. a kitiltási botránnyal meg André Goodfriend amerikai ideiglenes ügyvivő belvárosi sétáival és egyéb nyilvános vendégföllépéseivel).

Mindez rendkívül kellemetlen.

A pest-budai jobboldalnak igaza van abban, hogy az amerikai nyomás veszélyezteti a magyar nemzeti szuverenitást – de mit ér nemzeti szuverenitás népszuverenitás nélkül? A magyar nép akarata nem érvényesülhet – és ez ma a magyar nemzeti probléma –, amin ugyan nem segít az amerikai beavatkozás, de tagadhatatlan, hogy a primér bajokat Magyarországnak a magyar kormány okozza. Ugyanakkor a kibontakozó, bár megjósolhatatlan sorsú társadalmi ellenállás kínosan, habár véletlenül egybeesik az amerikai diplomáciai offenzívával (és a nyugat-európai médiák Orbán-ellenes, páratlan, egyedülálló szellemi háborújával), amely akaratlan amerikai szövetségesekké teszi a zömükben antikapitalista (az ún. „huszonötévezésnek” ez a hiteles magyar fordítása: antikapitalizmus) új mozgalmakat: ez kicsiben (NAGYON kicsiben) épp oly groteszk, mint volt valaha nagyban Mao és Nixon szövetsége a Szovjetunió Kommunista Pártja ellen.

Az új mozgalmak – és az egész széttöredezett, aprócska magyarországi baloldal (ebbe NEM értem bele a pesti sajtó téves szóhasználata ellenére a neoliberális és hasonló irányzatokat, nem szólva a kitűnő neokon kollégákról) – dolga itt nem egyéb, mint világossá tenni: az ellenségünk NEM MINDEN ellensége a barátunk, illetve: cselekvéseinkben a magyar nép érdeke (már amennyire jól látjuk ezt) és a magyar nép akaratnyilvánítása fog vezetni bennünket, és nem a magyar nép által jóvá nem hagyott külhatalmi befolyás. (Értetlen olvasók számára leszögezném: az NGO-k számára folyósított nyugati állami és magánpénzek a jelenlegi helyzet kialakulása előtt hosszú évekkel kezdtek érkezni, és semmi közük a pillanatnyi geostratégiai játszmákhoz. Ha valaki a nők elleni erőszak megelőzését a CIA trükkjének gondolja: fogadja őszinte részvétemet.)

Amerikai és/vagy nyugat-európai érdekű hatalomváltás Magyarországon: ez nem élvezné rokonszenvünket, bármennyire aggaszt bennünket (is) az orosz-ukrán helyzet. Ha valaha egyszer egybeesik majd a magyar nemzeti szuverenitás a magyar népszuverenitással (a közszabadságok minden eddiginél kiterjedtebb rendszerével és a mindeddig ismeretlen mértékű társadalmi és politikai egyenlőséggel), akkor megfontolhatjuk, hogy milyen legyen az új Magyar Köztársaság külpolitikája. Addig a legnagyobb tartózkodás, szellemi és erkölcsi függetlenség, óvatosság, megfontoltság és egészséges bizalmatlanság ajánlatos.

Orbán Viktor és rendszere egyre inkább elveszíti a magyar nép támogatását, André Goodfriend azonban nem nyerheti el, mert őt nem – őt se – választottuk, és nem is választhatjuk meg, még ha akarnánk se, márpedig nem akarjuk.

Tessék őszintén beszélni.

Ami engem illet, én se a globális-nagyhatalmi, se a periferiális-kisállami kapitalizmusváltozatnak nem vagyok barátja, és ha az Orbán-rezsim végre-valahára megdől, nem óhajtanám az egyik fajta függőséget a másikkal fölcserélni. Ez csak egy vélemény a sok közül, de remélem: világos.