Nem mondható, hogy Sólyom László aszófői beszédét különösebb rokonszenv és megértés fogadta volna. A kormánypárti sajtó tudomásul sem igen vette, a baloldali pedig többnyire, ha nem is kivétel nélkül, fanyalogva, bosszúsan, sőt helyenként ingerülten reagált. Sólyom nem tért meg, nincs minek örülni – ami kritikát pedig megfogalmazott a regnáló kurzussal szemben, azt korábban kellett volna, most már fölösleges, köszönjük, nem kérünk belőle. Tamás Gáspár Miklós ezt a sivár provincializmust – nem először – elég részletes bírálatban részesítette. A magam részéről a provincia mögött az erdőt is látni vélem. Most erről, röviden.

Első ránézésre az ügy politikai alapképlete egyszerű: Magyarországon, mint mindig, ma sem lehet középen állni, mivel ilyen hely egyszerűen nincs. Vagy velünk van valaki, vagy az ellenséggel. Belgákra nincs szüksége senkinek. Bármit mond, csak abból a szempontból számít, hogy nekik vagy nekünk használ-e. Bírálatot legföljebb zárt ajtók mögött, s kizárólag választási meg kommunikációs szakértőktől fogadunk el.

Nem is állítom, hogy ez a diagnózis téves, hiszen politikai, ott pedig igazság és tévedés gyakran valóban metaforák. Az azonban talán belátható, hogy ez a diagnózis csökevényes. Lényege leegyszerűsítve: a közép nincs. Ez érthető, de meglehetősen semmitmondó állítás, akárhány flekkben fejtjük is ki. Csak arra alkalmas – arra viszont nagyon –, hogy a célszemélyt érdektelennek, fölöslegesnek, véletlenszerűnek mutassa be. Aszófő és Sólyom – a hely és a személy nagyon is jól illik egymáshoz a politikai lényegtelenség szempontjából. A terepet fölosztottuk, a határvonal mint terület nem létezik. Aki oda akar állni, nem áll sehová. Csak a barát és az ellenség van húsból és vérből, mindenki más csak árnyék.

A háborús logika könyörtelen, a politika pedig láthatóan jól leírható vele. Azok a reakciók, amelyek arról szóltak, hogy az aszófői szónoknak előbb kellett volna elmondania a kormányról szóló kritikáját, semmi egyebet nem tartalmaznak, mint azt, hogy "mi" régebb óta tudjuk, hogy "ők" gonoszak; azaz ősellenségek. De bármennyire is igaz, hogy a politika világa háborús világ, az ember mint politikai lény több, mint farkas. A politikai ösztön barátok szerzésére alkalmas, a politikai intelligencia szövetségesek szerzésére. Szövetséget, alkut, megállapodást az ember azzal köt, akivel ebben vagy abban a kérdésben szót tud érteni. S ha a magyar belpolitikából nem akarunk külpolitikát, vagyis erdőt csinálni, az államhatárokat befelé is meghúzni, akkor késztetve vagyunk legalább kísérletet tenni annak megértésére, hogy a másik mit gondol, mit akar, mit szeretne.

A közép egyáltalán nem üres. Vagy talán helyesebb úgy mondani: a közép védelme sem jó ötlet, mivel kétfrontos harcra ösztönöz, azaz visszavisz ugyanoda, ahonnan elindultunk: az absztrakt harc világába.

Nem hiszem, hogy Sólyom László politikai pozíciót akar elfoglalni. De van egy világos és érthető politikai világnézete: a jog uralmának helyességébe vetett hit, széleskörű emberi jogi bázison (a klasszikus és a modern liberális felfogás pillérei); a természetjog mint filozófiai kiindulópont (inkább konzervatív gondolat); a környezetvédelem, az adatvédelem, s más modern ihletésű érzékenységek (inkább liberális hajlandóságok); a helyi közösségek preferálása a nagypolitikával szemben (kommunitárius-konzervatív gondolat) – s nyilván lehetne még sorolni az elemeket.

Nem elemezni kívánom ezt a világnézetet, amelyet így, ahogy van (s amennyire értem), történetesen nem osztok; csupán arra akarok rámutatni, hogy amennyiben politikai közösséget alkotunk, annyiban éppen a világnézetek, érzékenységek és világos preferenciák tesznek minket húsból és vérből való politikai lényekké, akik bonyolult, gyümölcsöző, érdekes, érett, felnőttekhez méltó kapcsolatokat tudnak egymással kialakítani. A barát és az ellenség háborús kategóriái, akármilyen fontosak is, jóval árnyékszerűbbek, elvontabbak, báb- és bábuszerűbbek; végső soron mindig nevetségesebbek is. S ez felnőttek számára többnyire csak mérsékelten szórakoztató.

Persze ha a magyar politikai kultúra megmarad a Vitéz László-előadások szintjén, akkor mint politikai közösség is megmarad a bábszínház közönségének a szintjén. Akkor viszont tényleg érdemes visszamenni az erdőbe. Vagy ha erdő nincs kéznél, akkor legalább a homokozóba.