Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Eörsi Mátyás legutóbbi írásában felhívta a figyelmet, liberálisoknak és baloldaliaknak meg kell tanulniuk méltányolni azoknak az állampolgároknak az érzéseit, akiknek az álláspontjával egyébként, – például a trianoni békeszerződés megítélését illetően – nem érten ek egyet. Az érzelmi politizálást a baloldal átengedte a jobboldalnak, és ennek meg is fizette az árát – mutat rá a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzője.
Az érzelemmentesség iskolája címmel a galamus.hu-n megjelent írásában Eörsi Mátyás rátapintott az elmúlt évek liberális politikájának egyik gyenge pontjára: a közösségi érzések szerepének alábecsülésére. Az SZDSZ és a liberális értelmiség mindig óvakodott attól, hogy az érzelmi politizálás csábító, de ingoványos terepére merészkedjen, ezért azt szívesen átengedte a jobboldalnak, amelyik nem csak otthonosan mozgott ezen a területen, de rendelkezésére álltak azok a közösségi hitek is (Isten, nemzet, család stb.), amelyekre a hazai liberálisok – attól tartva, hogy az irracionalitás „gyanújába” esnek – nem szívesen hivatkoztak.
Ennek következtében a liberálisokat egy idő után úgy állították be a jobboldalon, mint akik negligálják a magyar közösség vélt vagy valós értékeit, és érzéketlenek a magyar közösség fájdalmára (ld. a trianoni békeszerződésre való megemlékezéssel kapcsolatos vitákat).
Alapvetően Magyarország megkésett fejlődését tekinthetjük felelősnek azért, hogy a liberálisok és a jobboldaliak képtelenek szót érteni az érzelmek közösségi szerepéről: Magyarországon egyik eszmei-politikai irányzat sem ment keresztül a nyugati eszmék evolúcióján.
Az elmúlt kétszáz év nyugat-európai fejlődésében jelentős elmozdulás tapasztalható: a konzervatívok és a szocialisták/szociáldemokraták – részben saját kárukon tanulva – középre húzódtak, a liberálisok felé, és így a három eszmei hagyomány értékei közeledtek egymáshoz. A liberálisok és a baloldaliak elfogadták azt a konzervatív elvet, hogy a hagyományok, a tradicionális intézmények (monarchia, egyház, család stb.) és a hozzájuk fűződő, a közösséget megalapozó közös hitek, mítoszok nélkül a politikai közösség szétesik: az állampolgároknak szükségük van azokra a hitekre, amelyek megerősítik őket az identitásukban, és biztosítják a közösség kohézióját.
A konzervatívok viszont engedtek az egyenlőség területén, és elfogadták, hogy az intézmények nem Istentől rendeltek, hanem a közösség hozza azokat létre, és ha az intézmények emberi alkotások, akkor a közösség meg is változtathatja azokat. Úgy is mondhatnánk, a liberálisok és a baloldaliak kicsit hagyománytisztelőek, a konzervatívok kicsit racionalisták lettek.
A – bibói kategóriát kölcsönvéve – „zsákutcás fejlődésű” Magyarországon (és Közép- és Kelet-Európa más országaiban) nem mehetett végbe az a tisztulás, tisztázás, amelyik Nyugat-Európában a 19. század végétől az 1950-es évekig, a nagy gyűjtőpártok kialakulásáig lezajlott. A magyar eszmei-politikai hagyomány kimaradt a nyugati eszmetörténeti evolúcióból, így sem a liberálisok, sem a konzervatívok, sem a baloldaliak nem kérdezhettek rá saját elveikre. A gyakori rendszerváltozások közepette egyik eszmei hagyománynak sem volt módja továbblépni az elvein.
A folytonosság hiányában és a kölcsönös sérelmek hatására egymás elveinek megértése, a kompromisszumra törekvés és a párbeszéd helyett az ellenségkeresés és az absztrakt doktrínákhoz való ragaszkodás váltak irányadóvá: a jobboldalon elhangzó vádakra („doktrinerség”, „érzéketlenség”) az „irracionalizmus” és „szélsőségesség” vádja volt a válasz.
Meg kell érteni minden hazai politikai szereplőnek, hogy a ráció és az emóció egymást kiegészítő emberi vonások. Nyugat-Európa elmúlt kétszáz éve másról sem szólt, mint azoknak a kísérleteknek a láncolatáról (pl. a keresztény liberalizmus, a kereszténydemokrácia, a szociáldemokrácia Bad Godesberg-i fordulata), amelyek a rációra és az emócióra hivatkozó eszmék közötti szakadék áthidalására irányultak. A liberálisoknak, a baloldaliaknak és a jobboldaliaknak olyan társadalmat kell létrehozniuk, ahol a ráció és az emóció nem kizárja, hanem ésszerűen kiegészíti egymást, a közösség érdekében.
A legjobb példa az Egyesült Államok, amelyik a felvilágosodás „gyermekeként” született meg, de az „alapító atyák” többségében vallásos emberek voltak, nagy részük elitista is, akik mély bizalmatlanságot tápláltak az emberi jellemmel szemben. Tudták, hogy az embereknek szükségük van azokra az érzelmi megnyilatkozásokra, rítusokra és szimbólumokra, amelyek alkalmasak a közösség fenntartására. Az amerikainál kevés érzelmesebb, ugyanakkor demokratikusabb társadalom létezik, példát mutatva arra, hogy a demokrácia összefér az érzelmekkel, sőt, az igazán erős demokrácia az érzelmekre is épít.
