Orbán Viktor elvesztette a választásokat. Nem most. 2014-ben. De egy választási vereségnél sokkal több történt. A Fidesz-MPP középpárttá zsugorodott. A nevében fiatalokra utaló párt néppártból egyre inkább generációs párt lett, mint volt születésekor, csak nem a fiataloké, hanem a középgenerációé – azoké, akik fiatal felnőttként érték meg a rendszerváltást és sikerült megkapaszkodniuk a középosztályban vagy fentebb.

Orbán Viktor a 2002-es választásokat már 1998 nyarán, néhány hónapos miniszterelnökként elvesztette. Akkor, amikor a Surányi György vezette Magyar Nemzeti Bank, illetve a Horn Gyulát szívből gyűlölő balliberális gazdaságpolitikai elit nyomásának engedve nem a Horn Gyula kormányzása idején törvénybe foglalt mértékben emelte a nyugdíjakat. (Bár lépését 2001-2002-ben korrigálta és a nyugdíjasok összességében előnyösebben helyzetbe kerültek, ezt sosem bocsátották meg neki. A nyugdíjasok azóta is a szocialisták végsőkig kitartó politikai pretoriánus gárdája.) A miniszterelnök és pártja nagy árat fizetett, hogy külső szereplőknek akart megfelelni.

Orbán Viktor a 2014-es választásokat már azelőtt elvesztette, hogy megnyerte volna a 2010-est. Pontosan 2010. március 8-án. Ezen a napon Demján Sándor, az egyik leggazdagabb magyar, a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének elnöke egy konferencián azt javasolta a következő kormánynak, hogy a vállalkozások adóterhelését 4 év alatt, a lakosságét 6 év alatt a régiós versenytársak átlagos adóterhelésének szintjére, sőt az alá csökkentse, mert csak így, versenyképessé tett adórendszerrel tudjuk az Európai Unión belül gazdasági versenyképességünket megőrizni, netán erősíteni. A javaslatra azon melegében rábólintott Orbán Viktor, a gazdasági elit jelenlévő tagjainak nagy tapsa közepette. De a taps nem neki szólt, hanem a nagyvadat a csapdába becsaló vadásznak. Erre legkésőbb ez év őszén maga is rádöbben majd.

Ezen írás tárgya kizárólag az, amit „bérversenyképességnek” nevezünk. Mert a versenyképessé tett adórendszer végül is bérversenyképességet jelent.

A dolog végül is roppant logikusnak tűnik. Ha régiós versenytársaink adói alacsonyabbak, mint a mi adóink, akkor versenyhátrányban vagyunk hozzájuk képest. Versenyhátrányunk ledolgozásának módja az adócsökkentés, legalább versenytársaink szintjére, sőt, ha lehet, az alá, hogy versenyhátrányunkat ne csupán kiegyenlítsük, hanem versenyelőnyre is szert tegyünk. Versenyhátrányunk oka, hogy nálunk nagyobb az állami elvonás. Valamekkora állami elvonásnak persze lenni kell, mert törvényhozás, igazgatás, rendvédelem és igazságszolgáltatás költségeinek viselése nélkül aligha létezhet modern állam, sőt még valamirevaló hadseregre is szükség van/lenne (ha mi nem is, NATO szövetségeseink elvárják). A történelmi tapasztalatok azt bizonyították, hogy az állami szerepvállalástól az oktatásban és az egészségügyben se lehet eltekinteni, sőt szociális rendszerek működtetésére is szükség van. De ha szükség is van, minél kevesebbre – legalábbis szerintük.

Az nyilvánvaló, hogy adót jövedelemből fizetünk. Jövedelem pedig kétféle van: munkajövedelem és tőkejövedelem. Jövedelmet termelni ugyanis csak e két termelési tényező, a munka és a tőke képes. (A különbség elméletben éles, a gyakorlatban viszont létezik határsáv: vegyes jövedelem az, melynek termelésében a tőke és a munka szerepe szétszálazhatatlan.) Egy ország gazdasági teljesítményét leginkább kifejező mutató, a bruttó hazai termék (GDP) a gazdaságban keletkezett hozzáadott értékek, vagyis a tőke- és munkajövedelmek összessége.

A tőkejövedelem (bruttó működési eredmény) két részből áll: az egyik rész az amortizáció, mely a befektetett (és a termelés folyamatában idővel elhasználódó)  eszközök pótlását  biztosítani hivatott, a másik rész az amortizáció levonása után fennmaradó nyereség (nettó működési eredmény vagy adózás előtti eredmény). A nyereséget adó terheli – ez a társasági adó (vállalati nyereségadó). Az amortizáció és a nyereség határa csak elméletileg egyértelmű, hogy a gyakorlatban hol húzódik, azt a hatályos számviteli szabályozás mondja meg. Ha az amortizáció elszámolásának szabályai túlzottan nagylelkűek, az rejtett társasági adócsökkentés (az eredmény egy része virtuális nulla kulcs alá kerül), ha túlzottan szigorúak, az rejtett adónövelés (az amortizáció egy részét is eredménynek tekintik és adóztatják) – miközben a társasági adó kulcsa ugyanaz.

A munkajövedelem a munkavállalók jövedelme, amely mindazt a pénzbeni és természetbeni javadalmazás tartalmazza, amelyet a munkaadó (a gazdálkodó szervezet) a végzett munkája ellenértékeként a munkavállalónak fizet. Ennek két fő alkotórésze a (bruttó) bér/kereset és a jogi értelemben (de jure) a munkáltató által fizetett társadalombiztosítási járulék. Mert bár jogi értelemben a munkáltató is járulékfizető, közgazdasági értelemben csak és kizárólag a munkavállaló az. Ezt mondja a közgazdaságtan.

A modellek leegyszerűsítő világában a tőke jövedelmét befektetésre, a munka jövedelmét fogyasztásra fordítják. Az amortizáción felüli tőkejövedelem tulajdonosa társasági adót fizet, a munkajövedelem tulajdonosa személyi jövedelemadót (szja) és társadalombiztosítási járulékot (tb-járulék), amikor vásárol, forgalmi/fogyasztási adót.

A vállalkozók számára a munkavállalói jövedelem költség, e költségelem azonban piaci kategória (az „állami erőszak” csupán a minimálbér képében van jelen), melyet azért kell megfizetniük, hogy a munkavállaló – a munkatörvénykönyvben lefektetett szabályok betartásával – a munkáltató hasznára munkát végezzen. A munka, a munkavégző képesség piaci áru, melyet tulajdonosa, aki személyében azonos munkapiacra vitt árujával, bocsát áruba. S mint minden eladó, természetesen arra törekszik, hogy portékája minél magasabb áron kelljen el. De ennél többről van szó: a munka az egyedüli olyan áru, melynek ára történeti léptékkel mérve emelkedik, miközben a tőke ára (a használatáért kért kamat), változatlan, néhány (reál)százalék. A jólét növekedése lényegében a munka árának növekedésével azonos. (A profit növekedése csupán kevesek, a tőketulajdonosok jólétét növeli.) A termékek piacán a helyzet fordított: ott az árcsökkenés a jólét növekedésének jele, mert annak köszönhetően az addig kevesek által megfizethető luxuscikkek szélesebb körben válnak elérhetővé a személygépkocsitól a számítógépekig.

A társasági adó 2010-ben Magyarországon és Romániában 16 százalék, ennél régiónkban másutt mindenütt magasabb: Szlovákiában és Lengyelországban 19 százalék, Csehországban 20 százalék – tehát bőven az EU-s átlag alatt vagyunk. Vagyis, mindent mást változatlannak tételezve, társasági adószintünk tekintetében versenyképesebbek vagyunk régióbeli versenytársainknál, Romániát leszámítva. Nekik van okuk „lezárkózni” hozzánk. (Az iparűzési adótól tekintsünk el.)

De hogyan lenne képes a lakossági adóterhelés csökkentése javítani a versenyképességét? Sehogy, a versenyképesség szempontjából a lakossági adóterhelés semleges – ezért versenyképesek például az északi jóléti államok. Egy esetben lehetséges: ha kilépünk a közgazdaságtudományból, és a tőke- és munkajövedelmek határát az előbbiek javára és az utóbbiak hátrányára mozdítjuk el. Ekkor ugyanis letagadjuk a munkavállalói jövedelem piaci kategória voltát, és azt állítjuk, hogy a munkavállalót csak és kizárólag nettó bére illeti meg, az szja és a tb-járulék nem. Ez a vállalkozók jogos jussa, melyet a mohó állam tőlük elragad. Ennek visszakéréséről van szó, ha nem is teljes egészében, de legalább részlegesen. A vállalkozói terhek csökkentése tehát mindenekelőtt a de jure munkáltató, de facto munkavállaló által fizetett járulékok csökkentése. Látszatra arról van szó, hogy a munkáltató kevesebbet fizet az államnak (a munkáltató jobban, az állam rosszabbul jár), a munkavállaló pedig nem érintett. Valójában azonban a tőke- és munkajövedelmek közötti határ előbbi előnyére, utóbbi hátrányára történő elmozdítása, a munkajövedelmek egy részének tőkejövedelemmé alakítása történik.

Ha a tőke és a munka közötti jövedelem-eloszlás piaci eredményét tiszteletben tartjuk, akkor is lehet szó kisebb államról, kisebb újraelosztásról, kisebb adókról stb. Kevesebbet várunk az államtól és ezért kevesebbet adót fizetünk. Maradjon több a zsebünkben és kevesebb kerüljön az államéba, mert mi, akik megkeressük, az államnál jobban, hatékonyabban tudjuk elkölteni. Ez a liberális érvelés, tiszteletreméltó, csak éppen sokan nem értenek vele egyet (ahogy e sorok írója sem). De ez a történet nem erről szól. Hanem arról, hogy várjunk kevesebbet az államtól, de így sem marad több a zsebünkben, mert a többletet kiveszik a zsebünkből és a munkáltató zsebébe teszik.

De nemcsak a vállalatok, hanem a lakosság adóterheinek csökkentéséről is szó van. Ha csökkennek adóink, mégis csak több pénz marad a zsebünkben. Végül is logikusnak tűnik: ha, mondjuk, 25 százalékról 20 százalékra csökken az áfa, akkor elkölthető jövedelmünk 5 százalékkal emelkedik. Csakhogy az adócsökkentés, különösen, ha elnyújtják, még dinamikusan növekvő gazdaságban is a bruttó bérek stagnálását, legfeljebb reálérték-őrzést jelent. A munkáltatók arra hivatkoznak, hogy a nettó bérek így is nőnek. Vagyis ami látszatra a lakosság adóterhét csökkenti, az – ha nem is kizárólagosan – a munkajövedelmek tőkejövedelmekké alakítása. Hasonlóan ahhoz, ami az áfa változásai esetén történik: a kereskedők az áfa-emelést hiánytalanul beépítik az árakba, ellenben az áfa-csökkentés hasznát – mely a vásárlókat illetné – lenyelik, legalábbis jó nagy hányadot kiharapnak belőle. (Utóbbi jelenséget 2006-ban testközelből tanulmányozhattuk: a 25 százalékos áfakulcs 20 százalékosra csökkentésének legalább fele a profitokat, s nem a vásárlóerőt növelte.)

De vegyük komolyan annak lehetőségét, hogy mégiscsak járható, felzárkózást eredményező gazdaságpolitikai stratégiáról van szó. Mert a távol-keleti kistigrisek, például Korea, végül is ezt az utat járták. Katonai diktatúra biztosította a politikai nyugalmat és a tömeg közé lövetéstől sem visszariadva verték le a béremelést követelő munkástüntetéseket és sztrájkokat. Az állam ily módon, sőt egészen közvetlen eszközökkel segítette a nagyvállalati konglomerátumok, a csebolok eredeti tőkefelhalmozását. Érdekükben védte a belső piacot és minden eszközzel támogatta külpiaci terjeszkedésüket. És vigyázott arra, hogy a(z eredeti) tőkefelhalmozás haszna ne folyjon szét. Ha egy csebolvezér, bármekkora gazdasági hatalommal és tekintéllyel bírt is, a politikai hatalom után nyúlt, rövid úton rács mögött találta magát.

Nos, az eredeti tőkefelhalmozás ezen útja ma és nálunk nem járható. Mert nem gazdasági felzárkózásunkhoz vezet. Amikor a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének elnöke az követeli, hogy az ország adócsökkentéssel szálljon be az adóversenybe, akkor a munkavállalói jövedelmek egy részének tőkejövedelmekké alakítását követeli. De ahhoz, hogy a tőketulajdonosok gazdagabbak lehessenek, a megélhetésüket saját munkájukkal biztosítóknak kell szegényebbeknek lenniük. Volt gazdasági miniszterünk érzékletes képét idézve: a milliárdosoknak egy ügyes mozdulattal ki kell inniuk alkalmazottjaik gyermekeinek bögréjéből a kakaót.

Ez a profitabilitás növelésének királyi – vállalkozói erőfeszítést és tudást nem igénylő – útja. Nincs a világon olyan vállalkozó, aki ne kívánná kormányát erre rávenni. Érveiknek persze legitimnek kell lenniük, tudományosnak kell látszaniuk. Az ország és lakosainak érdekeiről kell tehát beszélni: dehogyis elosztási harcról van szó, hanem az ország gazdasági és társadalmi felemelkedéséről!

A mi vállalkozóink azzal érvelnek, hogy ők a gazdaság motorja, de ehhez a motorhoz kevés az üzemanyag. A gazdaság üzemanyaga a tőke, adjon az állam tőkét. Ezt úgy volna a legcélszerűbb, ha csak az kap, aki már igazolta vállalkozói tehetségét, amit az bizonyít, hogy sok embert foglalkoztat. Lényegében olyan tőkejuttatásról van szó, amelyet a foglalkoztatottakon keresztül, a piaci viszonyok állam által történő megerőszakolásával hajtanak végre. A régiós versenytársaink adószintjéhez való „lezárkózás” csak szöveg, a nem túl okos politikusok, a média és a társadalom figyelmének elterelése. A dolog túl bonyolult ahhoz, hogy megérthessék, inkább ne terheljük őket.

Az idei adótörvényeknek köszönhetően, szokta volt mondogatni nem kis büszkeséggel Bajnai Gordon miniszterelnök, „400 milliárd forinttal több marad a vállalkozóknál munkahelyteremtésre és beruházásra”. Honnan tudja? Nem inkább ennyivel több lesz az országból kivont profit, ennyivel többet költenek nagyobb házak építésére, jobb autók vásárlására, hosszabb külföldi utazásokra, luxusfogyasztásra?

Orbán Viktor 2014-ben csak úgy nyerhet választásokat, ha újjászervezi az országot, ha helyreállítja az intézményekbe vetett közbizalmat, ha jelentősen visszaszorítja a korrupciót. Továbbá, ha nagy lépéssel viszi előrébb a cigányság integrációját, ha visszaállítja a magyar oktatási rendszer valamikori jó hírét és színvonalát, ha olyan jól megfizetik az egészségügyi ellátórendszer orvosait és szakdolgozóit, hogy azok ne az országból való elvándorláson gondolkodjanak és ne a hálapénzre legyenek kénytelenek hagyatkozni. Úgy nyerhet, ha megfelelő felszerelést kapnak a honvédség küldetést teljesítő katonái, ha a bűnüldözés pénzügyi forrásai elérik azt a szintet, melyből minden bűn üldözhető  – vagyis ha végrehajtja társadalompolitikai programját, amelyre felhatalmazást kapott.

Hogy ezt megvalósíthassa, előbb ki kell szabadítani magát a neki állított csapdából. Erre csak úgy lesz képes, ha közgazdasági értelemben is racionális alapokra helyezi az adókról, az államháztartásról, az állam szerepéről folyó politikai diskurzust.

Várom az álláspontomat megkérdőjelező, gondolatmenetem gyengeségére rámutató véleményeket.

Németh György