2009. június 7-én két kellemetlen meglepetés érte a Fideszt. Vezetői évek óta meg voltak győződve, hogy ha legyőzik az MSZP-t, és az SZDSZ a sikerrel befejezi hosszúra nyúlt öngyilkossági kísérletét, végre megvalósul az „igazi rendszerváltás”: az örök igazság diadala, vagyis az egypártrendszer. Ehhez képest az európai parlamenti választásokon a Jobbik tizenöt százalékkal közepes méretű párttá lépett elő, és az MDF-nek, ha csak hajszállal is, de sikerült kijuttatnia Strasbourgba a Fidesz által tizennégy éve démonizált Bokros Lajost.

Az ügyészség ezután három héten belül két olyan dolgot tett, amiről ártatlan észjárással nem lehet tudni, hogy miért éppen ekkor tette, és nem máskor. Az egyik: június 17-én „több hónapos titkos nyomozás után” őrizetbe vették Budaházy Györgyöt. Azt a Budaházyt, akit 2006 őszén a bűnüldöző szerveknek sehogy sem sikerült megtalálniuk, és akinek a gyanú szerint olyan merényletekben volt része (Hiller, Kóka, Szilvásy), amelyeket a Fidesz és médiája mindaddig röhögve mint komolytalant vagy provokációt intézett el. Ekkor hirtelen kiderült, érdemes velük alaposabban foglalkozni. (Szijjártó-teszt: képzeljük el, mi történik, ha fideszes politikus nyaralóját robbantják.)

A másik: június 24-én a legfőbb ügyész kérte Dávid Ibolya és Herényi Károly mentelmi jogának felfüggesztését, ugyanis az UD Zrt. vezetője jogi képviselőjének feljelentésére indított ügyben „indokolttá vált a mentelmi jog felfüggesztésének indítványozása a nyomozás adatai alapján”. (Az immár nem titokminiszter Szilvásy György ellen május vége óta folyt a nyomozás.)

A Jobbikról lepergett a támadás, elvégre szervezetileg nem volt köze Budaházyhoz. Dávidékról tudni lehetett, hogy az akkori parlament többsége nem szavazza meg a mentelmi joguk felfüggesztését. Ez azonban a jobboldali média számára csak újabb bizonyíték volt a bűnösségükre, valamint szocibérenc természetükre, és garantált hendikepet jelentett a következő választásokon.

A Fidesz és a Jobbik kapcsolata jelenleg a kicsi, helyi ad hoc koalícióktól a fikázásig terjed, de nem lennék meglepve, hogy ha szükség lenne rá, magyarul hogyha a „nemzeti radikálisok” veszélyeztetnék az egyeduralmat, akkor villámgyorsan tapasztalnák meg az igazságszolgáltatás szigorát, valamint az állambiztonsági és agitprop-fegyvertárat. Az MDF gyengébb volt, és polgárian viselkedett (a magyar politikában a kettő ugyanaz), úgyhogy az állambiztonsági módszerekkel kombinált agitprop-hadjárat elérte célját, ez a párt ma nem létezik.

Az ügyészség váratlan öntudatra ébredésétől számítva csaknem három év telt el, mire Vasvári Csaba Vathy Ákos-díjas bíró 2012. április 25-én kifejtette, hogy maga az ügy egy csinálmány. A vádlottakat – Dávidot, Herényit, Szilvásyt, a szocialista Tóth Károlyt – „nem köti más össze, csak a pad”, az ügyészség képtelen volt megindokolni, hogy miért csapta egybe az ügyet. A nyomozás során kiderített „tények” nem tények. A vádirat elfogult. A vád tanúi, köztük időközben hatalmi pozícióba emelt személyek komolytalanok, ellentmondanak maguknak, hazudnak, ellenben a vádlottak vallomásai szavahihetőek. Dávid Ibolya nemhogy bűncselekményt követett volna el a hangfelvétel nyilvánosságra hozásával, de azt tette, amit az alkotmány érdekében tennie kellett, leleplezett egy törvényesen működő párt elleni, több ponton illegális akciót. Szilvásy a munkáját végezte, amikor a nemzetbiztonsági bizottság tagjainak lejátszotta a felvételeket.

A történetet én nem a jogállam diadalaként értelmezném. Egyrészt mert a jogállam (joguralom) nem azonos a demokráciával, és egy kicsit nagyon elegem van abból, hogy a világ összes többi országától eltérően nálunk a diktatúra ellentétének nem a demokráciát, hanem a jogállamot tekintik, holott az csak egy szükséges, de nem elégséges feltétel. Másrészt 2009-ben, amikor a Központi Nyomozó Főügyészség ekképpen kezdte feldolgozni az UD Zrt.-ügyet, Magyarországon közmegegyezés szerint jogállam volt, amelynek a politikai jelentőségű ügyekkel foglalkozó Központi Nyomozó Főügyészség hivatalosan az egyik fő oszlopa.

Nem, itt a valóság győzött – lehet, hogy csak egy ütközetben, de győzött – az alternatív valóság fölött. Ha az olvasó nem hallott egy olyan ügyről, amelyik az UD Zrt. nevét viseli, nem tehet róla. Ezt az ügyet a magyar média óriási többsége „lehallgatási botránynak” nevezi. Nemcsak a fideszes tartalommunkások, hanem a másik oldaliak és magukat semlegesnek vélők is. Azért „lehallgatási” és nem „UD Zrt.”, mert ebből a szemszögből nem az volt a botrány, amit az UD Zrt. rendszeresen művelt (most nem részletezem), vagy aminek a tervéről konkrétan megkérdezte Csányi Sándor véleményét, hanem az, hogy ezt valaki hivatalból észrevette, másvalaki pedig nyilvánosan beszélt róla. És ezt a pofátlan hazugságot a magyar média mint valóságot adta elő a magyar közvéleménynek. A Fidesz stratégiája tegnapig bevált.

A stratégia lényege: a politikai és erkölcsi értékek semmibevételét – jelen esetben azt, hogy a Fidesz szakpolitikusai haveri alapon fordultak a volt III/III-asok vezetése alatt álló és [minősítés kihúzva] módszereket alkalmazó magáncéghez – nem egyszerűen tagadni, hanem egy alternatív valóság kiépítésével a közvélemény számára nem létezővé tenni. Ha elég korán kezdenek el mondani egy hazugságrendszert, és elég nagy hangerővel, elég sokszor hazudják ugyanazt, akkor előbb-utóbb a másik oldali vagy a nem egészen saját média is átveszi mint valóságot, nem beszélve az átlagemberről.

Dávid Ibolya is, más is megemlítette azt a nagyon egyszerű tényt, ami az alternatív valóságba nagyon nem fér bele: hogy az ügybe „keveredett” személyek nemhogy sérelmet szenvedtek volna, de meg lettek jutalmazva: Almássy Kornél – mint kátyúszakértő – a tavaly létrehozott BKK Közút Zrt. nevű fővárosi cég vezérigazgatója, Giró-Szász András kormányszóvivő, Stumpf István alkotmánybíró. Horváth József – „Józsi”, aki „Stumpfék” üzletét hozta volna az UD Zrt.-nek, olyan piszkos üzletet, hogy azt még Tóth János, az UD Zrt. vezérigazgatója is furcsállotta – a Katonai Biztonsági Hivatal főigazgató-helyettese.

Az ítélethirdetés estéjén arra is kaptunk egy lehetséges magyarázatot, hogy Horváth József, az egykori III/III-as tiszt (az utolsó csoportfőnöknek csak névrokona, de lásd még: „gumicsont”, „kit érdekel”, „meg kell nevezni az igazi bűnösöket”) miért nem a civil nemzetbiztonsági hatóság (NBH, most AH) operatív vezetőjének posztját, melyet az első Orbán-kormány alatt viselt, kapta vissza. „Megegyeztek a felek az UD Zrt. által az NBH és a magyar állam ellen indított perben, amelyben csaknem 1,8 milliárd forintos vagyoni kártérítést követelt a részvénytársaság” – olvashatjuk. Ha Józsi az NBH-hoz kerül vissza, saját magát perli, és az egyrészt csúnya, másrészt még a magyar jogállamban se megy, és akkor oda a pénz.

Ez az 1,8 milliárd a cég által kimutatott tényleges kárból és a cég korabeli eladási értékéből tevődik össze, merthogy a jó hírén esett csorba miatt már elméletileg sem lehetett eladni. Addig a tulajdonosoknak persze eszükbe sem jutott volna eladni a jól menő vállalkozást, azután pedig nem is kellett, sőt a régi, baráti ügyfelek jóindulatára bizton számíthattak. Peren kívül is, akár. Ja, és a keresetlevél beadásakor az UD Zrt. ügyvédje Bakondi György volt, 1975-től (gyengébbek kedvéért: a vasfüggöny korában) határőrtiszt, jelenleg katasztrófavédelmi főigazgató.

Mindenki jól járt. Még az is kiderült, igaz, nem jogerősen, hogy nem Dávid Ibolyáék a gazemberek. Meg persze a Fidesz agitproposai továbbra is jól érezhetik magukat a bőrükben, hajtogathatják tovább a magukét, nekik is jó. De most, hogy az igazi valóság ekkora hézagot ütött az alternatív valóságon, talán elő lehetne venni más témákat is. Például: mi történt valójában 2006 őszén. Van egy olyan érzésem, hogy 2008 előtt is léteztek hazugságok meg furcsa módszerek.