Szegény magyarok, mindig csak bántják őket! Legalábbis ezt hazudják maguknak ünnepeiken. Olyanok is.
„Magyarország 1920 után felvette a legterméketlenebb lélektani pozíciók egyikét: az igazságtalanság áldozatának a szerepét.” Bibó István: Az európai egyensúlyról és békéről
Lázár János ünnepi szavaiban ismét lejátszotta „a magyarokkal szemben adóssága van a világnak. … ezt a nemzetet a külvilág mindig csak hitegette a bajban”, mert „fontosabbak voltak a kereskedelmi érdekeik” kezdetű lemezt. Mi „sokszor voltunk Európa és a nyugati értékek és érdekek védőbástyája, cserében rendre csupán megkésett, nagy szavakat kaptunk.” Ezen az alapon állítja, hogy mi mindig csak magunkra számíthattunk, és ezen az alapon követel „tiszteletet 1956 nemzetének!”.
Az áldozatvállaló „mi” és az önző „ők” szívszaggató története hazugság, úgy ahogy van. Már az kérdés, hogy milyen alapon veszi egy kalap alá magát Lázár János a mindenkori összmagyarokkal (magyar ajkúakkal? a nemzettel? vagy az össz-magyarországiakkal?), illetve másfelől a mai amerikai kitiltókat a mindenkori mindenféle összkülföldiekkel? De ám legyen, induljunk innen. A lényeg: a mi is mindig magunknak, az ők is önmaguknak igyekeztek használni. A mi ebben néha ügyesek voltunk, néha nem. A mindenkori ők pedig néha segítettek ezzel az aktuális minek, néha meg éppen hogy nem.
Néhány példa
Egy: tények a védőbástya eredeti, törökkori prototípusáról:
- A végvárak többe kerültek, mint ami adóban a magyar királyságból összesen befolyt a kincstárba. Az ők („Habsburgok”) birodalmi pénze nélkül a 16-17. századi török elleni küzdelem sikertelen lett volna.
- A magyarországi végvárakban különböző nemzetek sarjai (horvátok, szlovákok, szerbek és nyugatiak is szolgáltak). Kőszeg várát például a horvát Jurišić/Jurisics, ausztriai főnemes az I. János magyar (!) király szövetségeseként (!) odaérkező török ellen védte, az ő („külföld”) zsoldjukban (1532).
- A törököt végül ők űzték ki innen, minimális mi részvétellel.
- Bécset (őket) 1683-ban a törökkel szemben nem mi, hanem ők (lengyelek) mentették fel, miközben Thököly magyarjai a töröknek segíteni siettek oda.
Mindez semmit nem vesz el a mi törökverőink, például Dobó István érdemeiből, csak a mi-áldozatiság hazugságából. (Dobó különben hős katona és kapzsi üzletember volt: éppen „kereskedelmi érdekei” miatt került összetűzésbe magyar szomszédaival, akiknek pont az ők, vagyis a Habsburg király kelt védelmére.)
Kettő: néhány tény a cserbenhagyott szabadságharcainkról:
- Egyetlen szabadságharcunk sem robbant volna ki az ők nélkül: Bethlen Gábor és I. Rákóczi György a harmincéves háborúban az észak-nyugati protestáns országok támogatását bírta, II. Rákóczi Ferenc a spanyol örökösödési háborúba kapcsolódott bele. Bocskai és Thököly pedig egyenesen a török szövetségét élvezte. Igaz, hogy a külső segítség nem volt elég, de nem igaz, hogy nem volt.
- A 48-as szabadságharc fontos előfeltétele volt a párizsi és a két bécsi forradalom: a márciusi és az októberi; utóbbi kimondottan a magyarok védelmében robbant ki, ami elég ritka a nemzeti forradalmak történetében. Cserben nem ők hagytak minket, hanem fordítva: a Lajtánál toporogva bevárta a honvédség, hogy Windisch-Grätz bevegye Bécset. A szabadságharc katonái sorában lengyelek, németek, olaszok harcoltak a magyarokkal, a vezető posztokon is, aradi vértanúk között is. (És magyarok az ellenfél oldalán is: Zichy Ödön vagy a magyar nyelvű könyveket publikáló Lamberg Ferenc neve közismert.) Igaz, kaphattunk volna több segítséget, Palmerston például késve tett diplomáciai lépéseket, de nem igaz, hogy nem kaptunk semmit.
- Az 1956-os forradalom elképzelhetetlen a hidegháborús nyugati magatartás, az osztrák államszerződés nélkül. Atomháborút nem vállaltak értünk, ez nekünk sem lett volna érdekünk. Viszont emigráló magyarok tízezreit segélyezték, oktatták ingyen, főleg Ausztriában, de más nyugati országokban is. Nem igaz, hogy Amerika katonai segítséget ígért volna. Igaz, tehettek volna többet értünk, de nem igaz, hogy csak hitegettek, és semmit sem tettek.
Három: egy tény a berlini falból kiütött tégláról:
- Amivel Lázár János hazafilag elbüszkélkedik, az legalább annyira a posztkommunisták érdeme, mint a mienk, többieké. Vagyis részben azok érdeme, akikkel való későbbi kollaborációval vádolja őket. Ez remek példája annak, hogyan csűri-csavarja még a személyesen megélt tényeket is a politikailag motivált nemzeti öntetszelgés. A posztkommunista ettől még posztkommunista marad, a tény viszont tény.
Négy: további néhány tény reménytelen magányunkról:
- Egyetlen nagy fellendülő korszakunk sem képzelhető el a nyugati minta, a nyugati értékek adaptációja, sőt az ők támogatása nélkül, ez igaz Szent Istvántól a reformáción keresztül a reformkorig és a dualizmusig, amikor a tőkeimport indította el a felzárkózást. Nem lett volna Lánchidunk, vasutunk, gőzhajónk, iparunk, ha akkor is azt hisszük, csak magunkra számíthatunk. A bethleni konszolidáció is népszövetségi kölcsönre épült. Igaz, hogy 907-től sok támadás érte az országot az ők-től (melyik országot nem?), de igaz ez is.
Öt: néhány tény az ártatlanságunkról:
- Az ők sokszor cserbenhagyott bennünket. Igaz. De nem többször, mint ahányszor mi hagytuk cserben magunkat. A „törökvezető” I. Jánosról vagy Thökölyről már tettünk említést. De minden korszaknak megvoltak a hasonlói. Első és második világháborús veszteségeink mögött részben magunk álltunk: önként rontottunk a Szovjetuniónak, és üzentünk hadat az Egyesült Államoknak. Utólag meg sértve érezzük magunkat, hogy nem védett meg minket Amerika, saját állampolgárainak élete árán.
- A külvilág nem hagyott bennünket cserben többször, mint ahányszor mi másokat. Legutóbb éppen ez a kormányzat csavartatta ki a táblákat az eltiport Tibet békés és öntudatos polgárainak kezeiből, mikor a nálunk parolázó zsarnokaik ellen tüntettek. Ez a kormányzat tanúsított közönyt az exszovjetek által fenyegetett Észtországgal és a megtámadott Ukrajnával szemben, követséget bezárva, gázvezetéket elzárva. Pedig egyik esetben sem kockáztatott volna egy atomháborút. Itt tényleg csak a (vélt) „kereskedelmi érdekekről” volt szó.
Most jön majd az, hogy ez más, mert mi egy kicsi, életéért küzdő ország szoktunk lenni. Ebben van részigazság; mindenesetre a dualizmus külpolitikáját meghatározó politikusaink nem sok együttérzést mutattak a jogfosztott csehek, vagy a bekebelezett bosnyákok iránt. Most pedig, abban a pillanatban, amikor először megtehetjük, hogy egy igazi nagyhatalom tagállamaként lépjünk fel, azonnal kipróbáljuk a nagyhatalmi árulást: az EU-t arra ösztökéljük, hogy hagyja magára az életükért küzdő országokat. Biztos ezek után, hogy éppen Lázár János hivatott ma történelmi adósságtörlesztést és tiszteletet követelni?