Orbán a „baloldallal szemben nem a külső elvárások betartásának hasznosságáról kívánja meggyőzni az országot, hanem még akkor is az emberek akaratának megvalósításáról beszél, amikor ténylegesen az ellenkezőjét teszi. A kudarcaitól szenvedő társadalomnak a miniszterelnök mindenkor megadja a vágyott bűnbakot” – írja az Orbán rendszer természete című nagyesszéjének második részében Tölgyessy Péter.

Az egykori politikus, jelenlegi kutató ír arról a választói mentalitásról, amelyre a Fidesz világa rezonál. „A hazai közvélemény régóta érzi magát külső hatalmak áldozatának: az ország bajaiért mindenki felelősebb, mint az itt élők saját maguk. Az emberek meggyőződése, hogy a magyarok különleges tehetségük okán többet érdemelnének. A külvilág nem érti, elnyomja, kihasználja az ismételten a saját törvényei szerint boldogulni kívánó nemzetet. Az állampolgárok többsége egyéni tapasztalatai alapján nem hisz a piachoz való innovatív alkalmazkodással vagy a munkával és takarékoskodással történő felemelkedésben. A rombolva teremtő kapitalizmus működésmódját nem érti, és nem is nagyon kívánja megérteni. Határozottan úgy gondolja, a rendszerváltással csupán a függőség mechanizmusai változtak, a kizsákmányolás mértéke valójában emelkedett. Magyarországon a békés gazdasági fejlődés és a sajátos felemás kispolgárosodás aranykora a Kádár-korszak emlékéhez kötődik. Sokaknak ezért mindmáig mindennek a mércéje és a mintája az akkori felemelkedés tapasztalata. A közvélemény jelentős része továbbra is csupán a személyes részvétellel működő kismagántulajdont fogadja el igazán legitimnek. A piaci kapitalizmushoz inkább a csalódását fűzi. Több tekintetben a nyugati pénzpiaci befektetők és a külföldi tulajdonú vállatok hazai tevékenységéhez, azok túlságosnak gondolt jövedelmezőségéhez köti a maga és az ország gondjainak jelentős részét”.

Ezért „a Fidesz az évtizedek óta sikertelen társadalom szorongásai által kiváltott agressziót és a megbecsülés, valamiféle új »nagyság« utáni intenzív vágyát mozgósítja. Hangot ad az emberek antikapitalista beállítódásainak. A világgazdaságban kevéssé eredményes országnak a piaci alkalmazkodás helyett az állami-politikai eszközökkel való felemelkedés ígéretét kínálja”.  „A kormányfő hatalomgyakorlását megalapozni kívánó legitimációs tételrendszer nem módszeresen átgondolt értelmiségi alkotásként készült, hanem a hétköznapi állampolgári világmagyarázatok belső ellentmondásokból is összetett, hatásos politikusi summázataként folyamatosan alakul, amely számos pontján a magyarok évszázados tapasztalataira épül. Nyelvi megfogalmazásaiban, kategóriáiban ott munkálnak a két világháború közötti időszak állításai, de jelen vannak benne az ötvenes-hatvanas évek marxista szemináriumainak, a Kádár-korszak népi piacellenességének elemei is”.

Ám ez nem csupán a szavazói vágyaknak való megfelelés, hanem a kormánypárt vezetőinek – többszöri változáson átesett – világlátása is. „A Fidesz döntéshozói jobbára a hagyományos magyar kistelepülések, mezővárosok nézőpontjából tekintenek a világra. Kezdetben roppant becsvággyal törekedtek elsajátítani a nagyváros, a Nyugat kultúráját. Aztán a baloldali médiaelitek támadásaitól is hajtva megtértek a régi bizonyossághoz, apáik világlátásához. Olyan szerzésközpontú helyi társadalmakból jöttek, amelyeket gyakran zárt, klánszerű rokonsági-szomszédsági, összefonódottsági csoportok uralnak, amelyeket századok óta erős akaratú, olykor zsarnoki vezetők mozgatnak. A miniszterelnök legjobban az alulról jövő, sokban a nyolcvanas évek logikája szerint gondolkodó, de minden úton-módon felemelkedni akaró középrétegek vágyaival azonosul, de érzékenységet mutat a többi hazai társadalmi csoport reményei iránt is. Még legkevésbé a vékony nyugatos elitek igényeit érti”.

Tölgyessy ezt követően ír a Fidesz hátterét és egyik legfontosabb bázisát képező agrártársadalomról, a választások előtti, családi gazdaságokat preferáló program és a nagybirtokot szolgáló kormányzati tevékenység kettősségéről, a közintézmények centralizációjáról, arról, hogy Orbán „az ellentmondásos eredményű piacosító reformkísérleteket nyomban visszafordította, helyettük a magyar történelem alkotmányos időszakában egészen kivételes mértékű centralizációt és államosítást hajtott végre”.

Tölgyessy végül megállapítja: „a Fidesz nem csupán a folyó jövedelmeket, hanem az üzleti és a média lehetőségeket, a művészeti erőforrásokat is átcsoportosítani kívánja kedvezményezettjeinek. Nem pusztán a közüzemek vagy az olajipar vállalatai között, hanem a versenyszférában is növelné a köztulajdon szerepét, vagy éppen a hatalomhoz kötődő monopolszervezeteket hozna létre. Ahol csak lehet, egyébként is az államot erősíti, és az erő pozíciójából kíván egyezkedni a gazdaság legerősebb képviselőivel. Nem hisz a piaci automatizmusokban vagy az uralomgyakorlás indirekt formáiban, inkább az állami befolyásolás szerteágazó eszközeivel közvetlenül mozgatná a gazdaságot. Törvényei, más jogszabályai sokszor vállalati, intézményi szintre lebontva próbálják megvalósítani a központi akaratot. A miniszterelnöki elszánás láthatóan egyfajta »irányított nemzeti kapitalizmus« kialakítását célozza”.

Azonban látszanak ennek buktatói is: „A szabadságharcos retorika hangerejéhez képest a tulajdonosi őrségváltás a gazdaság egészében azonban kevésbé jelentős. Mivel közvetlenül pártpolitikai alapon történik, a közéleti kliensek, rokonok és ismerősök helyzetbehozása számtalan érdeket sért. Az erőforrások személyre, vállalkozásra szóló újraleosztása súlyos ellenérzéseket kelt a pártokat nem szívelő közvéleményben. A mezővárosok zárt társadalmának mintegy természet adta tekintélyelvűségét az ország egészére már nem egyszerű átvinni”. Továbbá „a kapitalizmus előtti beállítódásoktól vezérelt, fogyasztásközpontú, alacsony megtakarítási hajlandóságú magyar társadalom mindig is erőteljesen rászorult a külföldi tőkére, és a sokszor idegennek látott mozgékony piaci szellemre fogékony hazai vállalkozókra”. Ezért Tölgyessy szerint a kulcskérdés, hogy ki fog itt mégis beruházni.

„Rendszere gyengéit részben Orbán Viktor is ismeri: a nyugatellenes kijelentéseket döntően tábora követőkészségének fenntartására, mozgósító erejű ellenségképe karbantartására használja. A dualizmus korának politikusaihoz hasonlatosan folyvást a nemzeti elfogultságokat kielégítve nyilatkozik, ám ténylegesen gyakran egészen másként cselekszik. A »termelő ágazatokban« egyedi megállapodásokkal már az eddigi kedvezmények fenntartását ígéri a külföldi befektetőknek, és a munkaviszonyok jogi szabályozását is előnyükre alakította. Még az is lehetséges, hogy az államháztartási hiány csökkentése után, újraválasztása esetén a konfliktusos időszakokat időről-időre nyugodtabb szakaszok követik majd az ország nyugati kapcsolataiban. Mégis az antikapitalista szellem ismét kiszabadult hazánkban, bármilyen népszerűséget kereső politika újfent a javak és társadalmi pozíciók »igazságos« újraelosztását követelheti” – fejezi be esszéjének második részét Tölgyessy Péter.