Úgy írom ezt az összefoglalót, hogy közben reménytelenül remélek valamiféle felébredést. Katolikus vagyok, gyakorlom is, komolyan is gondolom, és ha kérdeznek, szívesen is beszélek róla – ugyanakkor nem nőttem fel úgynevezett „vallásos családban”. Gimnazista éveim egybeestek a rendszerváltás utáni első évekkel. Az újjáéledő görögkatolikus közösség akkoriban egy lakótelepi iskola tornatermében misézett, és eközben együtt felépítettünk egy pici fatemplomot a város egy elhanyagolt sarkában. Ott kezdtem el hittanra járni, 15 évesen voltam elsőáldozó, és néhány évvel később ott is bérmálkoztam. Hogy szeretett gimnáziumom igazgatója régi MSZMP-s, azt abban az évben tudtam meg, amikor befejeztem az egyetemet - akkor lett ő polgármester és országgyűlési képviselő. Miközben a gratuláló e-mailt írtam neki, arra gondoltam hálásan és álmélkodva, hogy diákként mennyire nem érzékeltem politikai nézeteiből semmit.

Sok barátom járt Pannonhalmára, a kecskeméti vagy a pesti piaristákhoz, az iskolanővérekhez a Patronába, Karolinába, Svetitsbe. Gyönyörű, tiszta, jól felszerelt iskolák, de a kép megfelelő értelmezéséhez érdemes egyszer megnézni egy egyháznak visszaadott ingatlant a visszaadott állapotában. Milyen sokszor hallottam, hogy elég az egyházak pénzéhségéből; az állam és egyház szétválasztásának alkotmányos elve alapján „tartsák el az egyházat a hívek”. De vajon mi történt volna, ha 1991 után tényleg újra megtörtént volna ez a szétválasztás, és az egyházak (meg egyáltalán, az egykori tulajdonosok) mindent visszakaptak volna, ami tényleg az övék volt, és tényleg azt kapták volna vissza, ami az övék volt. Nem reménytelen állapotú csereingatlanokat, a kormányok anyagi helyzetétől és jóindulatától függő járadékkal és a kormányok jóindulatától független műemlékvédelmi kötelezettségekkel? Mi történne most, ha a rendházak, kórházak, iskolák mellett az egyházak ismét rendelkeznének azokkal a jövedelemtermelő forrásokkal, amelyek évszázadokon keresztül ezen intézmények financiális hátterét biztosították? Ez persze irreális felvetés, legalább annyira, mint a most zajló események: mint ahogy semmilyen múltat, a negyvenévnyi szocializmust se lehet nyomtalanul „eltörölni”. Az elveszett értékek amúgy is pótolhatatlanok, és a világi közintézményeket se lehet egy tollvonással megszüntetni vagy egyháziasítani.

Vagyis, illetve...  ez utóbbi újabban nem olyan egyértelmű. Módosították a közoktatási törvényt, és mostantól az anyagi gondokkal küszködő önkormányzatok minden átmeneti fázis nélkül, egyetlen tollvonással átadhatják a fenntartásukban álló iskolákat az egyházaknak. Ez még mindig nem lenne probléma, ha a közoktatási intézményekre, függetlenül attól, hogy ki a fenntartójuk, egységes szabályok vonatkoznának. De nem ez a helyzet: az egyházi iskolákban dolgozó tanárokra nem a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény, hanem a Munka törvénykönyve érvényes, és emellett az egyházaktól sem várható el „világnézeti semlegesség”. Magától értetődő igény, hogy egy egyházi alapítású iskola igenis dönthesse el szabadon, kik tanulhassanak és taníthassanak a falai közt. De az elmúlt hetekben nem erről van szó, és én mély döbbenettel figyelem, hogyan lesz emberek lelkiismereti szabadsága, vallásos meggyőződése önkormányzatok és felekezetek közti adásvételi szerződés tárgya.

Az oktatási intézmények - fenntartójuktól függetlenül - egységes állami normatívát kapnak a gyerekek után. Az állami normatíva azonban nem elég a működési költségek fedezésére, a hiányzó összeget a fenntartónak kell kigazdálkodnia. Ha a fenntartó az önkormányzat, akkor van egy e célra elkülönített költségkerete. Az egyháznak nincs az önkormányzatokéhoz hasonló fix adóbevétele, tehát a hiányzó összeget közvetlenül az államtól igényelheti meg. A törvény szerint az egyházaknak pont ugyanannyi jár az államtól, mint amennyit az előző évben az önkormányzatok költöttek iskolafenntartásra. Az egyházak azonban jellemzően nem kapták meg ezt a „pont ugyanannyit”. Az Állami Számvevőszék szerint 2005-2006-ban az állam 2,7 milliárd forintot nem fizetett ki egyházi fenntartású intézményeknek, 2010-re ez az összeg 4 milliárd forintra nőtt. Az egyházi fenntartású intézmények háborgása természetesen nem oldott meg semmit; az evangélikus egyház oktatási szakreferense pár évvel ezelőtt jobb híján egyszerűen arra kérte a hatáskörébe tartozó intézményeket, hogy „próbáljanak takarékoskodni”. Aki dolgozott már valaha egyházi intézményben, pontosan tudja, mit jelent ez a kifejezés a gyakorlatban. Tudja, mennyi munkát végzett el meggyőződésből, ingyen, és elképzelni se meri, mi lenne az iskolával, öregotthonnal, kollégiummal a külföldi testvérintézmények támogatása, levetett holmijai, használt bútorai nélkül.

De világi – önkormányzati – szemszögből mostanra ismét csak az látszik, hogy az egyháznak „van”, az önkormányzatnak pedig „nincs”. Urak a papok, ugye. Hogy az anyagi javak nem kis részét tényleg a hívek dolgozzák össze ingyen, illetve szedik nekik össze más hívek külföldön és idehaza, az kívülről nem látszik. Csupán a végeredmény: az egyházak pár évtizednyi szisztematikus tönkretétel után ma újra kezdenek úgy működni, mint a határokon átívelő civil szervezetek.

Lidérces lázálom 2011-ben úgy látni a saját katolikusságomat (kereszténységemet), mint ami közösségben állna egy gazdasági megállapodással és ennek minden hozadékával, megvett árucikknek tekintve az emberek lelkét. Alkotmánybíróságra, lelkiismereti és vallásszabadságra hivatkozni egy teljesen jogközpontú és világi nézőpont, de a jog meg az evangélium tanítása ebben az esetben még egybe is esik: cselekedj úgy másokkal, ahogyan te is szeretnéd, hogy veled tegyenek. Elképesztő a keceli iskola igazgatójának nyilatkozatában azt olvasni, hogy a pedagógusok már hozzá lehetnének szokva a világnézetüktől eltérő szellemiségű intézmények iránti lojalitáshoz, hiszen az előző rendszerben is részt kellett venniük a kötelező felvonulásokon. Most nem valláscserét várnak tőlük, csak azt, hogy illendően üljék végig a templomban tartott iskolai ünnepélyeket és az évi 2-3 iskolamisét. Én nem tudom megérteni, hogyan gyárthat egy katolikus intézmény vezetője önigazolást olyasvalamiből, amitől maga az egyház évtizedekig szenvedett, és elképzelni sem tudom, hogy ha nekem ettől a gondolatmenettől hívő katolikusként a lélegzetem is elakadt, vajon mit érezhetnek azok a gyerekesek, akiket kifejezetten irritál bármilyen vallás.

Próbálom beleélni magam a helyzetbe (innen Amerikából), hogy kapok egy levelet, amelyben közlik, hogy a városi óvodát szeptembertől átveszi a sintoista egyház, és természetesen nekünk nem kell áttérnünk, de nyilatkozzak vallási hovatartozásunkról, mellékeljem az ezt igazoló okmányok másolatait, és járuljak hozzá, hogy a gyerekemnek a továbbiakban kötelező lesz az óvodai sintoista szertartásokon való megjelenés és bizonyos öltözködési előírások követése. Ha ez elfogadhatatlan a számomra, akkor barátsággal ajánlják, hogy keressek másik óvodát. És ha a kisvárosban nincs másik óvoda, így jártam. Próbálom magam beleélni a helyzetbe, de nem megy.

Az nem „döntési helyzet” egy település számára, hogy vagy átadjuk az egyetlen iskolát egy egyháznak, vagy nem lesz iskola, mert az önkormányzatnál nincs rá pénz. Ugyanígy nem döntési helyzet egy család számára, hogy vagy „toleránsan” elmegy a gyerek a templomba évnyitóra, vagy mostantól lehet vele buszozni a szomszéd településre. És a hitét komolyan gondoló keresztény ember számára sem döntési helyzet az, hogy vagy lojális marad a felekezetéhez és a gyereke iskolájának fenntartóihoz, vagy bocsánatot kér egy privát beszélgetésben az ateista osztálytárs szüleitől. Felfoghatatlan és elmagyarázhatatlan lidérces lázálom ez, amely minden érintettnek egyformán szürreális és rossz.

Az egyházak képviselői közül sem láttam még senkit örömmel nyilatkozni. A váci megyéspüspök szerint ebben az esetben az önkormányzatok felkérései mögött egyértelmű anyagi érdekek állnak, nem vallási meggyőződés, és a katolikusok sem vesznek át olyan iskolát, ahol a szülőkből, nevelői munkaközösségből stb. álló számszerű többség ezt egyértelműen ellenzi (ahogy ez Tatán is történt például). Az evangélikus püspök úgy fogalmazott, hogy „nagyon indokolt esetben” átveszik a felkínált intézményeket, de senkinek ne legyenek illúziói, egyáltalán nem ők állnak sorba iskolákért, amelyekre végre lecsaphatnak. Számos önkormányzat megkeresését már visszautasították, mert a kiegészítő normatíva dacára sem tudnak ennyi intézményt fenntartani. A református zsinati vezetők pedig figyelmeztették gyülekezeteiket: a jelenlegi finanszírozási rendszer ugyan nagyon kedvezőnek tűnik, de átalakulás előtt áll.

A világnézetileg semleges oktatás a magyar törvények szerint alkotmányos jog, és ez a jog egyértelműen sérül, ha egy kistelepülés egyetlen iskolája egy olyan fenntartóhoz kerül át, aki világnézeti elköteleződést vár a tanulóktól. Vagyis, a kényes pont a világnézeti elköteleződés követelménye, és nem más. Önmagában ugyanis az nem probléma, ha egy iskolának egyházi fenntartója van. Jómagam is egy egyházi szakkollégiumban töltöttem egyetemista éveimet, és pontosan tudom, hogy az „egyházi iskola” kifejezésnek micsoda ereje van. Az embereknek (eddig?) nem az jutott eszükbe róla, hogy „kötelező istentisztelet, egyengondolkodás”. Ami igazán számított, az az oktatás színvonala volt, és az olyan tanárok jelenléte, akik a tárgyuk magas szintű ismerete mellett az emberi-szellemi fejlődés segítését munkaköri leírásnak, és nem a kiváló pedagógusok extrájának tekintik.

Ha már ilyen kényszerhelyzetbe kerültünk – én azért mégiscsak újragondolnám az önkormányzati törvényt a közoktatás finanszírozásáról –, akkor az iskolák egyházi átvétele legalább ne okozzon már a tanévkezdés előtt szenvedést az eseményekre semmi befolyással nem levő érintett tanároknak, diákoknak és szülőknek. El lehet küldeni az alkalmatlant, lehet figyelmeztetni a renitenst, de nem lehet ezzel kezdeni – a legjobb angoltanárral is megeshet, hogy nem tudja szó szerint idézni János evangéliumát (itt most meg se említem, hogy kiváló egyházi referenciáim dacára egy munkahelyi alkalmassági interjún én se tudtam volna fejből megmondani, mi van a János 3,16-ban).

Az egyházi fenntartó lehetett volna – meg még mindig lehetne – az, aki Krisztusban testvérnek tekinti az önhibáján kívül lehetetlen helyzetbe került, bármilyen világnézetű tanárt; aki mellett a korábban iskolabezárástól rettegő szülők pár hónap leforgása alatt észreveszik, hogy mintha az iskola jobban odafigyelne a problémáikra, többet törődne a gyerekük nevelésével; aki mellett a gyerekek első élménye nem az volna, hogy „idejöttek a katolikusok, evangélikusok stb., és ezért a templomban lesz az évnyitó”, hanem az, hogy „idejöttek a katolikusok, evangélikusok stb., és sütöttek nekünk az évnyitóra egy hatalmas, iskola alakú csokis piskótát”. Csak egy ötlet. Naiv vagyok, tudom.