1.

1956-ban találkoztam először magyarországi magyar állampolgárral. Szenttamási szülői házunk közelében egy elhagyatott kaszárnyában szállásolták el az ötvenhatos magyar disszidenseket. Abban az időben a néhai Jugoszláviában nélkülözésekkel terhes volt az élet a „jóléti szocializmus” még váratott magára. Hetente legfeljebb egyszer volt húsnap. Ennek ellenére az utcabeli magyarság „lakomára” invitálta a menekülteket, megosztották velük azt, amije volt. A vendéglátók tapintatosan érdeklődtek a magyarországi hogylét felől, a vendégek ingerülten válaszolgattak. A szomszédság tudott a Rákosi-rendszerről, hiszen valamennyiükben elevenen élt az öt-hat évvel azelőtti emlék, amikor a katonaság kényszermunkára szedte össze a falubelieket, a határba vezényelte őket, ahol futóárkokat ásattak velük, arra az esetre, ha északról törnek be a magyarok meg az oroszok, hogy megbosszulják a „láncos kutyának” nevezett jugoszláv pártvezért: Josip Broz Titót. Ez azonban „csak” a nagypolitika témaköre volt. A szenttamásiakat valójában nem a politika érdekelte, hanem a magyar világ. A magyarok! Nem csoda, hogy elbeszéltek egymás mellett, nem értették egymást.

Ugyanezt éreztem újvidéki gimnazistaként. Az albérleti lakásom közelében levő parkban találkoztam egy magányos férfivel. Nap mint nap ugyanazon a helyen ült, gondterhelten merengett, míg egymás után szívta a cigarettát. Kiderült, hogy 56-os. Budapesti. Idegen volt számára a város, félelem ült a szemében. Kanadába készült, várta a beutazási engedélyt. Bevallotta, hogy mindeddig fogalma sem volt arról, hogy Jugoszláviában magyarok is élnek.

Nem lenne szóra sem érdemes a történet, amennyiben egy évtizeddel később Budapest kellős közepén nem ütközök csodálkozó tekintetekbe, amikor a bemutatkozás után elmondom, hogy Jugoszláviából jöttem, és magyar vagyok. Magyarországon nemzedékek nőttek fel, anélkül, hogy tudomásuk lett volna a jugoszláviai magyarokról.

Idővel ez a „nem tudtam” módosult. A hetvenes, de főleg a nyolcvanas években mind kevésbé csodálkozott az átlagember, igaz különösebb érdeklődést sem mutatott a határon túli kisebbségi világ iránt. Legfeljebb annyit tudtak, hogy ott nagyobb a szabadság, magasabb az életszínvonal, gond nélkül lehet Nyugatra utazni. Kialakult két párhuzamos világ. A közeli, távoli rokonok felvették a kapcsolatot, látogatták egymást, együtt nyaraltak az Adrián, a vajdasági magyar folyóiratokban szívesen közöltek anyaországi szerzőket, főleg azokat, akiknek a szereplési tere az anyaországban beszűkült. A rokonok, ismerőseiket, barátaikat protezsálták, a magyar útlevél „ablakához” kellett a garancia, a vajdasági magyarok stancolták a meghívóleveleket.

A Kádár-kormány az ideológiai diskurzust mellőzve, rendkívül óvatosan adagolta a határon túli létet, diszkréten ápolta a kapcsolatokat a jugoszláviai magyarság intézményeivel. A hivatalos kommunikációs csatornák szűkösnek bizonyultak, ezzel szemben a személyes kapcsolatrendszerek robbanásszerűen működésbe lendültek.

A hetvenes, nyolcvanas években is fogyatkozott a magyarság lélekszáma, távolról sem olyan nagymértékben, mint az elmúlt tíz évben, amikor az identitásvédelem a nyílt színen zajlik, a magyar kisebbség kulturális autonómiával rendelkezik, a kisebbségi pártok ügybuzgó tevékenységet folytathatnak, a magyar nemzeti tanács nevezi ki a magyar intézmények vezetőit, a magyar politikusok pedig magyarként foglalnak helyet a hatalomban.

Mégis, fogy a magyar! Mi okozza a felgyorsuló lélekszámcsökkenést? Feltehetőleg nem a magyar nemzeti tanács, vagy a hat magyar kisebbségi párt, valószerűbb, hogy a többpártrendszerű, szabad piac uralta demokratikus körülmények gerjesztő hatással bírnak, mivel helyben, mármint a szülőföldön nem sikerült új identitásvédelmi módszereket meg eszközöket megfogalmazni, ami esetleg – még ha részben is – visszatartó erővel hatnának.

A rendszerváltásig nem volt jelentős a magyar-magyar kapcsolat – a leírtakból is kitűnik – csonka volt, hézagos, hibáival és hiányosságaival, úgy-ahogy beépült a tekintélyelvű politikai rendszerekbe. Nem volt érzékelhető a „korszellem” és a kisebbségi nemzetfogalom közötti feszültség. Ezáltal a magyar-magyar viszonyban a spontán ellenállást tanúsító, alulról építkező nemzettudat honosodott meg. Nem akadt felülről diktált norma, nem kellett ironikusan sem reflektálni rá, nem volt traumatizált sem. Arra a kérdésre, hogy mi a magyar, a magyar kisebbség tagjai egyénileg, az uralkodó párttól függetlenül, esetleg a családi hagyományok nyomán válaszoltak. Bensőséges, személyes ügy volt. Nem osztom a véleményt, miszerint a jóléti szocializmus tompította a vajdasági magyarokban a nemzeti érzést, inkább a reális nemzettudatot fejlesztette: a vajdasági magyar polgárok a körülményeket józanul mérlegelve gondoskodtak családjuk perspektívájáról, gyermekeik neveléséről, jólétükről, ezzel együtt megmaradásukról. Nem a panaszkultúra, a mazochista veszteségtudat, a kishitűség érzése erősödött, hanem az önbizalom, a szívósság-kitartás és a munka kultúrája. A magyar-magyar viszonyt nem az érzelmi azonosulás, inkább a reális partnerségi tudat jellemezte.

2.

1990 után a kapcsolatokat új tényezők határozták meg. Magyarországon mintaszerűen történt a rendszerváltás, Jugoszláviában, illetve Szerbiában véres testvérháborúk előzték meg. Ettől eltekintve, mindkét országban bevezették a többpártrendszert, működésbe lépett a szabad piac, beindult a privatizáció. Lehetővé vált a nemzeti alapú vertikális szerveződés, létrejöttek a magyar kisebbségi pártok, melyeknek alapítói főként a jugoszláv kommunista szövetség egykori tagjai voltak. A pártalapítási jogot még Milošević sem vonta kétségbe, szemet hunyt az 1944/45-ös magyarellenes retorzióik, a magyar tömegsírok emlegetése felett (is), ami Tito idején a legnagyobb tabuk egyikének számított. Új távlatok nyíltak, ugyanakkor új buktatók mutatkoztak. Kártyavárként omlottak össze a titói kisebbségpolitika értékei, napvilágra kerültek hiányosságai. Az addig működtetett hálózatokra ráépültek az anyaországi kormány- meg a helyi kisebbségi pártok. Ami azelőtt a hivatalos pártpolitika mellékösvényére szorult, vagy pedig a félig intézményes, félig civil kezdeményezés nyomvonalán épült, az a rendszerváltás után mindinkább a kisebbségi és az anyaországi pártpolitika hatáskörébe került. Az alulról jövő kezdeményezést felváltotta a felülről szervezett és irányított nemzettudati nevelés. A nemzeti identitás egyszeriben a párthovatartozás kérdése lett, a magyar-magyar viszony érzelmileg átitatott pártüggyé vált. Az újdonsült kisebbségi pártok gyorsan elsajátították a különböző pártstratégiákat, viszont tanácstalanok voltak abban, hogyan kell kapitalista viszonyok között versenyképessé tenni az kisebbséget, hogyan kell az új szabad piaci versengés közepette fejleszteni az identitásvédelmet, korunk szellemében megújítani a nemzettudatot. A múltat hívták segítségül, azonban modern korunkban ez nem sokat segített.

Tagadhatatlan, hogy a pártok honfoglalásának voltak vívmányai. A kapcsolatrendszer intézményesedett. A Magyar Köztársaság alkotmánya előírta a határon túliakróli gondoskodást. Intézmények, alapítványok jöttek létre, amelyek ezt a feladatot ellátták. A magyar kisebbségek helyzete, jogai, a közbeszéd tárgya lett. A médiumok valamelyest nyitottak a kisebbségi politikum valamint a kultúra iránt, a polgárok némileg tájékozottabbak lettek, igaz, eléggé egysíkú információt kapnak. A kisebbségi politikusok határon innen, és határon túl is celebek lettek, amit ellensúlyoztak a hétköznapok életképei, melyben a kisebbségiek serényen kézimunkáztak, dalolva ropták a táncot, elszántan ápolgatták hagyományaikat miközben szenvedtek a jogfosztottság miatt. A kisebbségi élet sokszínűsége, a dilemmák összetettsége, a különböző szakterületen a saját államában működő egyének eredményei, az értékrendek változatossága, az európai színen versengők szereplése elkerülte a figyelmet. A magyar-magyar viszony a politikai szervezeteknek rendelődött alá, és a kisebbségi elit tagjai abban kezdtek versenyezni, hogy ki a nagyobb magyar. A kisebbségben valóságos retorikai csataterek születtek.

A pártpolitika szervezettséget, heves érzelmeket, szenvedélyeket vitt a magyar-magyar kapcsolatba, főleg azért, mert tabutémákat érintett. Ilyen volt például az igazságtalan trianoni békekötés traumája. A téma hirtelen robbant be, alkalmanként jó ürügyül szolgált. Trianon felemlegetésekor valójában nem a határon túli nemzettársak a fontosak, hanem az anyaországi belpolitikai viták, amelyekben az egymással szembenálló politikai pártok instrumentalizálták a határon túli magyarok sokszor drámai szituációját. Ugyanez a viszonyulás mutatkozott meg a kettős állampolgárságról szóló vitákban és ellentétekben is. 1989 után több mint tíz éven keresztül mindegyik parlamenti párt elutasította a javaslatot. 2004-ben azonban a deus ex machina megosztotta az anyaországi nagy pártokat, majd 2010-ben háttértanulmány nélkül megszületett az új honosítási törvény. Hogy miért lett volna szükség háttértanulmányra? Azért, mert a kettős állampolgárság megadása éles választóvonalat jelent, amely szükségszerűen módosítja a viszony más elemeit is, így például a támogatáspolitikát. A törvényt a politikai pártok versengésének hajrájában hozták meg. 2010 után, robbanásszerűen elindult a vajdasági magyarok kivándorlása a nyugati országokba. Az elköltözés véglegesnek mutatkozik, mert a magyarlakta helységekben zuhan az ingatlanok ára, ami azt jelenti, hogy nem ideiglenes munkavállalásról van szó, hanem végérvényes eltávozásról.

Szó sincs arról, hogy a kisebbség helyzete megnyugtató, avagy ne lenne elégséges gazdasági magyarázat a kivándorlásra. A nemzetállamokban a kisebbségi helyzet mindig hátrányt jelent, hiszen a kisebbség saját államában (is), és saját nemzetén belül (is) a peremen van, azonban a szerteágazó kultúrájának köszönve ez előnnyé is váltható. Ebben a szituációban a kisebbségben felmerül a dilemma: polgári liberális állam, vagy nemzetállam? Skizofrén helyzet születik, ha saját államában a kisebbség polgári államot akar, az anyaországban pedig nemzetállami eszmékkel szimpatizál. Nemzetállam, vagy sem? Erősíteni az EU-befolyását, vagy? Ilyen és más hasonló dilemmákkal válik a magyar-magyar viszony egyre megosztottabbá. Az ellentétek valóságosak, közmegegyezéses válasz nincs, talán nem is lehet. Mindez traumatizáló jelleggel bír.

A gazdasági okok mellett az elvándorlás fontos tényezője, hogy a kilencvenes évek háborúi elidegenítették a vajdasági kisebbségi polgárokat saját államuktól. Ezt értékeinek szerbiai és magyarországi megjelenítésével lehetne kiigazítani, mert különben rezervátumszerű marad. Az anyaországban ez a határon túli kvóták bevezetésében, külön kisebbségi rendezvények támogatásában, kisebbségi fesztiválok szervezésében merül ki, amelyek akarva-akaratlanul azt a benyomást keltik, hogy ezek ugyan nem értékek, viszont támogatni kell, merthogy kisebbségiek. Időről időre akad kivétel, ellenben a skanzen állapot képezi a fő áramlatot. Az anyaországi támogatási rendszer nem terjed ki arra, hogy a kisebbség kultúra esetleg versenyképes legyen saját államának kultúrájában, illetve az élet más területein. A szerbiai magyar sikereket – holott akadnak sikeres magyar orvosok, művészek, tudósok, mérnökök, vállalkozók, sportolók – az uralkodó magyar kultúrpolitika, nem tekinti saját sikereinek. Ez a kettős elzárkózás rövid távon esetleg kényelmes rezervátumba helyezi a kisebbségi értékeket, hosszabb távon viszont a kisebbségi polgárokban azt a tudatot erősíti, hogy saját államukban esélytelenek, sikerre nem számíthatnak, tehát általános kishitűséget szül. Ebből a zsákutcából – sajnos – két út vezet: vagy az asszimiláció vagy az elvándorlás. Jelenleg mindkettő növekszik.