Népi kezdeményezés kényszerítette az Országgyűlést, hogy a „családon belüli erőszak” (a nők és a gyerekek bántalmazása) ún. tényállását beszuszakolja a Büntető törvénykönyvbe. Tekintettel a téma jelentéktelenségére, a házelnök késő éjszakára (vagy kora hajnalra) tűzte ki a vitát, amely különben is reménytelennek látszott, hiszen a szakbizottságok kormánypárti (jobboldali) többsége a javaslat ellen foglalt állást.

A parlamenti vitában érdekes gondolatokkal ismerkedhetett meg az ülés jegyzőkönyvének önföláldozóan szorgos olvasója. Például:

„Talán vissza kellene állítani a családnak, a gyermekvállalásnak a rangját és szerepét. Talán az anyáknak vissza kellene térni elsősorban a gyermeknevelés mellé (Felzúdulás az LMP soraiban. − Dr. Vadai Ágnes: Ó!), és elsősorban azzal kellene foglalkozni, hogy ebben a társadalomban ne egy vagy két gyermek szülessen, hanem három, négy vagy öt gyermek. És akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnénk egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak.”

Bontsuk hát ki az igazság minden részletét.

„Gyermekvállalás.” Kizárólag magyar nyelven ismeretes kifejezés. Azt sugallja, hogy a gyermekszülés kín, teher, bosszúság, amelyet kizárólag erkölcsi kötelességként lehet választani („vállalni”), minekutána sajnos már van fogamzásgátlás meg családtervezés, ezért nem szül folyton minden szexuálisan aktív nő. Az, hogy a gyerek egymást szerető nők és férfiak közös vágya, egymásra vonatkozó érzelmeik beteljesedése, természeti és erkölcsi létezésük közös mozzanata, fantasztikus örömforrás: ez föl se merül. Ha egyáltalán döntés eredménye, van benne nagylelkűség, mégsem áldozat. Minden érzelemben spontánul keletkeznek kötelezettségek: ha férfiak és nők szeretik egymást, a szerelem vagy barátság vagy szenvedély vagy rokonszenv emocionális területén kívül is szeretettelien és nagylelkűen viselkednek majd egymással – szerencsés, nem patologikus esetben. A szerelemben fogant gyermekek iránt ezerféle kötelezettség keletkezik magától (nem szerződéses „vállalás” formájában), a modern individualizáció következtében, teszem azt, gyöngéden szeretni és óvni illik a kis lényeket. Gyerekek nem azért születnek, mert a szexuális partnerek „megengedhetik maguknak”, hanem: csak úgy. Érdekes, hogy az antifeminista bumburnyákok egyben azt is ellenezni szokták, hogy szegény asszonyok – különösen persze: cigányasszonyok – úgymond nyakra-főre szüljék a purdékat, csak azért, mert az boldogító.

A végén még fölemelik a bumburnyákok adóját.

Gyereket az anyagilag független középosztály szüljön (vö. „szüljük tele a Kárpát-medencét”; igen ízléses jelszó). Progresszív adó és családi pótlék nélkül.

„Az anyák térjenek vissza a gyermeknevelés mellé.” (Mellé!) Az anyák és az apák (az apákról megfeledkezett a szónok, talán az „apa” fogalma ismeretlen neki) visszatérhetnének a gyermeknevelés mellé, ha az átlagos kelet-európai család megélhetne egy fizetésből. Azt képzeli vajon a szónok, hogy az ember örömében adja bölcsődébe és óvodába a gyerekét? Nem volna jobb otthon, az udvaron, a téren nevelődni a többi kölyök között, a konyhánkban ebédelni? Érdekes ugyanakkor, hogy ugyanezek az urak kötelezni akarják a szülőket rá, hogy minél hamarabb „közösségbe” (zárt intézménybe) írassák a gyerekeket, különösen a szegény gyerekeket, még különösebben a barna bőrű gyerekeket – hogy olyan nagyszerű ember válhassék belőlük, mint a szónok.

Örülök, hogy én vagyok a szónok eszményképe: négy gyerekem van, és ott voltam „a gyermeknevelés mellett”, ebben segítettek – elbocsátással, munkanélküliséggel – a különféle diktatúrák, hálás köszönet. A gyerekekkel sokkal jobb lenni, mint az Országgyűlésben virrasztani a szónok megfontolandó, humánus ötleteit hallgatva.

„Lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnénk egymást.” Ennek ugyan nincs értelme, de azért sejtjük, hová akar kilyukadni a szónok: ha a szülők gyermeket „vállalnak” (micsoda émelyítő, gyomorforgató kifejezés, csakugyan…), akkor túl fáradtak hozzá, hogy püföljék egymást. „Föl sem merülhetne a családon belüli erőszak.” És a gyerekeket ki veri? Őket nem a gyermeket „vállaló” (pfuj) családokban verik?

A szónok azt mondja: ha nincs gyerek, akkor inkább verik, mintha lenne.

Nincs valami aprócska probléma a szónok logikájával?

A gyerekszülés elejét veszi a gyerekverésnek. Talán az abortusz volna képes erre, az csakugyan garancia rá, hogy nem fogják verni a (meg nem született) gyereket. A szónok ennek átgondolására nem képes.

Viszont törvényhozó.

Másik törvényhozó:

„Meggyőződésem, hogy ezekhez a cselekményekhez nagyban hozzájárul az önök szellemi elődjének, a Szabad Demokraták Szövetségének (Közbeszólások, taps az LMP soraiban.) és a Magyar Szocialista Pártnak az az oktatáspolitikája, amelynek nyomán az iskolákban szétverték a szabályokat, azokat a normarendszereket, amelyek alapján a gyerekek megtanulták volna már az iskolákban, hogy a pedagógust meg a szülőt tisztelni kell, és ha ezt nem tették volna, akkor sokkal kevesebb ilyen eseményre került volna sor.”

A szónok szerint tehát a gyerekek verik a szülőket. (Nyilván ilyesmi is előfordul, de általában sajnos az erősebbek bántalmazzák a gyöngébbeket, tehát a szülők verik – koki, saller, maflás – a gyerekeket, a tanítók a nebulókat – körmös –, nagyobb testtömegű, keményebb csontú és izomzatú férfiak a nőket, és az erősebb, magasabb gyerekek az ügyetlenebb, kisebb gyerekeket.)

Tudjuk, hogy a liberálisok a hibásak minden szociális patológiáért, de ez a kijelentés azért furcsa. A testi fenyítés megszüntetése vezetett a fizikai erőszak elterjedéséhez?

Ilyen őrültséget eddig még nem hallottunk.

A fizikai erőszak (beleértve a családon belüli erőszakot) évszázadok óta csökken (kivéve a gyarmatosító és diktatúrás epizódokat), legalábbis a jómódú világban. A humanisták ezt a csökkenést óhajtják fölgyorsítani. A fölnégyelés, a máglya, a deres korszakában a nőket és a gyerekeket állandóan kínozták, még a magasabb osztályokban is. Az önkínzásnak (a flagellánsoknál például) magas volt az erkölcsi rangja. Az újoncokat, foglyokat és a kórházi ápoltakat is verték. Ennek a liberális és szociális humanizmus véget vetett. A tanácsköztársaság egyik első intézkedése volt a tanoncok bántalmazásának megtiltása, a pofozkodó mesterek és segédek forradalmi törvényszék elé kerültek volna.

A mai magyarországi parlamentben tehát a hasba rúgás oka a hasba rúgás ellenzése; a durvaság oka a szelídség; a gyerekpofozás oka a meg nem született gyermek. Az Országgyűlés döntése a legfontosabb jogforrás. A legfőbb jogforrást – az alkotmányt is – az Országgyűlés alkotja meg. Ez az Országgyűlés.

„Kedves képviselőtársam, én egyetlen dologra szeretném csak kellő tisztelettel, ön iránt mint nő iránt érzett tiszteletemmel is felhívni a figyelmét, hogy a feminista mozgalmak legnagyobb baja és hibája a történelemben mindig is az volt, kezdve már a XVIII. századi francia forradalom szüfrazsettjeitől kezdve, hogy a nagy női jogvédelem közepette, a jogokért való harcolás közepette a mondanivalójuk sokszor átcsapott egyfajta férfigyűlöletbe, egyfajta női felsőbbrendűség kifejezésébe. Elhallgatva az előző felszólalását, szeretném kérni önt, hogy ön ne kövesse ezt az utat. Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik padsoraiban és a kormánypártok soraiból.)” Ezt is magyar törvényhozó, a népfölség megtestesítője mondotta.

Igaz ugyan, hogy a nagy francia forradalomban nem voltak „szüfrazsettek” (a női választójog hívei), szemben a XIX. századi Nagy-Britanniával, de ettől függetlenül még „átcsaphatott a mondanivalójuk egyfajta férfigyűlöletbe”. Lehet, hogy „a nagy női jogvédelem közepette, a jogokért való harcolás közepette” – a jogokért való harcolás csakugyan fáraszt már egy kicsit – némi férfigyűlöletbe csap át az én esetemben, ha ezeket a férfiakat hallgatom. De ezt férfiasan leküzdöm.

Nem esik nehezemre leküzdeni, hiszen magam is férfi vagyok – ma egy kicsit kedvetlenül, igaz –, s van bennem annyi önzés, hogy feminista létemre mellőzzem az öngyűlöletet. Az roppantul kényelmetlen volna. A látszat ellenére nem minden férfi ostoba fajankó. A szónok nem tudja, hogy a feminizmus gondolat, amelyet nők és férfiak osztanak, mint általában a gondolatokat. A szónok azt hiszi, hogy a gondolat nem lehet más, mint önkifejezés. Szerinte mindenki a saját érdekeit, a neki kedvező előítéletet hirdeti. Az antifasiszták: zsidók. A feministák: nők. A környezetvédők: cserjék.

Fölnőtt férfi vagyok, MÉGIS ellenzem a nők és gyerekek ütlegelését és lelki gyötrését. Heteroszexuális vagyok, MÉGIS helyeslem a melegek egyenjogúságát. Magyarországon élek, MÉGIS feminista vagyok. Fehér vagyok, MÉGIS az üldözött, gyalázott, megrágalmazott, kiéheztetett romák pártján állok. Valami baj lehet velem.

A följebb idézett országgyűlési képviselők állítólag a többséget képviselik (a közjó és a közérdek mellett). Ők is tudják, hogy Magyarországon és az egész világon a legtöbb gyilkosságot családi körben követik el családtagok. Ők ellenzik a gyilkosságot és a testi-lelki erőszakot abban a közegben, amelyben a leggyakoribb, s amely közegnek – a heteronormatív, patriarkális, férfiuralmi családnak – a kritikátlan védelmezői egyben. Azt teszik, amit ilyenkor szokás: érvek híján, szemben a valóság egyértelmű képével, megpróbálják a panaszkodókat és vádlókat lejáratni. A fajüldözés és az etnikai tömeggyilkosság lelkes híveinek propagandáját ellenzők (szerintük) nemzetellenesek. A női egyenjogúság hívei (szerintük) férfigyűlölők. A melegek egyenjogúsítását követelők (szerintük) deviánsok. A gyerekekkel gyöngéden, szelíden, oltalmazón törődő fölnőttek (szerintük) a tanárverés szorgalmazói.

Mintha a bűbájos XX. században nem a hadsereg, a rendőrség, a büntetés-végrehajtás, más szóval a STRAMM & SNÁJDIG SMASSZER Nyrt. (a statisztikai hivatal, az anyakönyv, az államvasutak, a posta, a vám, az idegen- és határrendészet, a tisztiorvosi és járványügyi szolgálat, a városi közüzemek precíz közreműködésével), azaz a heteroszexista, fordista-produktivista, fegyelmező-büntető, rendszerező-konformista, gyarmatosító-fajüldöző nemzetállam ölt és kínzott volna meg milliókat, hanem pár szabados, kócos bohém. Mindezek fölé magasodik az ütő-verő, moralizáló, pedofil pátriárka magasztos, világtörténelmi alakja mint mítoszi és lélektani ideál. Ki nem tudja ezt? Mindenki tudja.

Én nem hiszem, hogy ezek a képviselők csakugyan a többséget képviselik. Becsapták a választóikat, akik emberséges embereket szerettek volna a törvényhozásba juttatni. A magyar választók nem patologikus szadisták. Az én népem nem ilyen. Amikor rá hivatkoznak, nem mondanak igazat a magyar népről. Az antifeminista, homofób, fajgyűlölő kisebbség magyarellenes, nem igaz?

Azt javasolom-e hát, amit ennek a jegyzetnek a címébe írtam?

Isten őrizz.

Minden kisebbséget védenünk kell, a házasságon belüli nemi erőszakot mentegető fura alakokat is. Még azokat is, akik azt mondják a kacéran öltözködő, szép fiatal nőkre – ha bántják őket –, hogy úgy kell nekik, maguk keresték a bajt. Különös emberek, megbocsáthatatlan nézetekkel, de ők is embertársaink. Legyünk irántuk elnézők. Úgyis megbánják. Elég bizarr, hogy épp ezek a felebarátaink – atyánkfiai az Úr Jézus Krisztusban – akarnak nekünk törvényeket hozni, de erről a különös szeszélyükről majd lebeszéljük őket. Mi feministák megbocsátók vagyunk.