Az év utolsó napjai a szeretet és az önzetlen ajándékozás, illetve a költekezés és a vásárlás kettőssége jegyében teltek. Az ünnepek ellentmondásosan, de elválaszthatatlanul összekapcsolják az érzelmektől áthatott emberi kapcsolatok és a pénz racionálisan mérlegelő, személytelen – és sokak által szidott - világát. Erről mondta – elítélően – Ferenc pápa: „nemcsak morálisan hibás, de lerombolja a társadalmat”. A pénz a művészek utálatát is kiváltotta: Shakespeare, athéni Timonja az „emberiség közös rimájának” nevezte, Mefisztó pedig arról énekelt: „eladó az egész világ”(lásd: Youtube: Mefisztó rondója). Nem véletlen hát, hogy a politikusok növekvő része hajlamos bűnbakként tekinteni a piacra és a tulajdonra, mint amelyek csak növelik a bajt és a szerencsétlenségét.

A tudomány – szerény eszközeivel – igyekszik hozzájárulni a kérdés tisztázásához. Az elmúlt hónapokban több vizsgálatot is végeztek, amelyek új szemszögből mutatják be a pénz, a piac és a tulajdon intézményét. Az egyikben a kutatók azt a kérdést tették fel: vajon jobbá vagy rosszabbá tette-e a pénz az embereket és a társadalmakat. (G. Camera et. al. PNAS. 2013. Money and thrust among strangers. 14.889-14.893) A kísérletben, különböző méretű – 2, 4, 8 és 32 fős – csoportokat kialakítva, az ösztönszerű segítőkészség alakulását vizsgálták. Arra voltak kíváncsiak, vajon elegendő-e az ember természetes szolidaritásérzése a közösségek fennmaradásához. Az eredmények – legalább is a szkeptikus kutatókat – nem lepték meg. A csoport méretének növekedésével lecsökkent annak valószínűsége, hogy akinek segítettem, azzal még egyszer találkozom, és ő majd viszonozza a segítséget. Emiatt a természetes (ösztönszerű) segítőkészség fokozatosan elhalt. Az együttműködést „megolajozó” bizalom hiányában viszont elterjednek a „potyautasok” és a közösség szétesik.

Ekkor a kutatók megengedték, hogy a résztvevők egy – egyébként értéktelen – zseton átadásával kicserélhetővé – „eladhatóvá” – tegyék a segítséget. Aki segítséget kapott, az egy zseton átadásával „visszaigazolhatta” a támogatást, aki pedig a segítséget nyújtotta, az egy zsetont kapott cserében. Bár a kísérlet tervezői ezt nem hangsúlyozták, a résztvevők hamar rájöttek: a zsetonok kicserélhetők, és ezért velük kereskedni lehet. Aki később segítséget akart kérni, az a korábban megszerzett zsetonért cserébe szerezhette azt meg. A nagy közösségben a kölcsönös segítőkészség kizárólag egy ilyen zseton-gazdaságban – amelyben a segítség „eladható” és „megvásárolható” – maradhatott fenn. A kísérlet tehát bizonyította: kizárólag a pénz (illetve a piac és a kereskedelem) teszi lehetővé emberek nagyobb csoportjainak együttélését. Ugyanakkor a pénz ellenmondásos hatását vált ki: intézményének elterjedése arra vezet, hogy a természetes segítőkészség helyébe lép, és „kiszorítja” azt. Az emberek, ha „rákaptak” a pénzre – bizonyította a kísérlet – csak ellenszolgáltatásért hajlandók segíteni!

A pénz tehát miközben lehetővé tette a nagy közösség fennmaradását, annak a működését személytelen és önző szempontok szerint mérlegelő viselkedésre alapozta. Erre utalt egy másik vizsgálat: a modern társadalmakban a jótékonykodók túlnyomó része – ösztönszerűen – „érdemre” utaló jelek után kutat. Vagyis, hajlandó megnyitni pénztárcáját olyanoknak, akikről úgy gondolja „megérdemli” – ad valamit cserébe (pl. zenél), vagy szemmel láthatóan rászorult – és nem ad olyanoknak, akikről úgy véli, maguk is megoldhatnák problémájukat.

A tulajdon intézménye éppen ilyen ellenmondásos hatást fejt ki. A PNAS egy másik cikke a neolit forradalom eredetét vizsgálta: vajon a technikai újítások (a mezőgazdaság és a kézművesség) vagy a tulajdon intézménye vezetett-e a robbanásszerű fejlődésre. (Bowles, S. et. al. Coevolution of framing and privat property during the early Holocene. PNAS 2012. 8830.) A modell azt szimulálta, hogy különböző kulturális innovációk – a tárolás és a termelés technológiái egyik oldalon, a tulajdon és az állam intézményei a másikon – miként járulnak hozzá a mezőgazdaságra való áttérésre. A cikk legfontosabb megállapítása: a technika és az új termelési módszerek elterjedése csak a tulajdonjog intézményének általános elfogadása esetén váltja ki a társadalmi fejlődést. Vagyis, alapvetően a tulajdon és nem a technika eredményezte a mezőgazdaság, és ezzel a városi civilizáció létrejöttét.

Ezekkel az intézményekkel azonban a világ megkettőződik, és a szolidaritás érzelmeinek, illetve az önzés logikájának találkozása egyre több ellentmondást váltott ki. Érdekes jelenségre figyeltek fel évtizedekkel ezelőtt egy izraeli óvodában. A szülők egy része – ugye ismert a jelenség – este késve érkezett csemetéjéért, ami a gondozókat zavarta. Ezért – fegyelmező eszközként – bevezették, hogy a későn jövőknek fizetni kellett, amitől a késések megszűnését remélték. A pénzbüntetés hatására azonban a késések nemhogy nem csökkentek, még nőttek is! Az elemzések azt mutatták: a szülők a büntetést a késedelem „árának” tekintették, vagyis úgy gondolták a pénzzel éppen „megvásárolható” a késés.

Az ember egyszerre több világban él. Életünk keretét egyrészt a kis csoport, néhány tucat egymást ismerő, egymás erényeit és hibáit jól ismerő ember alkotja. Itt viselkedésünket az ösztönös reakciók, az örökölt szokások, az érzelmeken alapuló rokoni és baráti kapcsolatok irányítják. Ám életünk – egyre inkább – a globális társadalom színterén is zajlik. Ennek van egy otthonosabb része, ahol partnereink ugyan ismeretlenek, de ismerőssé teszik őket szokásaik, amelyekben osztozunk velük, a ruháikon viselt szimbólumok, a nyelv, amit használnak, ám egyre szélesedik a bizonytalanságot és kiszámíthatatlanságot sugalló globális világ behatása. Ha az olvasó körbepillant a szobájában, alig talál valamit, ami tisztán „hazai”. Amit eszünk és amibe öltözünk, amit olvasunk és nézünk, amit, és amivel csinálunk, azt mind távoli országok, és ismeretlen emberek készítették a számunkra, amiért cserébe mi olyan pénzt adtunk, amellyel ők fizettek az általunk készített dolgokért. Nem a pénzben hát, bennünk van a hiba! Nem vagyunk képesek – mert ez valóban nehéz – különválasztani az önzetlen segítség és az önző racionalitás világát.

Ennyiben érdemes odafigyelni Ferenc pápa intésére: hagyatkozzunk jobban bennünk levő, és mások önzetlen segítségére figyelmeztető ösztönökre. Ugyanakkor tartsuk eszünkben a kísérletek kétségbevonhatatlan eredményeit. Becsüljük meg a pénzt és a tulajdont, amelyek lehetővé tették több milliárd ember életét bolygónkon. Ne feledjük: inkább a piac és a (magán)tulajdon, mint a szeretet és a szolidaritás akadályozza meg, hogy az ember élete – mint egykor – „magányos, szegényes, csúnya, állatias és rövid” (Th. Hobbes) legyen.  

(A szerző főiskolai tanár)