Magyarország az európai periférián című írásával Stadler János vitába száll Miért stabil a Fidesz népszerűsége? – Értékek és társadalom című elemzésemmel. Vitatja kiindulópontomat, szerinte számos jel arra mutat, hogy nem vagyunk a periférián, ugyanakkor a nyugati értékrend sem tekinthető egységesnek, hanem inkább tarka sokszínűségről beszélhetünk. A szerző végkövetkeztetése hasonló az enyémhez, azonban úgy gondolom, érdemes tisztáznom néhány meglátásomat.

Alapvető állításom az volt, hogy kutatások alapján a magyar társadalom keleties értékvilággal bír. Ennek következménye, hogy a jelenlegi közéleti vitáink nem érintik meg a többséget, hiszen ezeket az értékeket nem tartják fontosnak, ezért nem tükröződnek ezek a konfliktusok a közvélemény-kutatási eredményekben. Második meglátásom az volt, hogy úgy tűnik, a liberális demokráciának csak az intézményeit vettük át, húsz év alatt az értékeiből szinte semmit. Ebből az következik, hogy a jelenlegi kormányzat modernizációs kísérlete megpróbálja közelíteni elképzeléseit a magyar valósághoz, ugyanakkor megfelelni az európai követelményeknek is.

Az állítások megalapozottsága

„A vizsgált két dimenzióban a magyarok közelebb állnak a bolgárok, vagy a Moldovai Köztársaságban élők gondolkodásához, mint a földrajzi értelemben hozzánk közelebb lévő Szlovéniához” – állítás nem az én véleményem, hanem a világméretű kutatás Magyarországról készített tanulmányának eredménye. A kutatás módszertana és az adatok részletes elemzése itt olvasható.

Természetesen lehet vitatkozni a kutatás módszertanával, vagy az Inglehart által kifejtett elmélettel, azzal azonban nem, hogy tudományosan jól megalapozott és nemzetközileg elismert tézisről van szó. Inglehart kritikáját az általam név szerint is említett Max Haller végezte el. Ennek három legfontosabb eleme, hogy az eredeti tradicionális/racionális tengelyt világi/vallásosra, a túlélés/jólét tengelyt pedig zárt/nyitott gondolkodásra cserélte. Haller második megjegyzése arra vonatkozott, hogy az Inglehart-féle elmélet csak pillanatképeket láttat, a folyamatok mérésére nem alkalmas. Témánk szempontjából legfontosabb észrevétele azonban az volt, hogy az egyes országok elhelyezése az értéktérképen, mindig az összesített eredményt tükrözi.

Stadler meglátása – „Akiket persze pontosítani kell: sötétzöld, politikailag korrekt holland újságírók a szerkesztőségükben, vagy egy globalizált nagyvállalat fontos németországi lányvállalatának felső vezetői az igazgatótanácsban? Olasz mérnökök vagy angol tanárok?” – tehát egész egyszerűen nem állja meg a helyét. Inglehart elmélete ugyanis makroszinten működik és nem is állítja, hogy az egyes társadalmon belüli értékrendeket is tükrözi, azt meg pláne nem, hogy az adott ember a munkahelyén mennyivel tekintélytisztelőbb, mint más élethelyzetben.

A fogalmak tisztázása

A „paternalizmus” érvényesülését én természetesen a politikai rendszerre értettem, nem kívánok vitába szállni azzal, hogy bizonyos helyeken ez kifejezetten hasznos lehet.

A liberális demokrácia az én olvasatomban az, amelyet „nyugatinak” is szoktak hívni, erre a politikai berendezkedésre a pluralizmus, a hatalmi ágak szétválasztása, a szabadságjogok érvényesülése, az egyenlő- és titkos választások rendszeressége, illetve a magántulajdon tisztelete jellemző. Nem abszolutizáltam ennek értékeit, csupán rögzítettem, hogy ehhez képest a mi társadalmunk, hol helyezkedik el. Természetesen ott is változás figyelhető meg, azonban egyrészt a tolerancia és a nyitottság tekintetében még mindig messze vagyunk tőlük, másrészt azt hiszem a mecsetépítések ellen szavazó svájciak pontosan ezeket az értékeket vélik veszélyben látni. Úgy vélem, hogy ott a társadalom számára két igen fontos érték ütközéséről van szó (vallásszabadság és európaiság), ez a probléma alighanem messzebbre visz, mint a cikk témája (Huntington civilizációs elméletére utalnék elsősorban).

A jobboldali kísérlet értelmezése

Mondanivalóm lényege az volt, a rendkívül sok konfliktust felvállaló Fidesz töretlen népszerűségének oka az, hogy a keleties értékvilágú magyar társadalom többségét nem érintik meg az alkotmányos vagy szólásszabadságot érintő viták.  Navracsics állítását, mely szerint nyugati típusú rendszert épít a Fidesz én sem érzem életszerűtlennek. Sőt azt gondolom, hogy a jelenlegi politikai folyamatok diktatúra/demokrácia dichotómiában történő értelmezése fals megközelítés.

Véleményem szerint arról van szó, hogy a magyar társadalom két évtizeddel a rendszerváltás után rendkívül súlyos válságban van. Ennek csupán az egyik oldala, hogy csak a nyugati intézményrendszert vettük át, az értékeket a kutatások alapján nem. (Ingleharték mellett számos TÁRKI-vizsgálat, a Pew amerikai intézet kutatása is hasonló eredményeket hozott). Mindemellett a magyar társadalom mély válsága szinte minden területen tapasztalható, elég csak a demográfiai mutatókra pillantanunk, vagy ott van a depresszió kérdése, amellyel már részletesen is foglalkoztunk ezeken a hasábokon.

Azt állítom, hogy ezek a jelenségek indokolják, hogy a politikum kísérletet tegyen egy átfogó gazdasági-társadalmi reformra. Az elmúlt évtizedben súlyos kudarcot vallott baloldali próbálkozás után a 2010-es években úgy tűnik, a jobboldal veselkedik neki az ország modernizációjának. Ennek érdekében gyökeresen átformálja az alkotmányos berendezkedést, megkísérelve az eddig a társadalom felett lebegő politikát közelebb vinni a többség értékrendjéhez. A Fidesz teljesen másképp közelít ezekhez a problémákhoz, mint annak idején Gyurcsány. Gondoljunk csak bele, amikor néhány évvel ezelőtt az akkori miniszterelnök az öngondoskodás nagyszerűségéről igyekezett meggyőzni a fentebb vázolt értékrendszerrel bíró társadalmat az eleve kudarcra volt ítélve! Egyik kolleginám szavaival élve Orbán a kertek alatt a közelít Európa felé, hogy elkerülje a nyílt elutasítást.

Stadler végsősoron hozzám nagyon hasonló végkövetkeztetésre jut.  A vallás belefoglalása az alkotmányba valóban csak egy konfliktusforrás lehet, a lényeg az, hogy az új rendszer sikerességét annak eredményei fogják legitimálni és kudarcai aláásni. Ahhoz azonban, hogy megértsük a jelenlegi kormányzati folyamatokat, szembe kell néznünk a rideg tényekkel, hogy a magyar társadalom húsz évvel a rendszerváltás után jelenleg milyen szomorú állapotban van. Magyarország az értékvilág, a demográfiai adatok, a kohézió szempontjából Európa perifériáján van, ezen változtatni pedig a politika legnagyobb kihívása az évtizedben.