Valamikor a 2000-es évek közepén, amikor még úgy tűnt, hogy már csak kicsit kell várni, és Magyarországból sokkal jobb hely lesz, egy éjszakai betelefonálós beszélgetőműsort vezettem az Inforádióban. A Medgyessy–Gyurcsány–Demszky-korszak szomorú napjait éltük, megvitatandó téma volt tehát bőven, mégis mindegyik közül a legnagyobb karriert természetesen a kátyú futotta be. Tízezer számra tátongtak lyukak az utakon, mindez egy frissen az Európai Unióhoz csatlakozott országban, amely alig várta, hogy uniós milliárdokból fejleszteni, fejlődni tudjon. Ja, és volt növekedés, bár azóta már pontosan tudjuk, milyen áron.

Szerkesztőként biztonságos választásnak tűnt a kátyuvita, hiszen nem volt olyan évszak, amikor ne lehetett volna a budapesti kátyúkról beszélni, és nem volt olyan este, amikor ne ehhez a témához szerettek volna legtöbben hozzászólni a műsorban. Mindenkinek volt néhány története a lyukakban széttört kocsintengelyről, kibicsaklott bokákról, kártérítési vitákról az önkormányzattal, és persze mindenki értett is a kátyúzáshoz. Nyugdíjas földrajztanárnők értekeztek az aszfaltozás munkafolyamatairól, villamosmérnökök bírálták a közbeszerzési pályázatok lebonyolítását, sőt volt, aki élő adásban énekelt dalt a budapesti kátyúkhoz. Vidám esték voltak ezek, nem kívánok senkinek hasonlót. A végén eljátszottuk a Himnuszt.

A megszólalók azonban nem csupán önmagukban voltak érdekesek (kivéve persze a pszichiátriai eseteket), hanem azért is, mert mögöttük felsejlett a magyar valóság. A kátyúban minden benne volt, illetve mindent bele lehetett látni: kialakulásának okai (“kispórolták az anyagot”, “miért nem lehet nálunk rendesen utat építeni?”) éppen úgy a magyar közéletről árulkodtak, mint az újrakeletkezésük genezise (“ki kellene tiltani a teherautókat a városból!”), és igen, a kátyúoknyomozás mellett voltak kátyú-összeesküvés elméletek is. (“kinek áll érdekében, hogy minden évben újabbak legyenek?”).

A kátyú politikai ügy is volt. Demszky ígért, pénzért zsarolta az akkori miniszterelnököket (a probléma óriási, már csak úgynevezett “szőnyegezés” lehet a megoldás, de az sokba kerül), és kátyúkat fotózott pótcselekvés gyanánt. Az ellenzéki sajtó szemrehányt, az internet mémeket gyártott, a kampányoló Orbán Viktor pedig úthengerre pattant. “Budapest szó szerint és átvitt értelemben is kátyúba jutott” – mondta a jelenlegi miniszterelnök akkortájt, és valóban: az egészben benne volt a kátyúkba süllyedő Magyarország, egy leszakadást hozó, korrupt, reménytelen korszak egész kilátástalansága. A kátyú, hol nemzet süllyed el...

Az elmúlt pár évben a helyzet csak annyiban változott, hogy a kátyúk már a kutyának sem tűnnek fel, ennyiben tehát a jelenség ismét a magyar közélet jelképe lehet. Egyes városokban kiválasztják a legnépszerűbb kátyúkat, amelyek már valósággal hozzánőttek az emberek szívéhez és kisebb lázongáshoz vezetne, ha kijavítanák őket. Másutt minél többet foltozzák, annál mélyebbek. A Kétfarkú Kutya Párt már 2010-ben mobilkátyúkat ígért, az ezen a téren elmaradott területek is részesülhessenek a szolgáltatásból. Ma már gyanítom, képtelenség éjjeli betelefonálós műsorokban ezzel a témával mozgósítani a hallgatóságot. Az emberek megszokták, együtt élnek a kátyúikkal, fel se tűnik nekik, hogy ott vannak, éppen úgy, ahogyan megszokták a reménytelenséget és a kilátástalanságot, azt, hogy az életük, az országuk lassan elsüllyed egy hatalmas fekete lyukban.

A kátyú mint metafora erejét az is mutatja, hogy az Orbán-korszakban képes volt megújulni, új jelentéstartalommal gazdagodni, ráadásul úgy, hogy semmit sem veszített korábbi kincseiből. Ezt az erőt jelzi az, ahogyan a múlt héten betömködték az Orbán-lány esküvője és lakodalma környékén a lyukakat. (Most nem mennék bele ennek a folyamatnak a magától értetődő termékenység-szimbolikájába.)

A korábbi korszakokban a kátyúzás demokratikus folyamat volt: minden kátyú egyenlő volt leginkább persze abban, hogy nem javították ki, vagy ha betömködték, akkor demokratikusan rosszul. Ezzel szemben az új korszakban megjelent az autoriter kátyúzás: ennek jellemzője, hogy vannak kiváltságos úthibák, amelyeknek az állam és a nevében eljáró csinovnyikok különleges elbánást kínálnak. A kiváltságos lista élén azok a kátyúk állnak, amelyek valamilyen szempontból közel állnak az ország vezetőihez, minél közelebb, annál különlegesebbet. A közelség lehet földrajzi (mint, most a lagzi idején), de éppen úgy lehet spirituális is. Az útbiztosok előbbre veszik őket a javítási listán, jobb alapanyagokat használnak a betömködésükre, ezzel is biztosítva azt, hogy megmaradjanak az örökkévalóságnak. A rendőrség pedig kivételes eréllyel jár el azokkal szemben, akik megrongálják ezeket a kátyúcsodákat, akik nem tisztelik a szent aszfaltot.

Immár kátyúfronton is rend van: Budapest közelebb Moszkvához (lásd az orosz elnök nem zötykölődhet) vagy Bakuhoz, mint Berlinhez.