Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Fidesz újranyitja az igazságtételi folyamatot. Erősen kétséges azonban, hogy 22 évvel a rendszerváltás után lesz-e valódi katarzis, hiszen az elévülési szabályokat újraíró törvény kétes jogi megoldással próbálkozik.
Orosz Lajos és Toldi Ferenc. A kevesek közül kettő, akiket olyan, a pártállam nevében, érdekében vagy egyetértésével elkövetett súlyos bűncselekményekért ítéltek el, amelyeket az elkövetéskor hatályos büntető törvény figyelmen kívül hagyásával politikai okból nem üldöztek. Nevüket környezetükön kívül szinte senki nem ismeri. Soha nem töltöttek be vezető pártállami pozíciókat, hatalmat nem birtokoltak, akár balekoknak is tekinthetjük mindkettőjüket, de szánni azért nem kell őket. Ahogy Kőszeg Ferenc 1995-ös, ma is érvényes cikkében nevezte őket: ők a „bűnös bűnbakok”. Karhatalmistaként fegyvertelen salgótarjáni tüntetőkre nyitottak tüzet 1956. december 8-án, és a véres megtorló akcióban 48 ártatlan ember halt meg. Jogerős ítéletében öt-öt év fegyházat szabott ki rájuk Strausz János tanácsa szándékos emberölés miatt.
Ez a cselekmény normál esetben húsz év alatt évül el, ám Oroszék háborús helyzetben, a szovjet intervenció idején a genfi egyezmény alapján szankcionált bűncselekményt követtek el, amikor fegyvertelen polgári lakosokat öltek. Márpedig az efféle deliktumok nem évülnek el.
Kései ébredés
De mi van a többi bűnnel, és mi legyen a felbujtókkal, az embertelen parancsok kiadóival, az elnyomás főmérnökeivel? Mi legyen a koncepciós perek kiagyalóival, vérbírákkal, az önkényuralom és állambiztonság vezetőivel, az államadósság eltitkolóival? Vagy mi legyen azokkal a határőrökkel, akik parancsot teljesítve 1973 és 1989 között nyolc ember lőttek agyon a nyugati határszélen? Ők ugyan parancsot teljesítettek, de egy demokrácia bíróságának akceptálnia kell-e az embertelen ukázokat? Számos kérdés, amelyekre, meglehet, nincs is megnyugtató válasz, de ha fel se teszik őket, esély sincs a tisztánlátásra.
Ebből a szempontból biztosan hasznos, hogy az igazságtétel ügye újra téma lett, noha a Fidesz indítéka elsősorban önösen politikai, végleg leszámolni a roggyant MSZP-vel és teret nyerni az antikommunizmusban konkurens Jobbikkal szemben.
A legnagyobb probléma természetesen az időmúlás, amelyet még ez a kormány se képes befolyásolni, bármily voluntarista is. Két évtizeddel a rendszerváltást követően meglehetősen visszatetsző dolog olyan politikusoknak az igazságtétel morális szükségességéről papolniuk, akik korábban a lózungokon túl alig tettek valamit ennek érdekében. A Fidesz ellenzékben például egységesen és elvi alapon utasította el a Zétényi–Takács-törvényt, majd első miniszterelnöksége idején Orbán Viktor a rendszerváltás lezárásáról szónokolt, Kövér László pedig a nemzetbiztonsági bizottság elnökeként és titokminiszterként – a szolgálatok érdekeire hivatkozva – mindent megtett azért, hogy az állambiztonsági hálózat homályban maradjon.
Eliramlik az élet
Az idő azonban másképpen is az igazságtétel ellen dolgozik. És ez még lényegesebb. Rákosi és Kádár, Péter Gábor vagy Marosán már rég halott. Ma csak Biszkut szokás emlegetni mint komcsi masztodont, de ő se halhatatlan. Már 16 éve is jól látszottak a többévtizedes igazságtétel korlátai: a katonai tanács nyolc tagja közül, akik néhány nappal a salgótarjáni sortűz előtt az ellenséggel való „gyors és kegyetlen leszámolásról” döntöttek, mindössze ketten éltek a tárgyalás idején, egyiküket, Uszta Gyulát pedig meg se lehetett hallgatni, mert aggkori agylágyulása volt. A sortűzper 12 vádlottja közül Toldi Ferencet is csak azért sikerült elítélni, mert 1984-es nyugdíjemelési kérelmében maga hencegett el vitézségével; Orosz Lajost pedig azért, mert lényegében beismerte a bűncselekményt. A kései vád számára efféle szerencsés körülmények azonban ritkán adódnak. Ahogy a Képíró-per is megmutatta, sok évtizeddel az emberiesség elleni bűnök elkövetése után aligha lehet kétséget kizáróan bizonyítani azokat.
Remegő aggokba egyébként is nehéz belelátni az egykori bestiális gyilkost, és utólagos elítélésük aligha hozhat társadalmi katarzist. Nem árt felidézni, az elévülés intézményét nem az ügyesen rejtőzködő bűnözők megjutalmazásának igénye szülte, hanem az a józan felismerés, hogy az ember változik, és évtizedekkel a bűnelkövetés után már nehéz elérni a büntetés társadalmi célját.
Újratöltve
A másik gond a mostani felbuzdulásnál ugyanis éppen az elévülés kérdése. Ennek ügyében is ügyeskedni próbálnak a kormánypártok. A fideszes Gulyás Gergely azt használná ki, hogy a Magyarország által is ratifikált nemzetközi egyezményekben szereplő emberiesség elleni bűncselekmények eddig nem sikerült átültetni rendesen a hazai büntetőjogba. Ez dicséretes törekvés, bár nem lesz könnyű dolog jogállami megoldást találni.
De mi legyen azokkal az esetekkel, amelyek se nem háborús, se nem emberiség/emberiesség elleni bűncselekmények, mégis súlyosak, és elkövetőik azért úszhatták meg a felelősségrevonást, mert a kommunista hatalom nem lépett fel ellenük, sőt olykor díjazta őket? Mi legyen ezeknél az elévüléssel? Erre is lesz kormánypárti válasz, még ha a fentieknél szerencsétlenebb. Mert bizony különös helyzet állna elő, ha a parlament elfogadná az Alaptörvény átmeneti rendelkezéseiről szóló törvényt, amely ezekben az esetekben is újraindítaná az igazságtételi folyamatot.
A tervezet szövegezői formabontóan szabályoznák a kommunista rendszerben politikai okokból nem üldözött bűncselekmények elévülését, így abszurd módon egy, mondjuk, húszéves elévülési idejű gyilkosság elkövetője akkor jár jobban, ha tettét 1990. május 2-hoz, az első demokratikus parlament megalakulásához minél közelebb követte el. Az új rendelkezések értelmében – példánknál maradva – ugyanis, aki 1989. május 2-án ölt, annak jövő év január elsejétől csak egy évig kellene tartania attól, hogy a hatóságok megtalálják, míg aki 1970. május 2-án vagy előtte követte el ugyanazt a bűnt, még húsz évig kellene rettegni. Az ugyanolyan minősítésű, ám régebbi bűn később évülne el tehát.
A furcsaságok ellenére sem mondhatjuk azonban, hogy ne lenne logikájuk az új szabályoknak. A diktatúrák természetéhez tartozik, hogy nem üldözik vagy nem kellő eréllyel üldözik a demokráciákban kriminálisnak számító cselekményeket, éppen ezért ezek esetében valójában az elévülés mindaddig nyugszik, amíg az igazságszolgáltatásnak módjában nem áll fellépni ellenük. A beterjesztő kormánypárti képviselők tehát a nemzetközi jogban egyáltalán nem példátlan megoldást alkalmazzák, amikor a „nyugvó elévülés” feloldása határnapjának 1990. május 2-át jelölték.
Újratöltve 2.
A gond az, hogy azóta is eltelt már több mint 21 év, vagyis a legtöbb súlyos bűncselekményfajtánál a büntethetőség így is elévült. És hát új demokratikus rendszer ennyi idő alatt sem volt képes megbüntetni azokat, akik az elmúlt rendszer Btk.-jába ütköző bűncselekményeket követtek el, de az akkori igazságszolgáltatás politikai okokból nem lépett fel velük szemben.
S ha olykor fellépett, jogilag nem mindig szeplőtelen megoldások születtek. A hosszan húzódó tatai sortűzperben 2001-ben például öt év börtönt szabtak ki Korbely Károlyra, aki 1956. október 26-án egy fegyveres csapat élén belelövetett és -lőtt a tömegbe. Hárman meghaltak. Az ítéletet az 1949-es Genfi Egyezmény alapján hozták meg, amely felemás módon beépült az 1993-as igazságtételi törvénybe is. A gond azonban az, hogy október 26-án még nem volt egyezmény szerinti hadiállapot Magyarországon. Az 1968-as New York-i Egyezmény kitágította az el nem évülő emberiesség elleni bűncselekmények körét, így azokat már békében is el lehet követni, viszont 1956-ban ez az egyezmény természetszerűen még nem lehetett hatályos, azt csak 1971-ben hirdették ki nálunk. A strasbourgi emberi jogi bíróság éppen az elévülést kérte számon, ám megismételt eljárásában a Legfelsőbb Bíróság – mintegy védve a mundér becsületét – fenntartotta előző ítéletét, mondván, az emberiség/emberiesség elleni bűncselekmények soha nem évülnek el, s ha az emberölés nem is minősül annak, a tűzparancs kiadása igen.
Szokatlan, hogy ebben az esetben a Legfelsőbb Bíróság ragaszkodott a nemzetközi joghoz, míg Strasbourg a belső jog rossz, de hatályos szabályaira hivatkozva kérdőjelezte meg az ítéletet, mondván, áthághatatlan jogelv, hogy nincs bűncselekmény törvény nélkül, jelen esetben ezen az értendő, ha valamely bűncselekménynek az elkövetés idején nincs kimondva az elévülhetetlensége, akkor az elévül.
A mostani törvényjavaslat úgy próbálja megkerülni az elévülés kérdését, hogy beemel egy másik kezdőpontot is, mégpedig az új alkotmány hatályba lépésének dátumát. Úgy ügyeskedne, hogy azoknál a cselekményeknél, amelyek a „rendes szabályok” szerint 1990. május 2-án már elévültek „volna”, ezentúl 2012. január elsejétől számított időtartam alatt elteltével évülnek majd el. Még kacifántosabb szabály vonatkozik a normál körülmények között 1990. május 2. és a 2011. december 31. között elévülő deliktumokra, amely szerint az elkövetés időpontja és 1990. május 2. közötti időt kell majd a jövő év első napjától induló „felébresztett” elévülésnek tekinteni. Ennek az utóbbi csűrcsavarnak biztosan lesznek majd üdvözlői, főleg azok között, akik az igazságtételt az alkotmányosság követelménye fölé helyezik, de akiknek valamennyire számít utóbbi szempont is, kénytelenek felvonni szemöldöküket.
Vétkes elbizakodottság
Merthogy az új elévülési szabályok nem csak laikusokban ébresztenek kétségeket, de az ügyészeket, bírókat is próbára fogják tenni. Éppen ezért minél hamarább alkotmánybírósági próbára kellene bocsátani őket, csakhogy az új alkotmánybírósági szabályozásnak köszönhetően aligha lesz és lehet majd olyan, aki ezt törvényesen indítványozni fogja. Valószínű, hogy az elévülési szabályok alkalmazásra kényszerülő bíróságok lehetnek az elsők, amelyek az Ab-hez fordulnak. Az, hogy a fideszesekkel felhígított testület miként fog dönteni, ma még természetesen nem tudhatjuk. De legalábbis kétséges, hogy döntésénél csupán az alkotmányos szempontok kapnak majd szerepet.
Az lenne csak igazán pikáns, ha az ügy előadójának azt a Balsai Istvánt jelölnék ki, aki miniszterként talán a legtöbbet tette azért, hogy ne legyenek jól alkalmazható, világos szabályok, amelyekkel a diktatúra bűnöseivel szemben el lehetne járni. Először akkor, amikor önkényesen értelmezve a nemzetközi egyezményeket határozta meg a háborús bűncselekménynek számító súlyos jogsértések körét, majd amikor az Alkotmánybíróság „ráutaló magatartása” ellenére sem változtatott igazságtételi törvénye aggályos rendelkezésen, inkább ünnepelte magát, miszerint „kiütéses győzelmet” aratott. Pedig a testület pontosan megmondta Balsaiéknak, min kellett volna változtatni ahhoz, hogy az elévülés rendes szabályait ne kelljen figyelembe venni.
És hogy ne csak borongjunk: annak viszont örülni lehet, hogy az átmeneti törvény tervezetének egyik rendelkezése – ha határozatlanul is, de – egy lépést tesz annak irányába, hogy a múlt valóban megismerhető legyen, és az azzal foglalkozó történészeknek ne kelljen állandóan bíróságra járni. Kimondja ugyanis, hogy a kommunista diktatúra valósághű feltárása közérdek, és az egykori „hatalombirtokosok” közszereplőnek minősülnek. Mindez talán előkészíti annak a lehetőségét, ahogy az állambiztonsági dokumentumok megismerését ne akadályozhassák tovább a személyiségi jogok visszaélésszerű alkalmazásával.
