Lapozzunk bele a világsajtóba, hallgassunk meg néhány véleményt. Némethonban és a török világban egyaránt visszhangot váltott ki a már hosszabb ideje Berlinben élő Seyran Ates írónő döntése, amellyel lemondott török állampolgárságáról, mert – amiként mondja – Németországban a szabadgondolkodót az állam megvédi, viszont Törökországban a kritikus publicistára börtön várhat. Seyran Ates örül, hogy német állampolgárként nyugodtan kritizálhatja az állami vezetőket, ettől még nem bélyegzik meg, nem nyilvánítják ellenségnek. A Spree partján zavartalanul beszélhet törökül, de visszaidézi apja emlékét, akinek a szeme elhomályosult, amikor kurd szót hallott, mert régi hazájában ennek a nyelvnek a használatát szigorúan tiltották. Ez az írónő a szabadságot helyezi saját Németország-képének a középpontjába, így jó okkal feltételezhető, hogy nemigen sejti, körülötte „szellemi terrorbrigádok” grasszálnak.

Érdemes felütni a Neue Zürcher Zeitung egyik februári számát is, amelyben a nyugati világ egyik fontos gazdasági intézményének, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetének (OECD) a főtitkára véleményezi Németországot. Angel Gurria „jól vezetett gazdaságról” (well managed economy) beszélt, amelyben a strukturális munkanélküliséget sikerült jelentékenyen csökkenteni, ahol körültekintő pénzügyi politikát folytattak és szorgalmazták a „zöld növekedést”. A laptudósító annyit jegyzett meg, hogy ezek az eredmények nem annyira a mostani kormányzatnak, hanem inkább a megelőző évek reformjainak köszönhetők. De persze van bőven tennivaló, a fejlett világot átfogó, párizsi székhelyű szervezet vezetője szerint az innováció és a beruházások feltételeinek a javításával föllendítésre vár a belgazdaság – nem elég csupán az exportra támaszkodni –, több nőt kell munkába állítani, az energiapolitikában a megújuló energiaágazatokat kellene fölkarolni.

Fukuyama és a bizalom

De mi köze ennek a „hatvannyolcasok szorításához”, ahhoz, hogy – amint a történészasszony elemzésében – olvashatjuk, Németországban a polgárok lelkét még mindig nem sikerült újraépíteni. Több mint gondolnánk: egy meghasonlott, önmagával állandóan perben álló, megbillent lelki egyensúlyú ország (lásd Fukuyama: Bizalom) valószínűleg nehezebben képes átütő teljesítményekre, mint egy viszonylagos belső nyugalomban, a múlt traumáit kibeszélő társadalom. Fukuyama egyébként a német munkaadók és munkavállalók fejlett érdekegyeztetési képességét a középkorig visszanyúló céhrendszer hagyományával hozta összefüggésbe.

De lássunk másokat, miként is tekintenek erre a „súlyos identitásválsággal küzdő” gazdasági óriásra. Nicolas Sarkozy például mostani választási kampányának középpontjába Németországot állította példaképként. A megelőző voks-küzdelemben az Egyesült Államokhoz fűződő, sokszor megalapozatlan francia előítéletekkel igyekezett vitázni, most viszont a Rajnán túli államot, s benne versenyképességüket, munkaerő-piaci hajlékonyságukat, termelékenységüket, a munkanélküliség csökkentésében elért eredményeiket nevezi sokszor mintaszerűnek. Tanácsadó stábjának egyik tagja, a párizsi think-tankek egyik ismert személyisége, Alain Minc – vagy két tucat könyv publikálója – szemére veti a francia politikusoknak, hogy nem tudják, „a németeké a legdemokratikusabb ország Európában”. De  – mondja Minc – egy ideje Sarkozy már belátta ezt, ezért több olyan politikust vett maga mellé – köztük a régi-új külügyminisztert, Alain Juppét –, akik jól ismerik a keleti szomszédot.

A politikai realitásérzék arra ösztönözte Sarkozyt – hogy ez elég lesz-e a győzelemhez a szocialista Hollande ellen, az még a jövő titka –, hogy a választási vitákhoz muníciót szerzendő ne csak Merkel asszonyt hallgassa meg, hanem Schröder volt kancellárt is, aki bizony masszívan szociáldemokrata, tehát kétségkívül ahhoz a német „ballib értelmiséghez” tartozik, amely az komment.hu-n közölt esszé szerint „rajongott a kettéosztott Németországért” és „a döntő pillanatban hátat fordított hazájának”. Sarkozynek a jelek szerint – finoman szólva – nem ez a véleménye, sőt a bennfentes Minc úgy tudja, a két német kancellár véleménye sokat nyom az elnök választási stratégiájának kialakításában: a volt szociáldemokrata vezető tapasztalatait főként a bel- és gazdaságpolitikában tervezett reformokban szeretné majd fölhasználni, az európai víziók, az uniós kilátások terén pedig a mostani, kereszténydemokrata kormányfő gyakorlatát tartja megfontolandónak.

Merkelzy

Vagyis a Szajna partján nem ördögtől való gondolat a másik pártcsaládba átpillantani és egybegyűjteni a politika, az országvezetés gyakorlatban hasznosult, ottani megfigyeléseit. És hogyan vélekednek a ballib ideológiai fogságában vergődő németségről a Temze partján? A BBC egyik 2011-es közvélemény-kutatása szerint a németeké világszerte a „legkedveltebb ország”, noha az euróválság miatt némely brit lap arról fantáziált, hogy a németek „ismét háborút folytatnak Európa ellen”.

A BBC közvélemény-kutatása azonban – tudom – egy elfogultan pártos nézőpontból erősen szeplősnek minősülhet, hiszen az adatot Josef Joffe, a „ballibnek” kikiáltott hamburgi Die Zeit kiadója közölte lapja hasábjain, elégedetten állapítva meg Nagy Frigyes születésének háromszázadik évfordulóján, hogy a szövetségi köztársaság kancellárjai, Adenauertől Merkelig éppenséggel nem az egykori porosz uralkodó útján jártak. Nem folytattak háborúkat, nem váltogatták szövetségeseiket, nem bocsátkoztak kétes kimenetelű hatalmi játszmákba, hanem közösséget és önrendelkezést keresve olyasmiket találtak, amire elődeik sehogy sem leltek: ostromgyűrűk helyett nyugati beágyazottságot, sovinizmus helyett integrációt, vilmosi arrogancia helyett megegyezést a nyugattal, aztán a kelettel, expanzió helyett lemondást. És cserébe a „mesés” eredmény: a kisebb Németország „nagyobb” lett.

Úgy fest, a britektől sem idegen ez a Németország-kép. Timothy Garton Ash néhány hete a Der Spiegelben – már megint egy „ballib” – írt esszét arról, hogy szerinte milyen is ez a nyolcvanmilliós állam. Hát bizony a legjobb Németország, ami valaha is volt nekünk – állítja a német folyamatokat közelről figyelő neves oxfordi tudós, térségünk igen alapos ismerője. És hogy miért? Mert „szabad, civilizált, demokratikus, a jognak elkötelezett, szociálisan orientált és környezettudatos”, persze nem tökéletes, teszi hozzá gyorsan, én meg még gyorsabban: de ugye „tökéletes államok” legföljebb a mesékben meg némely egykori kommunista propaganda-kiadványokban léteztek. A hidegháború kellős közepén Thomas Mann arról beszélt hamburgi diákoknak, hogy nem „német Európát”, hanem „európai Németországot” szeretne. Az idézett Németország-képek éppen ilyesmit sugallnak: a mai németek az elődök módszereitől teljesen eltérően tettek szert vezető szerepre a válságoktól gyötört eurós Európában, maguk mögött hagyva a régi nagy riválist, Franciaországot is: a német-francia-szövetséget Ash szerint már nem Merkozynek kellene nevezni, hanem „Merkelzy”-nek, éppen a túlsúly miatt. De a német elit – Ash így látja – már hozzászokott a visszafogottsághoz: tud(na) vezetni, de nem akar, míg a francia inkább hajlana egy európai irányító státusra, tehát akarna – de nem tud.

Gauleiterek csak voltak

Nem idealizálnám a képet, és a legkevésbé sem állítanám, hogy az az egyetlen Németország-imázs, amelyekből néhány mozaikrészletet az előzőekben kiragadtam. Még egyetlen emberről is hány lenyomat keletkezhet, hát még egy egész országról! Most például a görögöknél elő-előkerül a náci múlt, olykor gauleitereket emlegetnek, vagy éppen megróják a német pénzügyminisztert, amiért bele akar szólni a görög belpolitikába. A görög világot jól ismerők azonban azt mondják, hogy indulatos és általánosítható németellenesség nincs hazájukban.

Meg aztán ezek az országképek könnyen és viszonylag gyorsan változnak: a huszadik század elején például nagyjából másfél évtized alatt – sok tényező bonyolult összhatásaként – kedvezőből barátságtalanná, majd ellenségessé változott a hazánkról kialakított angliai kép (tudósi pontossággal követi végig ezt a folyamatot Az elveszett presztízs című ismert könyvében Jeszenszky Géza). Ha pedig sok országkép létezik, akkor kétségkívül helye lehet az olyan elemzésnek is, mint amilyen az idézett történészé. Csakhogy az elfogultan pártos, a mindent a 68-asok és általában a „ballib” nyakába varró, kizárólagosan ideológiai elkötelezettségű szemlélet óhatatlanul ütközik a valóság – amúgy különböző fénytörésű és eltérően interpretálható – tényeivel, hiszen például van olyan történész – Bernd Rother –, aki szerint Willy Brandt már 1958-ban és 1962-ben is használta az újraegyesítéskor használt, mára szállóigévé vált mondatát arról, hogy „összenő, ami összetartozik”.

A réges-régen megbukott, álforradalmi hevületében rémesen romboló 68-as gárda befolyását mértéktelenül eltúlozza az a velejéig elfogult szemlélet, amely  végül képtelen állításba sodorja bele az origo.hu szerzőjét, aki a késő Kádár-kor szólásszabadságát hasonlítja a mai német állapotokhoz. Az egybevetés végletesen ellentmond a sokunk által ismert tapasztalati tényeknek, viszont az a feltételezés, hogy „ha a ballibek lettek volna kormányon, nem lett volna soha német egység” – egyszerűen nem bizonyítható. Azt viszont tudjuk, hogy az újraegyesítés a keletnémet felkelések és a nyugatnémet szolidaritás mellett egy sor nagyhatalmi megfontolásnak része is volt, Gorbacsov és Reagan-Bush nélkül valószínűleg nem most valósult volna meg, és bizony a német egység első „látásakor” a tory Thatcher és szocialista Mitterrand is „zavarba” jött. Kár a higgadt elemzést túlzón pártos ideológiával helyettesíteni, mert így nehezebb hitelt adni az esszé néhány megfontolandó, nagyon is helytálló megállapításának (francia ellenállás, a cseh és lengyel bosszú).

Az előregyártott ideológiához ragaszkodó szemléletet nagy távolság, sőt szakadék választja el az előbbiekben nagyon is töredékesen idézett Németország-képek gazdáitól. Mintha nem is ugyanarról az országról beszélnének! Ők nem gondolják, hogy Adenauer történelmi érdemeit kisebbítené a szociáldemokrata Brandt térdre borulása Varsóban, Kohl korszakos jelentőségét nem csökkenti Schmidt maradandó hatású keménysége a közép-hatótávolságú Pershingek ügyében, Schrödernek is lehetnek érdemei – Sarkozy miért is fogadta volna máskülönben –, és Merkel teljesítménye alighanem történelmi mércével lesz mérhető.

De utódaink ezt bizonyosan jobban fogják tudni, s azt is, hogy a jövőből visszatekintve a 68-as diáklázadások mekkora szöveget – vagy netán csak lábjegyzetet? – érdemelnek a szövetségi köztársaság és az európai kapitalizmus történetében.