„Bassár el-Aszadot és rezsimjét nem azért akarják megbuktatni, amiért úgy bánik népével, ahogy, hanem azért, mert nem akarja kinyitni országát és annak erőforrásait a globalizmusnak, ami nyilvánvalóan rávetné magát, mint kiscsirkére a kánya.” – írta nemrég a Magyar Nemzet vezércikke. Amelyből megtudhatjuk azt is: „Azért nem kell kétségbeesnünk. Különösen nekünk nem itt, Közép-Európában, ahol sok kárunkra elkövetett cselvetést, idegen intervenciót, katonai, gazdasági, kulturális megszállást, rágalmazást végigéltünk már, sőt, élünk most is. Elég csak a számtalan, itt megejtett gazemberséget rávetíteni más tájakra, hogy legalább a folyamatokkal többé-kevésbé tisztában legyünk.” – von a szerző szinte nyílt párhuzamot az Orbán elleni nyugati „puccskísérlet” és a szíriai helyzet között. A párhuzam tanulsága: igaz, hogy Szíria, Kína vagy Oroszország diktatórikus vagy antidemokratikus, ám mégiscsak önnön szuverenitását, helyi érdekét védi „Rezsimek, nemzetközi áramlatok jönnek-mennek, de az országnak maradnia kell – ez filozófiájuk alapja. Szemben a globalizmussal, ami a „Világ fogyasztói egyesüljetek!” transzparens alatt teremtené meg a kozmopolita egy százalék hatalmát a plázákban lezsibbasztott massza felett.”

Aki ismerte a „nemzeti oldal”, a NER-rezsim hangadó véleményembereinek az arab tavaszról vallott felfogását, aligha lepődik meg a fentieken. Bogár László az arab tavaszról, Bayer Zsolt a szíriai felkelésről írt hasonlókat, némileg érdesebb stílusban. „Vigyázó szemetek Szíriára vessétek! Továbbá ne feledje senki sem, hogy Szíriában rengeteg az ásványkincs, mindenekelőtt az olaj. S Szíriának mindeddig nulla volt az államadóssága. Most napi 17 millió dollárt bukik. Kinek állhat mindez érdekében?” – diagnosztizál vészterhesen Bayer. Bogár László továbbmegy, ő egyenesen világtörténelmi dimenziókba helyezi az ügyet. Megtudhatjuk: a ’48-as forradalomtól a rendszerváltáson át az arab történésekig ugyanazon globalista világkonspiráció ördögi láncszemei húzódnak. „Ugyanis 1848, 1968 és 1989 a megnevezhetetlen „pusztító világerő” három – eddig megismert – alakváltozatának, a jakobinusnak, a bolseviknak és a neoliberális globálnyiknak volt egy-egy deszakralizációs kísérlete arra, hogy lépésről lépésre szétverje Európa szakrális mélyszerkezetét.” Most ugyanezen tényezők sötét munkája zajlik. Azok indították útjára a folyamatot. „Abban bízva, hogy a liberális manipuláció már ezekben az országokban is kitermelte a »való világ« népét, akik a Nyugat fogyasztóparadicsomának bűvöletében »demokratikusan« ezt az utat választják majd – az iszlám radikalizmussal szemben. A jelenlegi arab »szabadságharc« valódi tétje tehát kétségtelenül az, hogy az eddigi diktatúrák helyét az iszlám vagy a demokráciának és »szabadságnak« álcázott konzumidiotizmus diktatúrája váltja fel.” – vonja le a következtetést Bogár László. Az üzenet világos: inkább egy „nemzeti” diktatúra, mint a „nemzetietlen” áldemokrácia. Már Kossuth forradalma vagy az Orbán részvételével kivívott ’89-es békés átmenet is csak sátáni trükk volt.

Hogy az orbáni centrális erőtérben van egy mély vonzódás a keleti típusú autarkiás gazdaságpolitikai modellek és autoriter rezsimek iránt, az nem újdonság. De két éve, az IMF kipaterolásakor még racionális „üzleti” logikával próbálta népszerűsíteni a kormánypárti média a „keleti szelet”. Hogy azért kell barátkozni nekünk a keletiekkel, mert jobb, kedvezőbb boltot tudunk velük összehozni, mint a nyugattal. Azóta kiderült: ez nem sikerült. Amit még 2010-es Fidesz-programot személyével és ajánlásával népszerűsítő, a kormányzati intézkedéseket lelkendezve fogadó Parragh László is elismerte az ATV-nek adott interjúban. („Ebben az én álláspontom végig elég világos volt. És mi azt mondtuk, hogy meg kellett volna tartani az IMF-hitelt, Magyarországnak az volt az érdeke, és az az érdeke, hogy a nemzetközi pénzintézetekkel jó viszonyban legyen, megint csak itt beszélgettünk arról, hogy azokból az egyéb kultúrkörökből, akik [sic!]az euroatlanti kultúrkörön túl vannak, mint Kína, mint arab világ, nem nagyon kaptunk finanszírozást, látszik, hogy más volt az ő érdekük, és más a mi érdekünk, nekünk, tetszik, nem tetszik, az euroatlanti érdekkörben kell megegyezni…” – jelentette ki a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke.) És a militánsan jobboldali sajtóban is vannak már józan hangok, amelyek a keleti szél helyett a nyugatit ajánlják.

De ha már a világ új műhelye, Kína, illetve a dúsgazdag olajsejkek sem nyúlnak a zsebükbe miattunk, akkor ugyan mi értelme, hogy (akárcsak publicisztikai szinten) a NER-rezsim nyilvánossága kiálljon egy bukófélben lévő diktatúra mellett, amely gesztustól előnyt semmit nem remélhetünk, hátrányt annál inkább? Mi értelme egy, saját fővárosát lövető, továbbá vegyi fegyverek bevetésével fenyegetőző, illetve a gyanú szerint a saját embereit is legyilkoló rezsim melletti kiállással esetleg beverekedni magunkat a New York Times publicisztikai rovatába?

Az összeesküvés-elméletek „igazsága” a politikai bulvár alternatív valósága. Tömegek élnek ebben a virtuális realitásban. Komolyan elhiszik, hogy a jólét, a siker, a győzelem csupán akarat kérdése. Azt ugyancsak beveszik, hogy a világot is úgy irányítják, mint a Fideszt, holott bebizonyosodott, hogy még az országot sem lehet így irányítani. Hitelt adnak annak, hogy a forint árfolyama, a költségvetés állapota, az ország megítélése néhány sötét háttérember jó-vagy rosszakaratán múlik. Pedig ahogy minket sem támadtak meg, Szíria és a többi arab ország sem valami aljas nyugati machináció vétlen áldozata. Ugyanígy téveszme, hogy a nyugati hatalmak (és a média) kritikátlanul a felkelők mellett lenne. A Nyugat eleve nagyon óvatosan, fenntartással nézett az „arab tavaszra”, Szíriát pedig konkrétan nyugati cégek látták el lehallgató-és megfigyelőrendszerekkel. Obama nemrég történt fordulatáig az USA is békés, diplomáciai rendezésben gondolkodott, tartózkodva a beavatkozástól. Mind a nyugati politika, mind a nyilvánosság főárama kritikusan viszonyult a felkelőkhöz. Hogy hazabeszéljek: elég a portálunk riportját idelinkelni.

Valamiben kísértetiesen hasonlít egymásra a szír és a magyar kormánypropaganda. Előbbi a felkelőktől, utóbbi a piactól szenvedett hatalmas vereségeket, de ezeket győzelemként kívánja eladni. A nyugati centrum-országokhoz történő viszonyulásban is ugyanaz a kettőség jellemzi őket. Orbán annyira szenvedélyes hittel beszélt legutóbb is a hanyatló Nyugatról, hogy azt bármelyik keleti diktátornak becsületére válna. A szovjet nemzetközi jog dogmatistái is elismerően csettintenének, hogy mennyit emlegetik a belügyekbe való beavatkozás átkos jellegét, a nemzetállami szuverenitás primátusát.

Nem szeretném elgaloppírozni magam, és nem szeretném, ha félreértenének. A Nemzeti Együttműködés Rendszere nem diktatúra, és Orbán nem diktátor. Itt most csak azokra a belső tényezőkre akartam rámutatni, amelyek egy igazi, hamisítatlan keleti diktatúrát, és Orbán rendszerét is mozgatják. Mert van még egy nagyon fontos hasonlóság Orbán a szír diktátor, az arab zsarnokok, általában minden önkényelvű, akarnok politikus között: az önbecsapás.

Sokan hüledeznek a nyugati emberek közül: miért várta meg Kadhafi vagy Mubarak a csúfos véget, miért dacol Aszad? Ha időben lemond, dúsgazdag száműzöttként élhetett volna! Csakhogy ez nem így működik. A diktatúra utolsó áldozata mindig a diktátor. Aszad elhiszi, hogy őt a nép szereti, így ellenfelei csak puccsal, orgyilkossággal képesek megbuktatni, de ő akkor is győzni fog. ’56. október 23-án kitört a forradalom, a nép fellázadt. Az utcán pártházakat lőttek szét, pártmunkásokat, ávósokat akasztottak. A Politikai Bizottság tagjai, Révai József, Apró Antal, Marosán György, Piros László mégis azt követelik, hogy adjanak fegyvert a munkásoknak. Adtak is, amit a melósok nagy örömmel használtak a szovjet tankok ellen. Hatalmuk összeomlásának pillanatában fel sem merült bennük, hogy a fegyvereket netán ellenük használja a nép. Ceausescu a temesvári felkelés után hívatta a népet Bukarest legnagyobb terére, lehetőséget biztosítva, hogy a felkelés a fővárosra is átterjedjen.

Orbán Viktor is szemlátomást elhiszi: megtámadták Magyarországot, de ő meg fogja nyerni a szabadságharcot. Elhiszi továbbá, hogy hívei hozzá hasonlóan örökké győzelemnek hiszik a vereséget, a legmegalázóbb IMF-feltételt is diadalként tálalhatja nekik. Azt gondolja, hogy problémák (elvtársak) voltak, vannak, lesznek, de ha nagyon elszemtelenedik az ellenség, összerántunk egy Békemenetet, oszt jó napot. Olyan elbizakodott, hogy pávatáncos beszédében nyíltan feltárta: lényegében átveri az Uniót. Úgy csinálunk mintha igen, pedig nem is. Ilyet még Szaddam sem mert: a tévé nyilvánossága előtt dicsekedni, hogy vezeti orránál fogva ENSZ-fegyverellenőröket. Effélét az a Kádár se csinált volna, akinek a néplélekben betöltött helyére Orbán kimondatlanul is ácsingózik. Kádár diszkréten összekacsintott persze a néppel, hogy átverjük az IMF-et, átverjük Moszkvát, átverünk mindenkit, sohase halunk meg. Csakhogy Kádár a hidegháború idején azért kapott nyugati pénzt, mert folyamatosan puhította a diktatúrát, közelítette az országot a Nyugathoz. De minek adnának pénzt egy, a nyugati tömbtől folyamatosan távolodó Orbán Viktornak? Azért, hogy nyugati pénzből vezethesse Nyugat-ellenes hadjáratát? Orbánnak eszébe sem jut, hogy ez, amit csinál, nagyon rosszul is elsülhet. Pont ő, aki kiszabadította a szellemet a palackból, mikor 2006 ősze után arról beszélt: a kormány elkergethető lesz. Fel sem merül benne, mi lesz, ha a NER-Mátrixban élő hívei rájönnek, a bolondját járatta velük? A Dunánál pedig – mint tudjuk – túl gyors a folyás. 2006 tavaszán se gondolta volna senki, hogy fél év múlva ég az MTV-székház. Lélektanilag már sikerült az országból Boszniát, Szíriát csinálni. Nem lenne jó, ha politikailag is hasonlítani kezdenénk ezekre a tájakra.