1968-ban jelent meg az amerikai Paul Erlich nevezetes könyve, a Népesedési bomba (The Population Bomb), melyet egyes kritikusai Thomas Malthus 1798-ban írt, Tanulmány a népesedés törvényéről (An Essay ont he Principle of Population) című, nagy visszhangot keltett művéhez hasonlítottak. Ezek a munkák az egész emberiség szaporulata és az anyagi termelése közötti összefüggéssel foglalkoztak, vitatható tételeket fogalmazva meg egy olyan jelenségről, mely csak áttételesen érintette az egyes nemzeti közösségeket.

Amikor még 10 millió fölött voltunk...

myrss.hu

Sem Erlich, sem Malthus nem érintette azt a lényeges kérdést, hogy milyen identitása lesz majd a jövendő, egyre nagyobb létszámú nemzedékeknek, illetve mennyire lesznek műveltek, és milyen nyelven beszélnek majd az utódaik. Az ENSZ Statisztikai Hivatala is inkább a „nemzetek fölötti” szempontokat veszi figyelembe az évente közzétett Demográfiai évkönyvben, hiszen mindenekelőtt az élelmiszerekkel való ellátást, iskoláztatást, egészségügyi ellátást stb. igénylő tömegekről közöl adatokat, kevesebb figyelmet szentelve az egyes országok népesedési tendenciáinak.

Magyarország demográfiai gondjaival hagyományosan a jobboldal foglalkozott. Már az első világháború előtt is központi kérdés volt, hogyan alakul a nemzetiségek által is a lakott területeken a magyar lakosság lélekszáma. Ugyanakkor a „harminc millió magyar” Rákosi Jenő által propagált víziója hidegen hagyta a baloldalt, mely a huszadik század elejétől kezdve nem mutatott különösebb érdeklődést a téma iránt, illetve a felvetődő kérdésekben nem foglalt állást.

A két világháború között, Trianon után, amikor a nemzetiségi kérdés lekerült a napirendről, a demográfiai kihívás újra előkerült (például a népi írók megfogalmazásában, és immár összefüggésben a társadalmi egyenlőtlenségekkel). Számos munka elemezte a két, leginkább polgárosult, magát magyarnak valló kisebbség, a hazai zsidók és a németek demográfiai tendenciáit. A szociológiai érdeklődést később szélsőséges politikai irányzatok kibontakozása követte, előkészítve a magyar zsidóság ellen 1941 és 1945 között elkövetett, félmillió áldozatot követelő népirtást, majd 1945 után a hazai németség nagyobb részének kitelepítését.

A kommunista uralom alatt a demográfia Magyarországon szorosan vett szakmai kérdéssé vált. Rákosiék az abortusz-tilalommal az ország kellő számú munkaerővel való ellátását tartották szem előtt. A Kádár-korszak sem engedett nagyobb teret a népesedési kérdések politikai interpretációjának, a „nemzeti sorskérdések” tárgyalásának. Mindazonáltal az MSZMP is arra az álláspontra helyezkedett, hogy fenn kell tartani a népességszaporulatát, ez a cél motiválta például a gyermekgondozási segély 1967-es bevezetését. Ugyanakkor a hatvanas, hetvenes években a kultúrpolitika bírálta azokat a népi írókat, akik arra figyelmeztettek, hogy a bevezetett intézkedések (GYES, illetve a később a GYED)  csak tüneti javulást hoznak. A liberális értelmiség pedig gúnyt űzött a „Fogy a magyar!” problémáját újra és újra felvető, a népi irodalom hagyományát folytató tollforgatókból, például a néhány éve elhunyt Fekete Gyulából.

Hiszen Európában általános jelenség a népességfogyás. A jelenlegi tendenciákat figyelembe véve, a 82 milliós Németország lakossága az évszázad végére 32 millióra zsugorodik, az 57 milliós Olaszországé 15 millióra, a 40 milliós Spanyolországé pedig 11,9 millióra. Ennél alig kedvezőbb a helyzet Közép-Európában, hiszen 2040-re a demográfusok Lengyelországban, Csehországban és Magyarországon a népesség 17-18 százalékos csökkenésével számolnak. (Ukrajnában és Bulgáriában még riasztóbb a helyzet, az előrejelzések szerint: 2050-ig 43 százalékkal, illetve 34 százalékkal csökken a lakosság, de a balti államokban is negyedével kevesebben élnek majd, mint most.)

Nem tudhatjuk, hosszabb távon mi lesz a következménye az európai országokban bekövetkező gyors népességfogyásnak, mely ráadásul eltérő módon érinti majd az egyes társadalmi rétegeket, és könnyen a műveltségi szint lesüllyedéséhez vezethet Erre hívta fel a figyelmet Németországban Thilo Sarrazin immár hatodik kiadásban megjelenő, a bevándorlási politikát elítélő botránykönyve, a „Németország felszámolja önmagát”.

Magyarországot a 19. század elejétől azzal riogatják, hogy kihal a nemzet, illetve beolvad más nemzetekbe. Ez a lehetőség Vörösmarty Szózatában is megjelenik, („S a sírt, hol nemzet sűlyed el / Népek veszik körűl”). Ám nem szabad alábecsülni a nemzeti közösségek regenerálódó képességét. Mindazon nemzetek, melyek a kései középkorban megjelentek a történelem színpadán, mindmáig jelen vannak Európában, egyik sem tűnt el, megannyi sorcsapás és viszontagság után sem. Még olyan kis nemzetek is, melyeket a huszadik század negyvenes éveiben „leírtak”, és úgy tekintették őket, hogy rövidesen megszűnnek létezni, mint az észtek, a lettek és a litvánok, újjászülettek, országaik az Európai Unió tagja lett. És a kelet-európai zsidóság is a szörnyű népirtás után nemcsak fennmaradt, de újraalapította Izrael államát.

Vagyis a nemzetek, ahogy a lélekszámuk megfogyatkozik, újra fel is támadhatnak, a negatív demográfiai tendenciák megfordulhatnak. Magyarország jövője sem reménytelen, még akkor sem, ha a lakosság tízmillió alá csökkenése sokakat megdöbbent. Amennyiben a gazdasági körülmények javulnak, és a kormányzat hathatós intézkedéseket tesz a népesség növekedésének előmozdítására, a magyar ajkú bevándorlók befogadására és a legnagyobb szaporulatú, szegény rétegek integrálására, a helyzet nem reménytelen. Jó lenne, ha közelednének az értelmiség egyes csoportjainak a nézetei, ugyanis a baloldal nem engedheti magának azt a luxust, hogy lesöpörje az asztalról legégetőbb gondjaink egyikét.