A Hagyó-szindróma bírósági ítélet nélkül is állatorvosi lova azon folyamatnak, amikor a gazdasági holdudvar átveszi egy párt irányítását. Pontosabban, a valódi, kompetens politikai irányítás hiányát kihasználva megbontja az esetleges korrupciós haszon és a vele járó politikai kár törékeny ár-ellenérték egyensúlyát. Hagyományos, szürkezónás pártfinanszírozás helyett ez inkább már szimpla rablógazdálkodás. A klientúra (és politikai vazallusai) szinte teljesen kiviszik a rendszerből a bűnös (de legalábbis gyanús-kétes) úton szerzett profitot, annak morális és közéleti terhét ráhagyva az egész politikai közösségre. Ugyanis ezen a szinten a korruptságnak már csak alibiből van küldetéstudata, belpolitikai rendezőelve. Valójában csupán fehérgalléros bűnözés más eszközökkel. Bizonyulhat Hagyó jogilag ártatlannak, morálisan akkor is kortüneti szimbólumává vált a fentieknek. 

Hagyó Niklós

A saját meghallgatását végül bojkottáló Hagyó Miklós bajban van. Demszky Gábor egykori helyettesére, Budapest korábbi második emberére nemrég Balogh Zsolt volt BKV-csúcsvezető tett súlyosan terhelő médiavallomást. Amiért Hagyó beperelte, ez úton akarván cáfolni a kijelentéseit. A szocialisták lemondásra kényszerült fővárosi alapemberének más lépései viszont arra utalnak: felkészült a legrosszabbra is. Nemcsak pártja, de hajdani városházi főnöke is kihátrált mögüle. Demszky a leleplező szándékú Balogh-interjúról úgy nyilatkozott: „összefüggésében ez egy hihető történet”. Igaz, Balogh elődje, a Hagyó-kádernek számító Antal Attila BKV-vezérigazgató pedig Demszky feltételezett sarát kenegette szét, teregette ki.

A liberális főpolgármester és baloldali helyettese részéről ugyanazon felelősséghárító reflex lépett működésbe. Igyekeznek a dolog politikai, szakmai és morális terhét egymásra rátolni. Viszont a fenti képletben a jelen és jövő szempontjából Hagyó a relevánsabb. Először is: Demszky pályafutásának vége, s önálló erőként a statisztikai hibahatár alá csúszó SZDSZ is lehúzhatja a rolót. Belpolitikailag így is, úgy is halottnak tekinthetőek, az pedig, hogy büntetőjogilag Demszky és/vagy más liberális fővárosi politikus netán elmarasztalható-e, a választások előtt úgysem fog jogerősen kiderülni. Ráadásul egy, politikai nekrológnak szánt Demszky-profil szerzőjeként jómagam úgy vélem: a főpolgármester a naiv, de becsületes szamizdatos legendából akaratgyenge figurává, háttér-lobbik túszává züllött. Nagyon is elképzelhető hogy kicsúszott a markából a gyeplő.

Hagyó viszont – mint pályaképe is taglalja – dörzsölt üzletember-háttérpolitikusból lett frontember. Tetejébe, ha ő nem is feltétlenül, pártja mindenképp játékban marad. Nem érdektelen hát a története. Azon generációs szegmenshez tartozott, mely – Gyurcsány Ferenchez hasonlóan – a rendszerváltó hőskorszakban a céges karriert választotta a szervezett politizálás helyett. Élelmiszerkereskedelmi termékforgalmazó, „márkaterítő” vállalatoknál (pl. a Wrigley-rágógumi hazai terjesztőjénél) alapozta meg gazdasági hírnevét. Érdemes végigolvasni a Hagyó-karrier magánvállalkozási szakaszát is részleteiben boncolgató Mancs-riportot. Offshore cégek, necces ügyletek, börtönbe került vezetőtárs. Hagyóra ekkor, a 121 milliós csempészet vádjával elítélt Joseph Yuval Rayner ügyéből semmilyen bizonyított törvénysértési árnyék nem vetődött rá. „Az első inkriminált vámárucsalás idején Hagyó már nem volt a cég alkalmazottja, és akkoriban lépett ki - a Hagyó bevallása szerint általa nem is ismert - Balogh György vámparancsnok is a felügyelőbizottságból.” – írja a cikk. Ugyanakkor nyilvánvaló: gazdasági tanulóévei során Hagyó jól beleláthatott a protekción, kontraszelekción és szürkegazdaságon alapuló diktatúra romjain épülő felemás, félperifériás kapitalizmus farkastörvényeinek boszorkánykonyhájába. Felfedezhette, hogy itt a tehetség fokmérője nem annyira az üzleti morállal kombinált értékteremtés. Sokkal inkább a joghézagos-kiskapus törvények nagyvonalú (értsd: gátlástalan) kezelése, a „piaci-fogyasztói analfabéta” társadalom ügyes manipulálása, a közhatalmi-politikai szektorral ápolt dzsentrimentalitású kapcsolatépítés.

Feleletre vár, hogy mi végre dagadt kezelhetetlen méretűre, ért el politikai hegycsúcsokat a BKV-skandalum? Legegyszerűbb megoldásként kínálkozik, hogy „ha megszorítást csinálsz, ne légy korrupt, ha viszont korrupt vagy, akkor ne csinálj megszorítást.” Vagyis önmagában egy panamasorozatot vagy népszerűtlen intézkedést meg lehet úszni, de a kettőt együtt nem. Ha az emberektől áldozathozatalt követelnek, akkor az önnön zsebe felé hajló politikuskéz kettőzött erővel üt vissza magára. Csakhogy ilyen, paralel megszorítós-korrupciós szituáció volt már egyszer Magyarországon. 1996 őszén, a szoclib Horn-kabinet regnálása alatt pont akkor robbant ki a Tocsik-ügy, mikor a lakosság már bőrén érezte a ’95 tavaszán bevezetett Bokros-csomagot. Emellett drámaian brutális látványossággal romlott a közbiztonság. Robbantásos alvilági merényletek sokkolták az országot.

Az akkori kormány mégis a gátszakadás szintje alatt tartotta a folyamatokat. Reális nyerési sansszal indult neki a kampánynak, veresége paradox módon épp annak volt köszönhető, miszerint annyira biztosra vette a győzelmet, hogy de facto nem is tett semmit érte. Lehet prekoncepciókat, munkahipotéziseket gyártani róla, miért nem tudta a jelenlegi főhatalom ismételni elődje bravúrját. Életszagú verzió, hogy két ciklus alatt időarányosan dupla frusztráció halmozódik fel az emberekben. Amit négy éven át úgy-ahogy tolerálnak ugyanazon pártelitnek, azért nyolc év után már kitör a népharag. Valószerűen hangzik az is, hogy a ’90-es években azért volt magasabb a lakosság botránytűrő ingerküszöbe, mivel pár évvel a rendszerváltás után rengeteg gazdaságetikai anomália betudható volt az épp csak születőben lévő új világ gyermekbetegségének. A Horn-, majd az Orbán-kormány piszkos ügyei így nem is billentették fel a pártrendszer alakuló egyensúlyát. Mindegyik akkori kabinet beígérte ugyan elődje viselt dolgainak jogi firtatását, de aztán a dologból egyszer sem lett semmi. A szembenálló elitek hallgatólagosan félrenéztek, mikor a gyakorlatban kellett volna közélettisztító programot hirdetni. Ugyanakkor a ’90-es évek hazai pártkorrupciója – ellentétben későbbi formaváltozataival - bizonyos szempontból mértéktartó, önmagának korlátokat állító jellegű volt. Alábbiakban ennek bizonyítására teszünk kísérletet.

Mikor a klientúra-farok csóválja a pártkutyát

Mikor 2002-ben a szoclib koalíció győzelmet aratott a jobboldal fölött, két dolgot szögezett le. Az egyik, hogy immár vége a szűk, ínséges esztendőknek, osztogatás keretében feltárul a jóléti bőségszaru. Másik az volt, ami az Üvegzseb és a Lop Stop jelszavakban fejeződött ki. Hogy ez a kormány nemcsak dumál, hanem tesz is a korrupció ellen, így vége a kezdet zűrzavaros időire jellemző panama-Eldorádónak. S látszólag valóban tett is. A Medgyessy-kormány volt az első, amely a Közpénzügyi Államtitkárság létrehozásával megteremteni vélte a mostanság jobbos körökben favoritnak számító „elszámoltatást.” Mindezzel irreális elvárásoknak – tulajdonképpen önnön majdani végzetüknek – ágyaztak meg. Az istenadta nép ugyanis hitt bennük. Még 2006-ban is úgy vélte: a „nagy jólét”, a tartós szociális idill fenntartható, hogy a dzsentritempójú, avítt, bánya-és szőlő-vircsaftokba gabalyodó Fidesszel szemben a baloldal modern és puritán. Olyannyira, hogy – a demokrácia történetében legelőször – ismét bizalmat szavazott a hatalmon lévőknek. Könnyű lenne azt mondani, hogy itt rontották el. Hogy a „trükkök százaival”  (Gyurcsány) győzőknek ettől fejébe szállt a dicsőség, úgy gondolták, nekik mindent lehet és szabad. Pedig a demokráciánk nem érett még a többciklusos kormányzásra. Tetszetős elmélet, viszont csak részigazság. A valódi probléma ugyanis mélyebb, szervezetszociológiai okban gyökerezik.

Hisz nem pusztán a korrupciógyanú ténye az, ami új a Hagyó-jelenségben, a BKV-tünetegyüttesben. Pártfinanszírozással, bennfentes politikai tranzakciókkal összefüggő fehérgalléros bűnözés 1989-90 óta a rendszerbe kódoltan, veleszületett jelleggel létezik Magyarországon, jobb-és baloldalon egyaránt. A politikusok csöndes, diszkrét bűnsegédként eltűrték azt, úgy gondolván: a pártjuk működéséhez szükséges gazdasági háttér másként nem biztosítható. Csakhogy a ’90-es évek politikája, amellett, hogy kényszerűen (netán a szükségből farizeus módon erényt csinálva) tolerálta a panamaipart, határt is szabott, gátakat is vetett neki. Antall József, Horn Gyula, Orbán Viktor és Pető Iván, az éra karizmatikus figurái jól tudták: a klientúra nyomulásának pártfinanszírozási haszna és kommunikációs kára egyensúlyban kell, hogy legyen. Hiába töltődik fel a pártkassza, ha feltöltésének botrányos módja elidegeníti tőlünk a választókat. Így a közpénzes zsákmányra éhes gazdasági háttérerők politikai kontroll alá vétettek.

Egy Horn vagy Orbán aligha habozott rácsapni a túl sokat markoló kezekre, ha már vastagon kontraproduktív volt, amit csináltak. Viszont Horn Gyula távozásával a balos klientúra határozott, karakán pártellenőrzés nélkül maradt. Giró-Szász András fején találja a szöget, amikor rámutat: „…felépítésében az MSZP egy csonka gúla, mivel a rendszerváltás után a piramisnak eltűnt a kupolája, és azóta sem épült fel. A középmezőny pedig egyszerre került előtérbe, nem alakult ki hierarchia, hanem a legtetején lévő politikai érdekcsoportok harcai és egyezkedései alapján működnek, és – jelenleg – kormányoznak. Ezért egy általuk választott miniszterelnök munkájának kilencven százaléka alku, és érdekeknek való megfelelés…Medgyessyt hozta fel példaként, aki azért kerülhetett a bársonyszékbe, mert egyik csoport emberének sem volt mondható. Gyurcsányt – aki a ‘90-es évek közepétől tervezte visszatérését a politikába – érdekes embernek nevezte, hiszen tudta, hogy az egyik érdekcsoport irányítását kell megszereznie, ha stabilan a helyén akar maradni. Nem tudta viszont helyreállítani a hagyományos hierarchiát, és ezért kellett buknia.”

Annyiban árnyalnánk Giró-Szász diagnózisát, hogy a ’90-es években Horn Gyula szilárd fókuszpont, „politikai origó” jellege mégiscsak belevitt valamilyen intézményes arányérzéket a klientúrakezelés metódusába. Viszont a ’90-es évek végétől a kórleírás teljes mértékben igaz. Tartós, folyamatosságot garantáló csúcsvezetés híján a szoci gazdasági holdudvar felügyelet nélkül maradt. Horn távozása után, a Medgyessy-és Gyurcsány-korszakban áramlottak be a pártba a Hagyó-típusú, KISZ-generációs magángazdasági káderek.

Medgyessy és Gyurcsány (valamint ifjú követőik) nem hagyományos úton tettek szert párt-és/vagy államhatalomra. Nem járták végig a politikai szocializálódás szamárlétráját. Hanem – úgy, ahogy korábban befolyást szereztek egy offshore-jellegű cégben – politikailag bevásárolták magukat oda. Képtelenek voltak levetkőzni üzletemberi énjüket, s megérteni: a pártpolitika más normarendben üzemel. Ördögi körforgás vette kezdetét. A látszólagos belső egység garantálásának oltárán hol az egyik, hol a másik érdekvezérelt tömörülést volt muszáj lekenyerezni, megvásárolni. A korrupció, amely hajdanán mégiscsak úgymond „nemes ügy” jegyében, „a cél szentesíti az eszközt” alapon egy demokratikus párt működésének, kampányköltségeinek szükségszerűen immorális, etikátlan biztosítása oltárán zajlott, egyes gazdasági társaságok öncélú, önérdekű haszonszerzésének puszta eszköze, fejőstehene lett.

Paradox, de az ügy legnagyobb kárvallottja az MSZP. Benne van a pakliban, hogy korántsem jutott annyi pénz a rendszerbe, amely megérte volna a nagypárti szerep akárcsak időleges elvesztését. A pártfinanszírozás valós célból hazug alibi és ürügy lett. S nem volt a párton belül erő, amely megálljt parancsol ennek. Amely, ha nem is az erkölcs, legalább a haszonelvű pártérdek révén felismeri: a klientúra pártprotektorátus nélkül nem a levadászandó riválisra, hanem gyilkos parazitaként épp rá, a „gazdatestre” jelent hatalmas veszélyt.