A választás tétjének értelmezéséhez közgazdasági összefüggésekből indulok ki. Magyarország kicsiny, természeti kincsekben szegény, nemzetközi összehasonlításban erősen nyitott gazdaság. Ez a huszadik század közepén, amikor még a nyersanyagok és energiahordozók gyorsan bővülő felhasználására épült a gazdasági növekedés, jelentős hátrány lehetett. A huszonegyedik században, a globalizált világban, amikor az erősen tudásigényes feldolgozóipari tevékenységek és szolgáltatások gyors bővülése vált a gazdasági növekedés motorjává, az ilyen adottságok már nem akadályai egy ország felemelkedésének. Amíg a termelésben és a külkereskedelemben az anyag- és energiaigényes tömegtermelés volt túlsúlyban, az országok közötti kapcsolatok viszonylag lazák maradhattak, s ha nem is hatékonyan, de elfogadhatóan szervezhette azokat a centralizált állam. Erre épült a KGST. Amikor azonban egy-egy ország megélhetése a tudásigényes, az egységnyi anyag- és energiafelhasználáshoz, egységnyi termőföld igénybevételéhez képest magas értéket hozzáadó feldolgozóiparra, mezőgazdaságra és szolgáltatásokra épül, mint a huszonegyedik század sikeres országaiban, akkor a határokon átívelő, az egyes országok elkülönült gazdasági szabályozását zárójelbe tevő közvetlen vállalatközi kapcsolatok kiterjedt hálózatának biztonságos működése jut meghatározó szerephez. Az ilyen gazdaságfejlődés legfontosabb erőforrása immár nem a nyersanyag, nem az energia, a mezőgazdaságban sem a termőföld, hanem a tudás és a bizalom. Bizalom mind a gazdasági partnerek között, mind a gazdasági szereplők és az állam között.

Vannak sajátos adottságú országok, ahol a gazdag természeti erőforrások ütemes kiaknázása lehetővé tesz gazdasági növekedést a feldolgozóipari és szolgáltató szektor meghatározó szerepe nélkül. És vannak olyanok is, ahol a gazdasági szereplők közötti nélkülözhetetlen bizalom a nyugati civilizációban ismerttől eltérő alapokra épülhet. Oroszországra, illetve Kínára és más kelet-ázsiai országokra gondolok. Mindkét sajátos adottság átmeneti, de ez az átmenetiség évtizedekig tarthat. Ahol azonban egyik sajátos adottságra sem lehet támaszkodni, ott a tudásra és bizalomra épülő gazdasági fejlődésnek a huszonegyedik században nincs alternatívája. A tudásra és bizalomra épülő gazdasági fejlődés egyik előfeltétele az oktatás bővülése és demokratizálása, a másik pedig a stabil piacgazdaság, a kapitalizmus normális működési feltételeinek megléte. E feltételeket teremti meg a világgazdasági léptékben kis és közepes országokat tömörítő, azokat Amerikával és Kelet-Ázsiával versenyképessé tenni kívánó Európai Unió.

Az orosz és kínai ellenpéldát azért idéztem fel, mert ebben a két nagy országban – különböző okokból – egyelőre tekintélyuralmi rendszer keretei között is biztosítható gazdasági növekedés, Kínában még a feldolgozóipar és szolgáltatások meghatározó szerepe mellett is. Európai tradíciók talaján, az antikvitásban gyökerező individualizmus meghatározó szerepe mellett viszont tekintélyuralmi alapon nincs esély gazdasági felemelkedésre. Tekintélyuralmi rendszerben nincs gazdasági jogbiztonság, és ahol nincs gazdasági jogbiztonság, ott nincs bizalom a gazdasági szereplők és az állam között, és ha ott nem, akkor a gazdasági szereplők között sem. Ahol a védelmi pénzek alapján szerveződnek a gazdasági kapcsolatok, mint Oroszországban, és az orbáni modellben egyre inkább Magyarországon is, ott gazdasági növekedés legfeljebb a kőolaj- és földgázexportra épülhet, ha van ilyen. Oroszországban van, Magyarországon nincs. Orbán gazdaságpolitikája a tizenkilencedik század, illetve a korai huszadik század protekcionizmusához, gazdasági nacionalizmusához nyúl vissza, s az orbáni rendszer ilyen gazdaságpolitika intézményi feltételeit építette fel. Ha Orbán rendszere fennmarad, Magyarországra tartós leszakadás, a kivándorlást nem vállaló magyarok nagy többségére elszegényedés vár.

Nem egyszerűen azért kell Magyarországnak megszabadulnia Orbántól és rendszerétől, mert mi, szabadságszerető emberek nem vonzódunk az önkényuralomhoz, a szolgasághoz, a kiáltó társadalmi különbségekhez. Ez értékrendek kérdése, s tudomásul kell vennünk, hogy nem kevesen érzik jól magukat a szolgaságban akkor, ha másokat, akiket megvetnek, maguknál is szolgábbnak látnak. Orbántól és rendszerétől mindenekelőtt azért kell megszabadulni, mert elviselhetetlenné – hosszabb távon mindenki számára elviselhetetlenné – teszi Magyarországot.

Négy szempontból is úgy látom, hogy Orbán elviselhetetlenné teszi az országot. Ebből két szempontot illetően az ellenzék demokratikus pártjai és mozgalmai között, ha jól érzékelem, nincs vita. Az első: Orbán három év alatt felszámolta a hatalommegosztásra épülő demokratikus jogállamot. Magyarországon ma nem plurális, hanem monolitikus politikai berendezkedés van, akárcsak a kommunista pártállam idején. Megvalósul a hatalom kizárólagos gyakorlása, ami pedig nemcsak a köztársasági Alkotmány szerint tilos, de az orbáni alaptörvényben is bennfelejtették az ezt tiltó rendelkezést. Megszűnt Orbán hatalmának minden kontrollja: az alkotmánybíráskodás, a független közszolgálati média, jegybank és számvevőszék, kérdéses az igazságszolgáltatás függetlensége. De nemcsak a politikai hatalmat monopolizálják. Ahogy a tulajdont, a piacot a maguk javára osztják el, ahogy az iskolák és a színházak igazgatóit politikai alapon cserélik le, ahogy a médiában törnek dominanciára, ahogy hivatalos ideológiává tették a keresztény-nemzeti kurzust, és felszámolták az állam semlegességét, az a pártnomenklatúrához, magyarul hatásköri listához jelent visszatérést, az már irányában totalitárius rendszert jelent. Már három éve, a magánnyugdíjrendszer felszámolásakor megmutatkozott az országot átjáró félelem, és minden átalakítással százezreknek kell az állásukat, az egzisztenciájukat félteniük. Újonnan szerveződő totalitárius rendszerben nemcsak 1950-ben volt elkerülhetetlen a tömeges félelem, de 2013-ban is az. Nemcsak a megélhetését lehet bárkinek elvenni, hanem a tulajdonát is. Nemcsak a kisemberek félnek, a „nagyoknak” is tartaniuk kell az önkénytől. Így a gazdaságból is eltűnt a bizalom. Következtetésünk: monolitikus politikai rendszerben Európa közepén nem lehetséges tartós gazdasági fejlődés. 2014 tétje tehát mindenekelőtt a plurális demokrácia, az alkotmányos jogállam visszaállítása.

A második szempont: Orbán Magyarországán egy szűk elit gyorsan gazdagodik, egy valamivel bővebb középréteg jólétben élhet, a nagy tömeg pedig leszakadásra van ítélve. Ha nacionalista gazdasági modelljük képes lenne növekedést biztosítani, csak a megvetett aljanépet „hagynák ott az út szélén”, és szélesebb lehetne az általuk kedvezményezni kívánt középosztály is. Csakhogy mivel a gazdasági nacionalizmus a mai Magyarországon működésképtelen, és szemlátomást stagnálásba viszi az országot, ilyen körülmények között az érdemesek és érdemtelenek megkülönböztetésére épülő orbáni társadalompolitika különösen súlyos következményekkel jár. Ma ott tartunk, hogy a nehéz sorsú emberek a közmunka-lehetőségüket érzik fenyegetve, ha kimondják, amit gondolnak. Nem is a foglalkoztatási és jövedelempolitika ennek a társadalompolitikának a leginkább visszataszító összetevője, noha minden jóérzésű embert felháborít a különbségeket tudatosan növelő adó- és családtámogatási rendszer, vagy a megalázó közmunka. Még csak nem is az egészségügyhöz való hozzáférést tudatosan differenciáló átalakítás, hanem kiváltképp a mind szűkebb kör előrejutását megcélzó, a kedvezőtlen adottságúakat a tudásjavak megszerzéséből előre megfontolt szándékkal kizáró oktatáspolitika. 2014 tétje tehát másodszor a visszatérés az európai szellemiségű, szolidaritáselvű, mindenki méltóságát tiszteletben tartó társadalompolitikához. Úgy látom, ebben is egyetértenek az ellenzék demokratikus pártjai.

A harmadik szempontot illetően már nincs egyetértés. Orbán három év alatt olyan mértékben rongálta meg a magyar kapitalizmust, olyan mértékben állított hatalmi függőségeket a piaci teljesítménytől való függőségek helyébe, olyan mértékben tette kiszámíthatatlanná a vállalkozások működési feltételeit, hogy ezzel alapjaiban tette kérdésessé Magyarországon a gazdasági növekedés, az európai centrumhoz való felzárkózás lehetőségét. Az összefüggés kézenfekvő: nincs bizalom, tehát nincs beruházás. A magán-nyugdíjpénztárak felszámolásával nemcsak hárommillió ember megtakarítását rabolták el – amivel súlyos többletterheket róttak a következő generációkra –, hanem tízmillió embernek az államba vetett maradék bizalmát is lerombolták. Elfordultak a külföldi befektetők, menekülnek a hazaiak, és kivándorol a fiatal és középkorú, képzett munkaerő, a „humán tőke”. Igaz, a beruházások hanyatlása már a Gyurcsány- és Bajnai-kormány idején elkezdődött, ami a rövid távú egyensúlyjavító intézkedések elkerülhetetlen velejárója volt, de a kormányváltás óta is változatlanul folytatódik. 2014 további tétje ezért a súlyosan megrongált magyar kapitalizmus konszolidációja. Tudnunk kell: keserves feladat lesz ez. Az orbáni politika a rövid távú költségvetési egyensúly fenntartását a bankok és szolgáltató nagyvállalatok folyamatos fosztogatásával oldotta és oldja meg. A befektetői biztonság megteremtéséhez ezt az átcsoportosítást egy időre sajnos vissza kell fordítani. Meg kell szüntetni a különadókat, európai mértékűre kell csökkenteni a bankadót, és ennek árát azoknak kell megfizetniük, akik az orbáni fosztogatás haszonélvezői voltak: a hazai jövedelemtulajdonosoknak, háztartásoknak és vállalkozásoknak. Nem látszik más lehetőség arra, hogy Magyarország újra a felzárkózás útjára lépjen. Az ellenzék demokratikus pártjai, politikusai között van, aki ezt nem is érti, és – mint az MSZP frakcióigazgatója – arról szónokol, hogy „az államnak nem lehet csak szabályozó funkciója, azt a piacgazdaságot, ami az elmúlt 20 évben kiépült, nem szabad fenntartani, nincs visszatérés a 2010 előtti piacgazdasághoz”. Más ugyan érti, de jobbnak látja hallgatni róla. Mint ahogy arról is, hogy a minden korábbinál súlyosabb helyzetbe került egészségügy helyzetének változtatására sem látszik más lehetőség, mint a magánerőforrások, a magánvállalkozás mozgósítása. Minthogy Orbán felszámolta a nyugdíjrendszer második, tőkefedezeti pillérét, a felosztó-kirovó pillérre redukált rendszer óhatatlanul finanszírozhatatlanná válik, és ezért a nyugdíjrendszerben is újra napirendre kerül az öngondoskodás valamilyen módon történő elterjesztése. Hogy se a betegségtől, se az időskori szegénységtől ne kelljen még inkább félni.

2014-ben nemcsak választás lesz, hanem évforduló is, az első világháború kitörésének centenáriuma. Nem másutt, mint Magyarország határán rontottak egymásra a népek, melyekkel sikerült elhitetni, hogy a másik nép az ellenségük. Európának, ha 1919-20-ban nem is, 1945 után sikerült megteremteni a népek együttélésének azokat a kereteit, amikor partnerként, és nem ellenségként tekintenek egymásra németek és franciák, olaszok és osztrákok s a többi szabad európai nép. Az unióhoz csatlakozni kívánó Antall- és Horn-kormány idején Magyarország is ebbe az irányba indult el a szomszédokkal kötött alapszerződésekkel. Orbán Viktor letérítette hazánkat erről az útról, és a státustörvénnyel, majd a kettős állampolgársággal és más gesztusok sorával valóságos hidegháborút folytat a szomszédok ellen, a kiterjesztett „nemzeti összetartozást” téve az általa vezetett politikai oldal fő kohéziós erejévé. Nemcsak az országon belül, de az ország nemzetközi kapcsolataiban is felszámolta a bizalom alapjait. Nemcsak a szomszédokkal a „határokon átívelő nemzetegyesítéssel”, de Európa demokráciáival is az unió demokratikus és piacgazdasági normáinak szisztematikus félresöprésével. Sokan az ellenzék demokratikus pártjaiban sem értik, hogy a letelepedés nélkül, tömegesen adott állampolgárság nem emberjogi, hanem közjogi és nemzetközi kérdés, hiszen a magyar államot alkotó polgárok körének kiterjesztésével sérti a szomszédok szuverenitását. Amikor Bajnai Gordon Szlovákiában járt, és a kettős állampolgárság mellett érvelt, az őt interjúvoló újságíró figyelmeztette: „Azt mondta, hogy tárgyalással kell rendezni a Szlovákiával az állampolgárságról kialakult vitát. Nincs olyan szlovák politikai párt, amely egyetértene a jelenlegi magyar megoldással. Kivel akar tárgyalni?” Azóta Orbánnak sikerült elérnie, hogy a román pártok között se maradjon, akivel a magyar „nemzetpolitika” talaján tárgyalni lehet. Ha a következő kormány – vezesse azt akár Bajnai Gordon, akár Mesterházy Attila – ezen az orbáni vágányon halad tovább, Magyarország tartósan a biztonságot fenyegető államalakulat marad a régióban. A demokratikus Európa és Magyarország közötti bizalomnak Antall és Horn idején is előfeltétele volt a szomszédokkal való megbékélés, amit ez a két államférfi megértett és eszerint cselekedett. Vajon megértik-e az Orbán-rendszer leváltását ígérő utódaik?

Ahhoz, hogy az Orbán-kormány remélt leváltása valóban az Orbán-rendszer felszámolása legyen, hogy valóságos esély legyen Magyarország gazdasági felemelkedésére, hogy Magyarország ismét az európai népek közösségének megbecsült tagja legyen, nemcsak az első két, hanem mind a négy szempontból fordulatra van szükség az orbáni politikához képest. Mégpedig addig, amíg az Orbán által elindított gazdasági, szociális és politikai rombolás nem válik visszafordíthatatlanná. Addig, amíg biztosak lehetünk abban, hogy a fordulat vérontás nélkül is elérhető. Erre kínál esélyt 2014.

Akkor lesz újra szabad a magyar. Akkor tűnik el az országban a félelem.