Annak ellenére, hogy – szerintem – kiindulópontja téves, Horn Gábor kitűnő leírását adja a Magyarországot romlásba taszító orbáni rendszernek, és annak a regressziónak, amelynek hatásait még Orbán bukása után is évtizedekig érezni fogjuk. (Ha egyáltalán ki tudunk keveredni belőle.)

Horn Gábor szerint annak, amit Orbán az országgal művel, az a magyarázata, hogy „megszállott misszionárius”, aki a közjót akarja, csak rosszul. Én viszont osztom „kiváló barátjának, Magyar Bálintnak” a véleményét, amely szerint „a Fidesz egy sötét üzleti vállalkozás, cinikusak, valójában egy maffiaállam fenntartásában és üzemeltetésében érdekeltek, no meg a profit maximalizálásában”.

Fölvethető a kérdés: nem mindegy-e, hogy egy megszállott vagy egy gazember teszi tönkre az országot? A végeredmény szempontjából mindegy, de az ellene való fellépés szempontjából egyáltalán nem. Mert ha sikerül bizonyítani, hogy gazemberségről van szó, akkor le lehet hántani róla azt az ideológiai mázat, amely ma még nagyon sok embernek megédesíti a valóságot. Még nagyon sokan elhiszik, hogy Orbán az ország szuverenitásáért folytat harcot (benne az EU, az USA, a multik, a bankok és a „belső ellenség” ellen viselt háborúval), holott csak a külső és belső ellenőrzéstől szabadulni akaró maffia védi a saját szuverenitását. Még nagyon sokan elhiszik, hogy a trafikokat a dohányzás elleni harc jegyében osztották újra, hogy a boltok vasárnapi bezárása a családegyesítés érdekében történt, hogy a chpis-adót a keringési rendszerünk védelmében vezették be, hogy a kaszinókat és a nyerőgépeket káros szociológiai és egzisztenciális hatásuk, sőt  nemzetbiztonsági kockázatuk miatt zárták be egyik napról a másikra (hogy aztán megbízható kezekbe adva mégis megnyissák), hogy a magánnyugdíj-megtakarításokat megvédte a kormány, és hogy a drogteszt nem más, mint a drogdílerek elleni hadjárat.

Azt nem tudhatjuk, hogy mit gondol magában Orbán Viktor, de a cselekedeteiből következtethetünk rá. És ezekből nem valami misszionárius hevület, hanem a hatalom mindenáron való megszerzésének és megtartásának cinikus képe bontakozik ki. Ezt szolgálja például az „Oszd meg és uralkodj!” elvének végletekig való kihasználása. Az elmúlt tizenöt évben sikerült egymás ellen uszítania a különböző politikai felfogású embereket, sikerült a falusiakat a városiak ellen hangolnia, a fiatalokat az öregek ellen, a lakhatással még rendelkezőket a hajléktalanok ellen, az egészségeseket a rokkantak ellen, a lecsúszás szélén álló középosztályt a szegények ellen, az iskolázatlanokat az egyetemisták ellen, a munkahellyel még rendelkezőket a munkanélküliek ellen, a nemdohányzókat a dohányosok ellen, és mint Kis Miklós kiváló tanulmányából látható, készül az újabb megosztás: már hangolják a lecsúszás szélén billegő milliókat a már lecsúszott milliók ellen. Mindezt olyan stílusban, hogy még gyűlölet is ébredjen bennük egymás iránt, tehát minél tartósabb legyen a megosztás. Ugyan miféle missziós cél érdekében kellene egymásnak ugrasztani az embereket?

Horn Gábor szerint „ha csurran-cseppen, sőt zubog a közpénz a párthoz, a nómenklatúrához”, az csak „járulékos részlet”. Én azonban nem hiszek az olyan megszállottban, aki megszállottan gyűjt földet és házat; akinek éppen a miniszterelnöksége alatt teszik tönkre apja bányájának piaci konkurensét, vagy adnak neki természetvédelmi területen kizárólagos bányaengedélyt; aki Andy Vajdának 7 milliárdos ajándékot ad, hogy megszerezze a jól jövedelmező, klasszikus maffiaterületet, a szerencsejáték-piacot. Fogalmunk sincs az Orbán család tényleges vagyoni helyzetéről. Fogalmunk sincs arról, hogy miért szaladgál olyan gyakran Svájcba. A felcsúti világcégnél fizetett osztalékok nagyságából és a bevallásnál kifelejtett milliárdból csak sejthetjük, hogy nem kevés pénzről van szó.

Az ideológiai fügefalevél és a tényleges motivációk viszonyának szinte laboratóriumi esete a boltok vasárnapi nyitva tartása. Négy évvel ezelőtt, amikor még nem szánta rá magát a kiskereskedelmi piac újraosztására, ellene volt a boltok vasárnapi bezárásának. Ugyanolyan érvekkel, mint amilyenekkel ma is sokan ellenzik. Mostanára viszont elhatározta, hogy a kiskereskedelemből előbb-utóbb teljesen kiűzi a külföldi tulajdonosokat, és átadja a hozzá kézcsókra járuló magyar tulajdonosoknak (vagy a strómanjainak?). Átvette hát a KDNP álszent és hazug retorikáját a családi élet védelméről, és – egyéb büntető intézkedésekkel egyetemben – most már bevezette a vasárnapi zárva tartást.

Orbán cselekedeteiből kikövetkeztethető az általa kívánatosnak vélt ország képe, csakhogy ennek semmi köze a közjóhoz. Az ő elképzelése egy olyan közrabszolgatartó társadalom, amelyben a maffia leválthatatlan. Ehhez meg kell gyengíteni minden olyan erőt, amely veszélyeztetheti a hatalmát. A számára ideális ország a kiszolgáltatottságra épül. Rajta kívül mindenki kiszolgáltatott helyzetben van, alvezéreitől kezdve a nincstelen alattvalókig. Ehhez mindent ki kell iktatni, ami nem illeszkedik a kiszolgáltatottság láncolatába. Ki kell iktatni az önálló egzisztenciákat, mert aki megáll a saját lábán, az nem fél. Ki kell iktatni a tudást, mert az megóv a teljes kiszolgáltatottságtól. És ki kell iktatni az önálló gondolkodás képességét, mert az megnehezíti az agymosást.

Ebbe a koncepcióba illeszkedik a Hont Gábor által részletesebben taglalt oktatás. Csakhogy az itt foganatosított intézkedéseknek nem az a magyarázata, hogy „hisznek a kádári mindent ellenőrző állam sikerében”, vagy hogy valami „váteszi nemzetépítésbe” fogtak. Sokkal inkább a maffia-érdekek szerinti elképzelés megvalósításáról van szó. Olyan ország kell, amelyben van egy törvények fölött álló vékony uralkodó réteg, egy 10 százalék, amely az átlagnál jobban él, és alatta a közrabszolgák könnyen kezelhető 90 százalékos tömege, amelynek a lehető legkevesebb képzést kell adni.

Orbán komolyan veszi, hogy a tudás hatalom, és ebből a hatalomból csak a kiválasztottaknak akar adni. Ezért aztán szűkíti a mobilitási csatornákat (bezáratja a gimnáziumok felét), csökkenti a tankötelezettség korát, és lebutítja a szakképzést. A közrabszolga legyen erős fizikumú (minden nap tornaóra az idegen nyelv, a magyar, a matematika, a történelem helyett), és csak annyit tudjon, amennyi feltétlenül szükséges, hogy olcsó munkaerőként alkalmazni lehessen a saját birtokon, vagy ajánlani arab befektetőknek.

Az Orbán által elképzelt társadalmi rendben aki szegénynek (szolgának) születik, az szegény (szolga) is marad. Miféle missziós hit indokolhatná azt, hogy egy zseniről, aki a nemzetet gazdagíthatná, nem derülhet ki, hogy zseni, mert rossz helyre született? Miféle közjóról lehet beszélni ott, ahol a nemzet tehetségesebb és vállalkozó szelleműbb tagjai elmennek az országból? Ez csak a maffiának jó, mert ezzel megszabadul azoktól az „izgágáktól”, akik nehezen nyugodnának bele Orbán rendszerébe. Menjenek hát, isten hírével! Mégis csak könnyebb uralkodni egy olyan társadalom fölött, amelyből a fejlődés erjesztői eltűntek, utánpótlásukat pedig jól elreteszelték. Az igaz, hogy egy ilyen társadalom kevésbé hatékony, mint egy szabad társadalom, de ez már a közjóban gondolkodók logikája, nem a maffiáé.