„A politikusok – akik többnyire teljesen tudatlanok a pénz természetére nézvést – imádnak szavazatokat vásárolni a szavazók pénzén. Senki más nem okoz, és nem is okozhat inflációt, mint a kormányok, akik többet költenek, mint amennyit képesek adóként beszedni.” Politikustól származnak ezek a szavak, nem is akármilyentől. A 20. századi Anglia bizonyára legsikeresebb, hazáját a II. világháborúból győztesen kivezető konzervatív miniszterelnökétől, Winston Churchilltől.

Sir Winstonnak – ellentétben politikustársai többségével – volt némi fogalma a pénz természetéről, ám ez nem akadályozta meg, hogy ugyanúgy utálja a Bank of England elnökét, mint számos elődje és utódja, s mint a normális miniszterelnökök általában – ha a jegybankelnök teszi a dolgát. Sir Winston utálatának tárgya Montagu Norman volt, 1944-ig, huszonnégy éven át, a BoE kormányzója. Emellett híresen jóképű, romantikusan elegáns ember, legalább is Nagy-Britannia, hát… kevésbé szerencsés megjelenésű miniszterelnökéhez képest.

Norman a háborús években sem átallotta érvényesíteni azt a szigorú monetáris politikát, amelyet a jegybank a nagy válság idején alakított ki, pótlandó az 1931-ben (miután azt éppen Churchill pénzügyminisztersége idején, 26-ban ismét bevezették) végképp elvetett aranyalapú pénzkibocsátás természetes szigorát. Norman emellett igen jó, személyes barátságot ápolt Sir Winston – és a civilizált világ – ősellensége, Németország Reichsbankjának elnökével, Hjalmar Schachttal, sőt közreműködött az elfoglalt Csehszlovákia devizatartalékainak a Reichsbank számláira történő transzferálásában is. Egyszóval az utálatra Anglia miniszterelnökének sok oka volt. Az említett Hjalmar Schachtot viszont saját kancellárja, Adolf Hitler utálta. Különösen miután a Reichsbank elnöke már 1938-ban figyelmeztette a vezért a német gazdaság tartalékait csontig felélő gazdaságpolitikája tarthatatlanságára.

Nem kedvelte a BoE elnökeit Sir Winston kései, szintén konzervatív, hasonlóan sikeres utódja, Nagy-Britanniát a stop-go mechanizmus csapdájából, a brit államot pedig a versenyszférából kivezető Margaret Thatcher sem. Nem kedvelte a labour többségű parlamentektől örökölt, barátságos Lord Richardsont, de őt követő saját jelöltjét, a szigorú Leigh-Pembertont se jobban. Ahogyan nem élvezett korlátlan népszerűséget politikai körökben a legújabb kori magyar demokrácia legsikeresebb jegybankelnöke, az első elnöksége idején az Antall-, a második idején a Horn-kormány minisztereit leiskolázó Surányi György sem.

A jegybank elnökének ugyanis nem az a dolga, hogy a miniszterelnök szeresse. Hiszen egyik legfontosabb ellensúlyként szolgál a fékek és ellensúlyok rendszerében. Kiegyenlítendő a mindenkori kormány hajlamát arra, hogy – a jelen vagy a jövő adófizetői terhére – túlterhelje a költségvetést. Amely hajlam nem abból származik, hogy a mindenkori kormány a jegybanknál szakmailag vagy morálisan felkészületlenebb lenne, hanem a képviseleti demokrácia természetéből és érdekviszonyaiból. A legkülönfélébb, ám mind pénzt kérő társadalmi csoportok állandó nyomása alatt működő kormány ugyanis az újraválasztás esélyével tartozik az őt létrehozó politikai vállalkozásnak, a pártnak. A pénzt kérő társadalmi csoportok pedig, legyenek akár „egyszerű” választók, akár a kormányt közvetlenebbül támogató üzleti körök, vagy véleményformáló tudósok, művészek, értelmiségiek stb., ritkán vannak tudatában: a kormány támogatásának forrása saját és más adófizetők aktuális, vagy jövőbeni befizetései. Vagy, ha mégis emlékeznek az állampolgári alapismeretek órákon tanultakra, kevéssé érdekeltek, hogy ezt figyelembe is vegyék.

A nyugati világra a 60-80-as években jellemző, aktív, magas inflációval járó gazdaságpolitikák látványos sikertelensége után megerősödött a jegybankok hagyományos „ellensúly” szerepe, autonómiája és a monetáris szigora iránti igény.  Ezt a konszenzust azonban megtörte a 2008-as válság kezelésének kényszere. Az elv – amely szerint a jegybank monetáris politikája csak addig támogathatja a kormány gazdaságpolitikáját, ameddig az nem veszélyezteti a nemzeti valuta értékállóságát, az árstabilitást – fellazult. S bár az államháztartás jegybanki finanszírozása (államkötvények költségvetési kiadásokat növelő vásárlása) változatlanul főbűnnek számít, a nemzeti központi bankok, s végül az euró kibocsátója, az Európai Központi Bank is rákényszerült, hogy éljen a gazdaság ösztönzésének (legalább a zsugorodás fékezésének) két, nem konvencionális eszközével. A kamatok és elvárt hozamok lefelé történő korrekciójára irányuló jegybanki kamatcsökkentéssel és a „QE”-vel (a mennyiségi könnyítéssel), amelynek során a központi bank egyre enyhébb szigorral definiált értékpapírok befogadása ellenében nyújt a bankoknak likviditást bővítő és a remények szerint keresletélénkítő refinanszírozást.

A monetáris lazítás a legfejlettebb, így a kereslet élénkülésére leggyorsabban reagáló országokban (az Egyesült Államokban és az Európai Unió fejlettebb tagországaiban), az inflációval kevéssé fenyegető recessziós környezetben, részben bevált. Legalábbis, sikerült elkerülni a válság további mélyülését, az eurózóna összeomlását, s mutatkoznak a kibontakozás, növekedés első jelei. Ám mindeddig kevéssé reagáltak a dél-európai régió kevésbé fejlett gazdaságai (Spanyolország, Portugália, Görögország). Az pedig, hogy megindultak-e, akár a legfejlettebb országok reálszférájában, a versenyképességet és teljesítőképességet javító szerkezeti átalakulások, még nem látható.

A kérdés az, hogy a legfejlettebb, legrugalmasabb gazdaságokban relatív sikerrel alkalmazott, nem konvencionális megoldások másolása, vagy pedig ennél is „unortodoxabb” lépések, hogyan hathatnak idehaza.

A monetáris politika mozgástere ma Magyarországon rendkívül szűk. Az inflációs veszélyt a recesszió legsúlyosabb időszakában sem sikerült elkerülni. A gazdaság törékenységét fokozza az élet valamennyi területét – és nem csak a „devizaadósok” helyzetét – átfogó árfolyamkockázat. A 90-es évekre jellemző, az ipar és az infrastruktúrák modernizációját lehetővé tevő befektetői bizalom elporlott, s ameddig a gazdaság gyenge teljesítménye, törékenysége és a politika kiszámíthatatlansága együtt erősíti a negatív várakozásokat, nem is állhat helyre. Ilyen körülmények között a kamatok további csökkenése – erre irányultak az elmúlt hónapokban a monetáris tanács kormány által kinevezett többségének törekvései – a forint árfolyameséséhez és tőkemeneküléshez vezethet.

Még kevésbé kiszámítható a kormányzati oldalról az elmúlt hónapokban elhangzott, a monetáris lazításon túllépő elképzelések megvalósításának várható hatása. A költségvetési szigor fokozása – a bőrén érzi a felsőoktatás, egészségügy, a szociális rendszer és így tovább – arra utal, hogy a kormány elvetette a költségvetésre nehezedő nyomás jegybanki eszközökkel, legegyszerűbben a devizatartalékok felélésével történő csökkentésének koncepcióját. (Amiben szerepet játszhat a devizatartalékok felélése közvetlen inflációs hatásának felismerése is.) Ám a fokozódó – s az érintettek által egyre nehezebben tűrt – költségvetési szigort felülírhatja a közelgő választási év.

Élő elképzelésnek tűnik viszont, hogy a jegybank kedvezményes refinanszírozással támogatná, akár az üzleti bankokon, akár az állami tulajdonban lévő pénzintézeteken (az MFB-n, Eximbankon) keresztül, a kormányzat számára kedves ágazatokat és vállalkozásokat. Az üzleti bankok, nem likviditás hiányában – köszönik, az van nekik – hanem a kihelyezések magas kockázatai miatt, kevés hajlandóságot mutatnak a részvételre. Az utóbbi elképzelés – az utasítható, állami bankokon keresztül történő finanszírozás – viszont kísértetiesen emlékeztet a többszintű bankrendszer kialakulása előtti MNB („a pénzügyi nagyáruház”) monetáris politikáért és a vállalatok finanszírozásáért felelős igazgatóságai viszonyára. Ami a „tervben” szerepelt, az kapott hitelt, s a hitelhez lett is pénz, likviditás. Ha másként nem, többletkibocsátás útján. S ha a befektetés, hitel nem térült meg, a veszteséget eltüntette az infláció, vagy viselte – a nemzetközi eladósodás növekedése árán – a költségvetés. Ameddig bírta. Mint emlékszünk, a rendszer összeomlott.

„Egy ilyen, aktívan beavatkozó jegybanki politikának legfeljebb akkor lehet esélye a gazdasági növekedés beindítására – írja Várhegyi Éva az Élet és Irodalom március 1-i számában –, ha konzekvens magatartással és kellő integritású vezetőkkel képes volna megőrizni hitelességét a megújuló MNB, és ha a kormányzati gazdaságpolitikában is gyökeres, a befektetői bizalmat erősítő fordulat menne végbe.”

A gazdaságpolitikai fordulat még várat magára. S hacsak nem következik be Canerburyi Szent Tamás átváltozása (oly remekül írta meg Jean Anouilh a Becket avagy Isten becsületében), az is kevéssé várható, hogy a jegybank pártjától és kormányától minden tekintetben függő, új elnöke hűséges hívőből ellensúllyá, a monetáris politika autonóm alakítójává váljék. 1990-óta, szerettük, nem szerettük, a jegybank valamennyi elnöke autonóm személyiség volt. Önálló, versenyképes szakismeretekkel és/vagy megélhetést nyújtó passzív jövedelemmel, vagyonnal. Az új elnök viszont pártja és kormánya hivatalnoka.

Nem fék, hanem motor szeretnék lenni – hangzott a köztársaság egykori elnökének emlékezetes mondata.

Ha Szent Tamás átváltozása mégis bekövetkeznék, szeressétek Matolcsyt. A miniszterelnök úgyse fogja. S ha bukna, gondolkodjatok el, barátaim: milyen állást ajánlanátok a jegybank majdani, volt elnökének?