hvg.hu: Egy 2001. novemberi HVG címlapot látok bekeretezve az irodájában,  amelynek az a fő kérdése, hogy kié lesz a Népszabadság. Ez talán ismét aktuális, mert a szóbeszéd szerint Fellegi Tamás (fejlesztésügyi miniszter - a szerk.) volt cége, az Infocenter Zrt. több ízben is tárgyalt a Népszabadság megvételéről…

Tamás Ervin: Nem tudok róla és nem is hiszem, hogy az Infocenter, Fellegi Tamás volt cége a Népszabadságot is a portfoliójába akarná illeszteni. Inkább a lap jövőjéről, mint minőségi termékről lenne fontos beszélni. Arról, hogy miként őrizheti meg értékorientációját, hogyan lehet hiteles, hatni tudó, karakteres és érdekes újság. Én ezt tartom a legfontosabbnak, és nem azt, hogy ki lesz a tulajdonos.

Ezek persze nyilván összefüggnek, de ha lelkileg is egészségesebb és érdemben kíváncsibb lesz az ország, akkor van jövője ennek az újságnak. Ha viszont a sajtónak afféle kiszolgáló szerep jut, amolyan harci kürt-szerűség, s ráadásul az elfogultságot az olvasók is elvárják tőle, az szomorú perspektíva. 

hvg.hu: A rendszerváltáskor Ön is szorgalmazta az egykori pártlap gazdálkodásának piaci alapokra való helyezését. Az új koncepció lényege az volt, hogy a Népszabadságból piacvezető napilap legyen, anélkül, hogy függjön a mindenkori hatalomtól. Ezt hogyan akarták elérni?

T.E.: Két fontos szempont volt: az egyik a tartalmi, a másik a gazdasági. Egyszerre kellett politikai értelemben magunk mögött hagyni a pártlapságot, másrészt gazdaságilag függetlenedni a Hírlapkiadó Vállalattól. Vitathatatlan, hogy piaci szempontból olyan hátországa, beágyazódottsága, lehetőségei voltak a lapnak, amelyekkel tudott élni, de azokat a hátrányokat, amelyek a nevével függtek össze, és múltjából rakódtak rá, le kellett vetkőznie, meg kellett cáfolnia  a róla korábban kialakult sztereotípiákat, ugyanakkor nem föladni baloldali alapállását.

hvg.hu: A ’60-as- ’70-es években közel 800 ezer példány fogyott a Népszabadságból. A rendszerváltásra ez 300 ezerre olvadt, jelenleg átlagosan 80 ezer körüli az eladott mennyiség. Hol a vége?

T.E.: A pozícióit a lap, mint minőségi újság,  többé-kevésbé ma is védi, de az egész nyomtatott lappiac megváltozott körülötte. Érdekes módon a kereskedelmi tévék megjelenéséig képes volt megőrizni a néplap-minőségi lap ötvözetet, a bulvár tulajdonképpen a kereskedelmi tévék megjelenéséig nem törte át a falat.

Ekkortól szakítani kellett volna a régi koncepcióval, és a minőségre helyezni a hangsúlyt, még akkor is, ha az emberek távolodni kezdtek a politikától, a közélettől is. A második trauma az internet megjelenése volt, ami mára a hírversenyt változtatta meg, hiszen a rendszerváltozáskor szinte minden belpolitikai információ érdekesnek számított, mert korábban igazából nem is volt belpolitika. Ma az exkluzivitás mellett az számít leginkább, hogy az olvasót érdekelje és meg is értse, amit egy hírrel kapcsolatban mondani akarok.

hvg.hu: A sajtószabadság szempontjából nem veszélyes-e, amikor egy tulajdonosi kör határozza meg egy lap irányultságát?  Ezt tette egykor az állampárt is.  

T.E.: Persze hogy veszélyes. Ráadásul a „harctéri” politika „harctéri” olvasókat is gyűjt. Ideális, ha egy orgánum mind politikai, mind pedig gazdasági értelemben függetleníti magát, de a magyar médiumok többsége messze van ettől, s igazán a piac sem honorálja eléggé a pártoktól való távolságot. Manapság sok olvasó elvárása, hogy hazudj neki, mert olyat akar olvasni, amit gondol – ne idegesítsük, van neki elég baja. És persze a gazdasági szorításból szintén nehéz menekülni – a reklám útja sem mindig a kereslet-kínálat törvényeit követi.

hvg.hu: Hogyan változott a politika és a lapvásárlás kapcsolata az utóbbi tíz évben?

T.E.: A politika is piacosodott, olyan értelemben, hogy azok a szavazók, akik pénzt adnak ki nyomtatott termékre, nyilván érdeklődőbbek, de ezzel párhuzamosan sokan közülük politikailag nagyon elkötelezettek, elfogultak, jobban ráhangolódnak a felszínes, de nekik tetsző szlogenekre. Az érdemi kíváncsiság ebben a vásárlói táborban csökkent, a politikailag motivált pedig nőtt.

Piaci tényezővé vált az a mentalitás, hogy pártjával, embereivel egyetemben mindenestől el kell fogadni azt az irányzatot, amelyre szavazok, s totálisan elutasítani azt, amelyikre nem. Ennek zászlóvivője inkább a jobboldal volt, a másik tábor önkritikusabb. Ám nem feledkezhetünk el arról, hogy a ’90-es évek elején kisebbségben voltak a konzervatív szemléletű médiumok, és a kisebbségi lét fölerősítette az összetartozás mellett a „szabadságharc” szellemét, a baloldalon pedig a félelem és a kompenzálás keverékét, valamint annak a nagyképű hitét, hogy „mi vagyunk a profik”. Idővel abszolút kiegyenlítetté vált a piac, sőt, a produktumok minősége is közeledett egymáshoz, az idegesség azonban nem múlt el. A szakmát sem a kölcsönös érdeklődés, sem a szolidaritás nem tartja össze – mindenki a másikról feltételezi a rosszat.

hvg.hu: Létezik egyáltalán független újságírás, illetve Ön mennyire tartja magát független újságírónak?

T.E.: Senki nem független attól a világtól, attól a környezettől, ahol dolgozik. Az a bizonyos ethosz is hiányzik, amely mer értékorientáltan elfogulatlan, elemző lenni és távolságtartó módon a lapja által preferált értékekhez illeszti a tényeket, a valós folyamatokat, és habozás nélkül regisztrálja a differenciát. Magyarország nagy-nagy problémája a hitelességi deficit – senkiben, semmiben nem lehet bízni, lejárattuk egymást, magunkat, szikes a talaj…

hvg.hu: A ,,hitelesség” fogalma is bonyolult. Egyes hírek szerint Ön Gyurcsány Ferenc tanácsadója is volt. Mi igaz ebből?

T.E.: Soha nem voltam senkinek a tanácsadója. Aki kérdezett valamiről, annak feleltem. A Perfekt Rt.-ben akkor voltam felügyelő bizottsági tag, amikor a cég Erdős Ákosé lett, és csak azért vállaltam el, mert Erdős még Pécsről a barátom, és megkért rá. A vállalat egyébként, amely felnőttképzéssel foglalkozik, már a finn Sanoma tulajdona, és most is fb-tag vagyok, havi díjazásom 25 ezer forint. Tehát sem a pénz, sem a rang nem vezetett, amikor elvállaltam. Ma már egyébiránt nem tenném, de kilépni sehonnan nem szeretek.  Szóval, soha nem voltam Gyurcsány tanácsadója, mint ahogy egyetlen politikusé sem. Viszont a Fidesz részéről is néha rákérdeztek a véleményemre, adott pillanatban, adott ügyre vonatkozóan. Én meg mondtam, amit gondoltam – és mindettől függetlenül: írtam, amit gondoltam.

hvg.hu: Hogyan ítéli meg saját pályafutását, milyen hibákat követett el?

T.E.: Szakmai hibát talán keveset, emberileg nagyon sokat. Sajnos, Horn Gyula halálhírébe keveredtem bele, mert beszóltam telefonon, hogy ezt hallottam és a kollégám minden kontroll nélkül kitette a nol.hu-ra. Ma is bánt, hogy nem óvtam meg ettől, nem kötöttem a lelkére az alapszabályt, miszerint megerősítés nélkül csak hallomás van, hír nincs. (Az esetet követően a kollégát menesztette a lap - A szerk.) Persze tudom, hogy az online afféle drog, az azonnal lehetősége kábít. Én néhány perc múlva már azt is tudtam, hogy nem igaz, de addigra már kész volt a baj: 50 másodpercre a monitorokra került.

hvg.hu: Azt állítja, emberileg sok hibát vétett. Ezt hogy érti?

T.E.: Gorombaságok, rossz reakciók, túlzott arrogancia, hisztérikus hangvétel.

hvg.hu: Ezért nem lett soha főszerkesztő?

T.E.: Többek között ezért. Nem vagyok integratív személyiség. Saját magamnak amolyan mentő körülmény, hogy inkább olyan főnökeim voltak, akik számára, mint ördögi segéderő hasznosnak bizonyultam, mert volt valaki, aki szemtől szemben el tudta mondani az igazságot, minden kenetteljes lózungot mellőzve. És hadd tegyem hozzá: tudtam-tudok bocsánatot kérni, sőt, dicsérni is. Ezzel a védőbeszédet befejeztem, maradjunk abban, ha újra kezdeném, a modor 70 százalékát elhagynám, de kábé 30 százalék maradna. Nem a tekintély miatt, mert azt a szakmai tudásával szerzi meg egy újságíró, hanem mert szerintem kell korbácsos ember  a munkahelyen. Ütni-vágni azonban tilos vele.

hvg.hu: A korbácsos emberről jut eszembe, jó néhány éve híre ment egy levélnek, amelyben jóformán a teljes Népszabadság szerkesztőséget kritikusan jellemezte. Leírta, hogy kitől kell megszabadulni, ki lusta, ki tehetségtelen, aztán ez valahogy „közkinccsé” lett. Hogyan emlékszik vissza erre?

T.E.: Kinyomtattam és a nyomtató a folyosó végén volt. Ez a főszerkesztőnek szóló feljegyzés volt, amelynek első mondata úgy szólt, hogy ez egy szubjektív, nagyon sarkos és alighanem szélsőségesen megfogalmazott vélemény, amiből annyit vesz le, amennyit akar – de azt akartam, hogy végre ne szakszervezeti ízű viták legyenek a költségcsökkentés kapcsán, mert a költségek már akkoriban is feszítették a lapot. Szóval ez nem egy sunyi, gengszter főnök aknamunkája volt. Az érintettek egyébként nagyjából tudták, hogy mit tartok hibájuknak, erényüknek, mert azért erről is volt szó a memorandumban. Akadt ebben vaskos tévedés, minősíthetetlen jelző, nem kellett volna kikerülnie, mert a bizalmas feljegyzés röpirattá vált – ártottam vele a lapnak, magamnak, s emberileg az egész elfogadhatatlan volt. Az azonban benne volt hogy az újságnál mit kéne erősíteni, és mit lerombolni. 

hvg.hu: Munkatársai szerint többször a fejébe vette, hogy otthagyja a Népszabadságot. Megbánta, hogy végül maradt?

T.E.: Azok a pillanatok is inkább indulatról szóltak, nem átgondoltságról. Azt viszont nem bántam meg, hogy kértem a nyugdíjazásomat. Mint ahogy azt sem bánom, hogy nem lehettem első ember valahol, mert alkalmatlan vagyok rá. Azt viszont sajnálom, hogy néhány emberben úgy maradok meg, mint egy vadállat. Holott persze az sem vagyok, csak a lapcsinálási tűzben magamon kívül másokat is égetek, néha okkal, néha ok nélkül.

 hvg.hu: Milyen képet szeretne megőrizni magáról?

T.E.: Nem tartok igényt szeretetteljes kategóriákra, aki ismer, ismer. Mesterségbeli hiúság van bennem – slussz.

hvg.hu: A mesterségbeli hiúság mennyire dolgozott Önben, amikor politikai kérésekkel bombázták, egyáltalán, mennyire sűrűn fordult elő, hogy egy bizonyos információért cserébe le kellett hozni olyasmit is, ami egyébként nem lett volna indokolt?

T.E.: Elvétve, mert azért annak, hogy kimondom, amit gondolok, nemcsak házon belül volt jó és rossz oldala, hanem ilyen esetekben is. Tehát sohasem voltam az a típus, aki megengedte volna, hogy a lap valakinek az ereszcsatornájaként működjön. Ha valami indokolt volt, akkor persze engedtem, de pusztán az egyént szolgáló, politikai jelmezbe öltöztetett kéréseknek nagyon ritkán tettem eleget. Egyébként nem olyan gyakoriak ezek a kérések, mint ahogy a kívülállók hiszik. A szerkesztő dolga, hogy ezek sorsáról döntsön. Van úgy, hogy egy hír megjelenése a lapnak is érdeke, mert mi hozzuk le elsőként, és a dolognak hírértéke van. Van cserebere, viszontszívesség is. De az „állok szolgálatodra, kérlek” tónus, merem mondani, ismeretlen. A potenciális telefonáló se könnyen nyúl már a mobiljához. 

hvg.hu: Mennyire maradandó az a szellemiség, amit kialakított ennél a lapnál, mi marad meg ebből?

T.E.:  Az a jó, ha semmi. Ha arra gondol, hogy sajtótörténeti tétel lesz-e a nevem, röhej. Ha nálunk valakié az lehet, az Eötvös Pálé,. Arra büszke vagyok, hogy számtalan olyan embert fedeztem fel, és segítettem nyilvánossághoz, akik vitték valamire, sok olyan emberrel dolgoztam együtt, akikre szívesen emlékszem vissza, és sok olyan ember mond rólam jót is, akikre a mai napig felnézek. És persze büszke vagyok a Táncsics-, a Bossányi-díjra és a Príma Primissimára is.

hvg.hu: Ha már említi, van olyan díj, amit szeretett volna megkapni, de nem kapta meg?

T.E.: A Pulitzer volt ilyen a név miatt, de most már nem szeretném. Vesztett az értékéből. Kezdetben nagy szám volt, mára felhígult.

hvg.hu: Mik a tervei, emlékiratokat ír, tanítani fog, vagy valami egészen más következik most?

T.E.: Emlékiratokat nem írok. Nincs még akkora rálátásom, hogy ilyesmit bevállaljak Különben is, ami ebben a műfajban megjelenik, inkább eladható sztori, mint tartalmi visszaemlékezés. A lapnál a Hétvégét szerkesztem minden második héten, segíteni próbálom a Népszabadság átalakulását, jobban mondva a felszínen maradását. Időnként írok publicisztikát is  Hívtak tanítani, ezen még gondolkodom.

hvg.hu: Lassan egy órája ülünk itt, és azóta mindössze kétszer hívták telefonon. A telefonhívások alábbhagytak, amióta nincs döntési helyzetben?

T.E.: Nem számolom őket. Szinte minden napom foglalt, és a szakmai környezet szerencsémre nem változott. Nyilván ez egy természetes kopás, de akit tartok valamire, az hív most is. Aki csak akart valamit, töröl. Vannak tehát a nyugdíjas létnek örömei is.