Egy rossz hírű bércsahos egy januári cikkében százezrek azonnali és bármiképpeni eltüntetésére uszított. Büntetlenül. Ez a lehetőség mindenki előtt nyitva áll. Nem is kell hozzá Orbán Viktor ölebének lenni. A gyűlöletre uszítás a magyar igazságszolgáltatás abszurd gyakorlatában elkövethetetlen bűncselekmény. Ellenben! Egy pártállami médiahatóság az igazságszolgáltatástól függetlenül, miként az említett ölebét, úgy bármelyikünk lapját, bármikor és akárhányszor megbüntetheti, hiszen a „médiaalkotmány” 17.§ -a szerint ehhez már az is elég, ha egy közlemény burkoltan megsért bármely személyt vagy közösséget. Nincs az a politikai napilap, melynek bármely számában ne lehetne néhány cikket találni, mely ennek a büntetési feltételnek ne felelne meg.

A rasszista indíték a legnyilvánvalóbb esetekben is büntethetetlen maradhat, viszont rá is húzható a legabszurdabb módon szinte bárkire. A Btk. 174/B.§ alapján 2009 óta már „a lakosság bármely csoportja” ellen elkövethető „közösség tagja elleni erőszak”. S az ilyen erőszak sokkal súlyosabban büntethető, mint a „sima”. Ha egy Mussolinit éltető, heilhitlerező társaság tagjai „csak azért is Sieg Heil!” felkiáltással betörik egy férfi orrát, akit előzőleg lezsidókommunistáztak, mert a mussolinizást szóvá tette, az nem elég a nyomozó szerveknek ahhoz, hogy föltételezzék: zsidóként bántalmazták a sértettet. A legdurvább halálos fenyegetésekkel párosított cigányellenes járőrözést is büntetlenül megússza minden cigányvérre szomjazó náci. A 174/B.§ alapján évente nagyjából féltucat jogerős ítélet születik. A rasszizmustól sokkal kevésbé mérgezett országokban is nagyságrendekkel nagyobb szám. Volt rá eset, hogy a romaellenes indítékukkal kifejezetten kérkedő tetteseket is csak másodfokon, jogvédő szervezetek nagyon nyomatékos fellépése és az ítélet képtelenségét föltáró újságcikkek megjelenése után ítélték el közösség elleni erőszak vádjával, holott az egyik jómadár még a hátára is a romák kiirtását szorgalmazó szöveget íratott. Ellenben ahhoz, hogy a cigányok ellen fölvonuló, szélsőséges rasszistákra támadó  önbíráskodó romákat a miskolci esetben is, a sajóbábonyi esetben is súlyos, a 174/B. alapján hozott ítéletekhez képest is kirívóan súlyos börtönbüntetésre ítéljenek, az egyik esetben elég volt egy kétes eredetű és szerepű bézbólütő fölirata, a másik esetben pedig romaellenes sértettek és velük szimpatizáló szemtanúk vallomásai.

A stadionokban évtizedek óta büntetlenül uszítanak tömegek a lehető legdurvább formában. „…-i cigányok, basszátok az anyátok” – fővárosi szurkolók már a rendszerváltás előtti évtizedekben is ezzel járták az országot a megfelelő helységnévvel a pontok helyén. Sok-sok éve büntetlenül indul a vonat Auschwitzba. Sok-sok éve rohadt cigány, zsidó, román stb., aki nem forog a lelátón a majmokkal. A rendszeres, rutinná vált, tömeges uszítás ellen sok év alatt senki, semmit érdemben nem tett. Ellenben! Villámgyors eljárással három év letöltendő szabadságvesztést sóztak M. Gábor (korábban kábítószeres ügyben próbára bocsátott) ifjú náci nyakába, mert azzal a Sieg Heil!-lel fogadta a zsidó világkongresszus szállodájukba érkező vendégeit, mint amit focimeccsekhez kapcsolódva sok ezren büntetlenül üvölthetnek, s minek üvöltése után a fenti példánkban szereplő náci még ütött is. Ha nem Patyomkin-perrel védelmezett külhoni vendégeket inzultál, M. Gábor sokkal kisebb büntetésért még egy zsidó orrot is betörhetett volna.

A mindenki által üdvözölt, példázatos 2009-es gárdatiltó ítélet bizony szart sem ér. Az Országgyűléstől a roma telepekig bárhol kijátszható. Furfang sem kell hozzá. Szóval és tettel fenyegető, megfélemlítő, megkülönböztető uniformisban, katonai alakzatban megjelenő, az állam erőszakmonopóliumát kikezdő gárdisták büntetlenül fölvonulhatnak bárhol, uszító gyűléseket tarthatnak, önkormányzatokkal kvázi hivatalosan együttműködhetnek. A rendőrség szinte sohasem teljesíti azt a kötelezettségét, hogy a bűncselekményre fölhívó, azt megvalósító gyűléseket föloszlassa. Máig nincs semmiféle jogi lehetőség arra, hogy a nyilvánvalóan bűncselekmény megvalósítására, arra való fölhívásra szervezett demonstrációt előzetesen be lehessen tiltani. Ellenben valamennyiünk gyülekezési szabadsága a legkomolyabb veszélybe került. A politizáló közvélemény nagy többsége az ellenzék igen jelentős részével együtt elfogadta, üdvözölte, mi több, követelte, hogy a kormányfő rendelje magát a törvények fölé, hatalmi szóval tiltsa meg, amit törvényesen nem lehet, utasítsa törvénytelenségre a rendőrséget, és fenyegesse meg a törvényt védelmező bíróságot. Orbán Viktor „az emberi méltóság sérelmére” hivatkozott a gyülekezési joggal szemben. Ez is olyan kategória, mely bárki ellen, bármikor fölhasználható.

Az „emberi méltóság” lesz az a kulcsfogalom, amivel a szólásszabadságot a közeljövőben kinyírhatják. A mai „baloldali” ellenzék ásta meg a sírt, amibe Fidesz a szólásszabadságot beletemetheti. A sírt azzal ásta meg, hogy fellazította azt a normát, amellyel az Alkotmánybíróság 1992-ben, a 30/1992. (V.26.) határozatával a szólásszabadságot megvédte. Ennek a normának a lényege az, hogy a szólásszabadságot pusztán tartalom alapján nem lehet szűkíteni, csak akkor, ha annak gyakorlása közvetlen és nyilvánvaló veszéllyel jár. A potenciális és közvetett veszélyekkel a társadalomnak a szólásszabadság tiszteletben tartásával kell megküzdenie. Ezt a normát a „baloldal” háromféleképpen lazította fel. Egy: 2003-ban és 2007-ben a „közösség megsértése” címén igyekezett alkotmányellenesen korlátozni a szólásszabadságot, úgy, ahogy azt az AB által 1992-ben kigyomlált pártállami paragrafus a „gyalázkodás” gumifogalmával tette. Az elnökök (először Mádl, másodszor Sólyom) fölterjesztése alapján az AB ezeket a próbálkozásokat elutasította. Kettő: a holokauszttagadás betiltásával, amit az AB átengedett (éppoly érthetetlenül és sajnálatosan, mint az „önkényuralmi jelképek” tiltását), utat nyitottak a múltról való beszéd tisztán tartalmi alapú tiltásának. Három: szokásba hozták a párizsi békeszerződés azon politikai cikkeire való hivatkozást, melyekkel a kommunisták is folyvást visszaéltek, melyekkel a szólás- és szervezkedési szabadság önkényes korlátozását, a civil szféra szétverését is indokolták, melyeket azok sem tartottak be és tartattak be, azok sem vettek komolyan, akik diktálták, s melyet végső soron minden szervezet és vélemény betiltására föl lehet használni, amit a hatalom gyakorlói antidemokratikusnak minősítenek.

A Fidesz mindhárom lehetőséget megragadta. Orbán Viktor és az ő parancsát követve a BRFK is a párizsi békeszerződésre hivatkozva rúgta félre a gyülekezési jogunkat biztosító törvényt, amikor betiltották a motoros nácik demonstrációját. A holokauszttagadást tiltó 269/C. § alapján eddig egyetlen tökéletesen jelentéktelen epizód tökéletesen jelentéktelen szereplőjére szabtak ki bármiféle elrettentésre tökéletesen alkalmatlan büntetést. (A Szonda Ipsos 2009-es felmérése szerint a megkérdezettek 12 százaléka, tehát milliós nagyságrendű tömeg vonja kétségbe a holokauszt megtörténtét vagy annak jelentőségét.) Eközben Érpatakon hosszú ideje háborítatlanul működtetheti a maga diktatúrás enklávéját – amit kormánypárti lapok pozitív példaként állítanak elénk – Szálasi és a nyilasok elkötelezett híve, aki elkötelezettségének megfelelő demonstrációkat celebrál. A 2010-es választások után a kétharmados többség első dolga volt a történelemre vonatkozó állítások tartalmi alapú büntetésének parttalan kitágítása, kiterjesztése mindenre, ami „emberiség elleni cselekménynek” minősíthető. A 269/C. Most így néz ki: „Aki nagy nyilvánosság előtt a nemzeti szocialista és kommunista rendszerek által elkövetett népirtás és más, emberiség elleni cselekmények tényét tagadja, kétségbe vonja vagy jelentéktelen színben tünteti fel, büntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” Ezzel már Biszkut, sok-sok Kádár-apologétát, vagy akár Horn Gyulát és Havas Szófiát is börtönbe lehet küldeni elvileg. És ebből az elvilegből bármikor lehet gyakorlatilag is. A Fidesz 2003-ban és 2007-ben még elutasította a szólásszabadság korlátozását a közösség megsértése címén. Most viszont továbbfejlesztett formában beleépítette az „Alaptörvénybe”, s így a szólásszabadság tetszőleges mértékű korlátozása az alkotmány elleni merényletből alkotmányos kötelezettség lett. Az „Alaptörvényben” most, a negyedik módosítás után ez áll: „A véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat a magyar nemzet, a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságának a megsértésére. Az ilyen közösséghez tartozó személyek – törvényben meghatározottak szerint – jogosultak a közösséget sértő véleménynyilvánítás ellen, emberi méltóságuk megsértése miatt igényeiket bíróság előtt érvényesíteni.” Ama szép új világ küszöbén állunk, melyben bármely magánszemély, bármely közösség tagjának vallva magát, bárkit följelenthet, bármiért, amit „sérelmesnek” tart. S ehhez képzeljük hozzá, hogy az idézett passzushoz tartozó törvényt az uralkodó kétharmad írja majd...

Egyszerre vagyunk kétféleképp védtelenek. A törvény a mai formájában és a mai joggyakorlat szerint senkit nem véd meg a gyűlölettől, az uszítástól, viszont a védelmünkre hivatkozva valamennyiünket fenyeget. És semmi nem utal rá, hogy a hatalom ezeket a fenyegetéseket beváltatlanul hagyja. Így haladunk egyszerre a biztonság és a szabadság minimuma felé, ahol már csak azt szabad, amit nem lenne szabad. Így egyesítjük a kutyalét és a farkaslét Petőfitől ismert hátrányait. S az út végén majd elmondhatjuk: Részünk minden nyomor, de legalább szabadok sem vagyunk.

 A szerző a Népszabadság főmunkatársa