Egy ország történelme különlegesen viszontagságos, ha egymással versengő nagyhatalmak erőterében helyezkedik el, politikai osztálya pedig, miközben elsősorban a saját érdekeit tartja szem előtt, nem gondolkodik egy-két évtizednél hosszabb távlatokban. Magyarországra a huszadik században messzemenően ráillik ez a meghatározás. Elitünk rövidlátó, külpolitikai orientációnk hosszú ideig bizonytalan, vagy egyenesen katasztrofálisan rossz volt.

Mindez nem kis részben hozzájárult ahhoz, hogy kevesebb, mint kilencven év leforgása alatt három olyan politikai-katonai szövetségnek volt Magyarország a tagja, mely vereséget szenvedett, illetve felbomlott. Először a kettős monarchia tagjaként a Központi Hatalmakat erősíte, majd a hitleri Németország, Japán és Olaszország mellett tagja lett a Tengelynek. Végül a Szovjetunióval együtt megalapította a Varsói Szerződést, mely legalább újabb világháború nélkül oszlott fel. 

A múlt század folyamán a többször is népszerű jelszóvá vált a „tabula rasa”, a „tiszta lap”. Miután politikai csődhelyzet állt elő, az újonnan színre lépő politikusok meghirdették az újrakezdést, lezártnak nyilvánították és elutasították a társadalmi, gazdasági előzményeket, és a tömegek spontán bűnbakkereső hangulatát kiszolgálva, egy vagy több kisebbséget tettek felelőssé tették az előzőleg bekövetkezett katasztrófáért, mindenekelőtt a háborús vereségért.   

A múlt végleges eltörlésére és leszámolásra vállalkoztak az 1918-19-es forradalmak. Reakcióként a „kártékony erők” elleni harcot hirdette meg, „tiszta lapot” és felelősségre vonást ígért az ellenforradalom vezére, Horthy Miklós is. A „radikális újrakezdők” gyakran egyik szélsőséges politikai tábortól a másikig csapódtak: a frontról hazatérő, bosszúra vágyó katonák, akik Károlyi Mihály alatt forradalom hívei voltak, alig egy év múlva a különítményesek közé álltak, vagy beléptek az Ébredő Magyarok Egyesületébe. És mert a radikális hagyományok gyakran a családban maradtak, az apák fiai bosszúra szomjas nyilasokká lettek, majd pedig, ha alkalmuk adódott rá, a kommunistaként dalolták, hogy „holnapra megforgatjuk az egész világot”.   

Nem csoda, hogy ennyi félresikerült erőszakos „tabula rasa” után az 1989-90-ben a rendszerváltó politikusok átestek a ló túlsó oldalára. Örömükben, hogy háború és vérontás nélkül sikerül megszabadulnunk a Szovjetuniónak és a pártállamnak tulajdonított csődtömegtől, és mivel a Nyugat is támogatta, hogy ne bolygassák a múltat, jobb híján utat engedtek a kollektív amnéziának. Ami nincs messze a tabula rasa másik, kevésbé ismert, pszichológiai jelentésétől: egyes görög filozófusok így nevezik a tapasztalattal még nem rendelkező emberi lelket a születéskor. Antall József és a hozzá közel állók feltételezhetően azt gondolták, hogy ha Magyarország rohamléptekkel közelít majd az Európai Unióhoz, és nálunk is beköszönt a prosperitás és a szociális piacgazdaság, az emberek előbb-utóbb elfeledkeznek megpróbáltatásaikról, melyeket a kommunista rezsimben álltak ki, s magától bekövetkezik a magyar társadalom lelki öntisztulása.

Mint ismeretes, ez a tömeglélektani tabula rasa sem sikerült. Részben azért, mert az elmúlt húsz évben kevés nyoma volt a prosperitásnak, a szociális piacgazdaságnak pedig még annyi sem. Különben is, az emberek tudatából nem olyan könnyű kitörölni az elszenvedett traumákat, melyeket elevenen tartott a tovább élő politikai hagyomány is.  Hiszen az MSZP, mely az 1990 választásokon még átmenetileg héttérbe szorult, 1994-ben már a magyar társadalom vezető pártjává vált. Bár formailag jogelőd nélkül alakult meg 1989 októberében, csak a vak nem látta rajta dicső elődeinek, az MSZMP-nek, az MDP-nek, az MKP-nak és a KMP-nek a letörölhetetlen örökségét, szellemi lenyomatát. A fordulatos, olykor kifejezetten nyomasztó múltú, de magát közel nyolcvan évig baloldaliként meghatározó, és a rendszerváltás óta három cikluson keresztül kormányzó szocialista párt 2002-től felcsapott ultraliberálisnak, és a piac „láthatatlan kezét” dicsőítette. Ezt az ideológiai fordulatot már nem tudták elviselni a magyar tömegek. Azok után, hogy még a gazdasági válság is a nyakukba szakadt, a kapitalizmusba alaposan belekóstolt népben újra felerősödött az igény a tabula rasa iránt.

A 2010. áprilisi választások kétharmados Fidesz-többsége, a „fülkeforradalom” kétségtelenül komoly társadalmi vágyat jelzett az újrakezdésre. Ahhoz hasonlót, ami 1989-90-ben is érezhető volt. Ám tekintettel kell lenni két lényeges különbségre. Időközben beléptünk a NATO-ba és az Európai Unióba, részei lettünk a kontinentális intézményrendszernek, erről szerződések és garanciák születtek. Számon lehet kérni őket Magyarországon, lényegében meghatározzák a mindenkori magyar kormányok mozgásterét. A másik különbség: Orbán Viktornak illetve a Fidesz-KDNP kormánynak a kétharmados többség révén rendelkezésre áll az eszköz, mellyel demokratikus módon meg tudja változtatni az alkotmányt is. Már nem korlátozzák a sarkalatos törvények, melyeket a rendszerváltás idején építettek be a magyar demokráciáért aggódó alapító atyák a politikai rendszerbe.

„Most úgy tűnik, az EU nem akarja észrevenni az egyik országot, Magyarországot, ahol a nagy parlamenti többséggel bíró kormánypárt azon dolgozik, hogy lebontsa a jogrendet és erodáljon egy törékeny demokratikus politikai kultúrát”, vélekedik a liberális The Guardian cikkének szerzője, Jan-Werner Müller. Nem ő az egyetlen. Bőven vannak itthon és külföldön is, akik arra számítanak, hogy Orbán Viktor, az új, az eddiginél stabilabb magyar demokrácia alapjainak lerakása helyett autoriter rendszert vezet be, és Vlagyimir Putyin nyomdokaiba lépve „bebetonozza magát a hatalomba”. Ezeket a vádakat fogadkozásokkal nem, csak tényekkel, konkrét lépesekkel lehet megcáfolni.