Néhány napja megbüntettek. Az okos barátaim mondták, hogy ne panaszkodjak, nem panaszkodom, nehogy má’ nekem álljon feljebb, nem áll. Tudtad, hogy be kell kötni? Tudtam. Akkor mit akarsz? Semmit. A szabály az szabály.

Az eső ellenére gyalog indultam el, a nonstop csak két utcára van, de a jeges szél miatt visszafordultam. Annyira abszurd pár száz méter kedvéért kocsiba ülni, hogy eszembe se jutott a biztonsági öv. Lélekben változatlanul sétáltam, autónyi esernyő alatt. A rendőr csak a dolgát végezte, amikor megbüntetett. A vezetőnek be kell kötnie magát, az nem szerepel a KRESZ-ben, hogy kivéve akkor, ha a sarki nonstop a cél.

- Elismeri?

- Mit?

- Hogy nem volt be kötve.

- Van választásom?

- Ha elismeri, adok egy csekket, ha nem, akkor feljelentem, és majd elbírálják.

- Hogyan bírálják el, ha azt mondom, hogy be voltam kötve, maga pedig azt, hogy nem?

- Valaki eldönti.

- Lehet, hogy nekem adnak igazat?

- Előfordulhat.

- Nézze, nem ittam, nem mentem gyorsan, nem veszélyeztettem senkit, legfeljebb magamat, nincs forgalom, éjjel van, ide jövök a boltba, az egész út ötszáz méter, miért nem azt mondja, hogy máskor figyeljek jobban?

- Nem tehetem, ez a szabály.

- Magyarul, ha elismerem, akkor fizethetek, ha letagadom, akkor megúszhatom.

- Tehát elismeri?

- El.

Valószínűleg az utolsó emberi képesség, amit a robotok megtanulnak, az arányérzék lesz. Vagy az empátia, ami ugyanaz. A ti beszédetek legyen 1, 1, 0, 0, ami ezen felül van, az embertől való. De már nem sokáig. Az emberek a végletekig szabályozzák az életük minden mozzanatát, és ezzel át is adják a helyüket. Az autókat hamarosan gépek fogják vezetni, a rendőrök is gépek lesznek, minden munkakörben gépek dolgoznak majd, ahol a jogszabályok, ezek az emberekre írt szoftverek kizárják a mérlegelést, azaz még a szabadság illúzióját is.

A mérlegelés nem pusztán az igen és a nem közötti választás lehetőségét jelenti. Azt a gépek is meg tudják oldani, az angyalokról és az ördögökről nem is beszélve. Az emberi szabadság az igen és a nem közötti átmenetben lelhető fel, ahol a fehéret a fekete szürkére festi. Ott már csak arányérzékkel lehet eligazodni, ezért is járnak arra kevesen. Ez az esetleg, a viszonylag, a részben világa. Ahol van kicsit ebből, kicsit abból. Ahol van kivéve, ha. Talán máskor. Igen, de. Nincs, de – üvöltenek a szülők a gyerekre, mert a szabadságvágyat nem lehet elég korán elfojtani. Nem tudják, hogy elmúlik az többnyire magától. Elkészültél időre vagy nem, igen vagy nem? – őrjöng a főnök a szerencsétlennek, aki azt próbálja elmagyarázni, hogy igen, de nem teljesen, mert eleve baromság volt a feladat, és azt úgy nem lehetett megcsinálni, vagy csak mert a napi tizennégy óra munkába belerokkanva egyszer elaludt. Az igenek és a nemek rendjében régen elvesztette a hangját.

Negyven forint volt a két zsömle, tízezer a büntetés. Utóbbi kissé aránytalan, mármint szerintem. Nem a zsömléhez, hanem a kihágás társadalmi veszélyességéhez képest. Éjjel, egyedül, az én testi épségem, kinek mi köze, sorolhatnám. Az okos barátaim viszont azt mondják, hogy ennek az állításnak nincs semmi értelme. Ennyi a bírság, és kész. És ha százezer forint lenne vagy két év börtön, esetleg kézlevágás? Attól még, hogy a szankció nem önkényes, lehet aránytalan, ily módon igazságtalan. Mindebből az következik, hogy a robotok legutoljára a parlamentből szorítják ki az embereket, mert ez az a hely, ahol arányérzékre és mérlegelési szabadságra valamennyi munkahely közül a leginkább szükség van.

Magyarországon biztosan így is lesz. Persze nem azért, mert a magyar képviselők átmennének egy fordított Turing-teszten, vagy mert a magyar képviselők mérlegelési szabadsága nagyobb lenne, mint egy hajszárítóé, hanem azért, mert a magyar képviselők soha nem vetnék alá magukat olyan szabályoknak, amelyeket mások hoznak. Valójában annak sem vetik magukat alá, amit maguk hoznak.

Úgy tartják, a nép felhatalmazása teszi erkölcsileg elfogadhatóvá, hogy az emberek egy csoportja uralkodjon a többiek felett, azaz joguk legyen szabályokat előírni mindenki számára. Ha így van, akkor a választási szabályok betartásán nem kisebb dolog múlik, mint az egész rendszer legitimitása. Ezek a szabályok például rögzítik, hogy a pártok, illetve a képviselőjelöltek legfeljebb mennyit költhetnek a kampány során. Most mindegy, hogy az összeg nevetségesen kevés vagy nem, az a szabály. Amit még soha egyetlen párt sem tartott be, beleértve az összes képviselőt, aki jelenleg a parlamentben ül. Mindig letagadják, mindig megússzák.

A szabályokat a nyomorultaknak írják, és minél nyomorultabb valaki, annál kevésbé ugrálhat.

Nyomorult az autós, neki éjjel a sarokig is be kell kötnie magát, bár nem árt azzal senkinek, ha nem teszi. Nyomorult a rendőr, akinek kötelező büntetnie, bár időnként eltekintene ettől, ha a körülményeket mérlegelhetné. Természetesen a cigányok a legnyomorultabbak, őket akkor is megbüntetik harmincezerre, ha a biciklijük gumija elkopott. Ezt azért a rendőr sem bánja. A szabály az szabály.

A hierarchia így néz ki: legalul minden szabályt be kell tartani, ahogy megyünk feljebb, egyre több szabály játszható ki büntetlenül. A rendszer tetején a miniszterelnök áll, őrá semmilyen szabály nem vonatkozik. A középen lévők helyzete változatos, aki nincsen eléggé magasan ahhoz, hogy a szabályokat kockázatmentesen megkerülje, a könyörtelen betartatásukban szerezhet némi elégtételt. Ha arra sincs lehetősége, akkor a feljelentésben. Annyi az előírás, valamilyen vétséget mindenki elkövet. Azért többnyire megtalálják az emberek a módját annak, hogy az alattuk lévőket vegzálják. Az óvónénik sok szabálynak engedelmeskednek, de keményen megtorolják a kicsiken, ha nem képesek előírásszerűen aludni egy és három között. Olyankor nincs irgalom. A tanító nénik is kíméletlenül lesújtanak arra a nyolcévesre, aki elfelejtett leckét írni. Ugyanúgy nem tekintenek el a szabályok alkalmazásától, ahogy a rendőr sem bizonyult megértőnek a kihalt utcán a be nem kötött biztonsági öv miatt. Ezt csinálja a beosztottal a műszakvezető, a műszakvezetővel az igazgató, az igazgatóval az adóellenőr, az adóellenőrrel a miniszter. Azért a villanyszerelőtől egyik sem kér számlát.

Ezt nevezzük rendnek és a tekintély helyreállításának. Szemben a kilencvenes évekkel, amelyre a káosz éveiként szokás emlékezni. Ha megfigyeljük, a pártok sokkal gyakrabban és erőteljesebben tagadják meg ezt a korszakot, mint a rendszerváltás előttit. A miniszterelnök szívesen hivatkozik a nyolcvanas évekre, egyenesen azt tekinti mintának, de a kilencvenesekre soha. Azokat a zöldek is leköpik.

Pedig csodálatos évek voltak. Minél feszesebbre záródik rajtunk a reménytelenség és a bigottság kalodája, annál szebbnek tűnik. Az biztos, hogy soha nem voltunk annyira szabadok. Nem azért, mert a rendőr akkor még továbbengedett volna. Friss volt az ország, mint a sikátorok felett száradó fehérnemű. Mostanra csak a pinceszag maradt. Ahogy tűnik el a szabadság, úgy lesz egyre büdösebb. Ez is egy szabály.