A rágalom ősidők óta tenyészik. Rossini A sevillai borbély című operájában Don Basilio, az ármányos lelkű zenetanár híres áriát énekel róla: …A rágalom kezdetben lágy kis szellő, szárnya nincs, de óhatatlan fülbe mászik, agyvelőbe fészkelődik,(…) végül pedig olyat robban, mint az ágyú, irgalmatlan végítélet, mindent végromlásba visz. De mit lehetett várni a 18. századi Sevillában egy jó sikerült, elterjedt hazugságtól? Legföljebb annyit, hogy meghiúsít egy házasságot. Viszont ma Magyarországon az alaptalan rágalmak, gyanúsítgatások, ha megtapadnak az emberek lelkében, négy évre, egy egész ciklusra eldönthetik, melyik párt kormányozzon.

Óriási csábítás, hogy a szembenálló pártok olyasmit állítsanak a másikról, amivel kétségbe lehet vonni ellenfelük becsületét, szándékainak tisztességét. Annál is inkább, mert  a kampányidőszak rövid, ezalatt a bíróság nemigen képes jogorvoslatot nyújtani a sértetteknek. Mire az ügy a bíróság elé kerül, ahol szerencsés esetben valóban kiderül, hogy az alperes „más előtt, a becsület csorbítására alkalmas tényt állított, vagy híresztelt, vagy ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezést használt”, réges-régen túl vagyunk azon a választáson, melynek a sorsa esetleg éppen a rágalommal dőlt el. Az igazságszolgáltatás nehezen képes lépést tartani a hazug politikai propagandával, mely gyakran a tömegek valóságos félelmeit, szorongásait jeleníti meg és használja fel.

A helyzetet bonyolítja, hogy a kampány során olyan vádak is elhangzanak, amelyek valós tényeken alapulnak.

György István, aki egyúttal a BKV ügyeit vizsgáló fővárosi bizottság elnöke is, a múlt héten kijelentette: az elmúlt időszak bebizonyította, hogy a nagy fővárosi cégek, különösen a BKV, szocialista és szabaddemokrata pártkifizető-helyként működtek. Azon nyomban megérkezett a riposzt: Lendvai Ildikó, az MSZP elnöke rámutatott: pártvezetőként dolga az is, hogy megvédje a szocialistákat, az MSZP választóit a kollektív bűnösség elvétől, valamint a rágalmazás, a fenyegetés hullámaitól. Lendvai szerint a politikában a tetteknek, a szavaknak és a hallgatásnak is kell, hogy legyen következménye. Hiányolta, nem kapnak választ például arra: „igazak-e a sajtóhírek Fuzik Zsolt és Vitézy Dávid közeli barátságáról, illetve milyen információk kerülhettek a BKV volt informatikai igazgatójától a közlekedési társaság felügyelőbizottságának fideszes delegáltjához”. 

Rágalom vagy megalapozott gyanú? Egészségügyi okokra hivatkozva február 7-én hirtelen lemondott képviselőjelöltségéről az USA-ban doktorált Orbán Anita, a párt egyik nagy reménysége, külpolitikai és energiaszakértője. Néhány nappal később az MSZP szóvivője, Budai Bernadett elmondta: a CEMI tanácsadó cég, ahol Orbán Anita férje, Orbán Krisztián ügyvezető volt, 207-ben alig tíz hónap alatt 287 millió forintot számlázott az akkor Antal Attila vezette BKV-nak, ezzel felkerült a "tanácsadói szerződések dobogós helyére”. 

Orbán Anita

MTI/Kovács Tamás

Orbán Krisztián ezután közleményben jelentette be: a CEMI-nél, munkaviszonya idején, semmilyen formában nem foglalkozott fővárosi tulajdonban lévő cégekkel vagy bármilyen azokhoz kapcsolódó üggyel, munkaviszonyát 2007. augusztus 31-én megszüntette, ezután a cég bevételéből nem részesedett, bár ügyvezető maradt 2008 áprilisáig. Ám hiába, a gyanú árnyéka ott maradt, annál inkább, hogy a „narancsos” kampánystáb ebben az ügyben mind a mai napig nem szólalt meg. A Fidesz nem ment bele ebbe a polémiába, talán mert nem akarta eredeti vádjainak az erejét gyengíteni. Inkább szó nélkül elfogadták Orbán Anita lemondását, és gond nélkül Simicskó Istvánt tették meg utódjának (neki kell majd megküzdenie Molnár Gyulával, a XI.kerületi polgármesterével).  Kampány idején mintha a látszat megőrzése fontosabb lenne az igazság kiderítésénél.

Hol húzódik a BKV korrupciós szennyesének kiteregetése során a határ a megalapozott gyanú és az aljas rágalom között? Nehéz válaszolni a kérdésre, mint ahogy arra is: hová lettek a milliárdok, melyek fiktív szerződések nem kevésbé fiktív teljesítése közben tűntek el Budapest krónikusan veszteséges, folyamatosan szanálásra szoruló közlekedési vállalatától? Ha nem a kormányzó, és a fővárosi önkormányzatban többséget alkotó pártok pénztárnokaihoz került, mint Tocsik Márta „sikerdíjának” oroszlánrésze, ugyan mi lett az irdatlan summával?

György István nem konkrét politikust gyanúsított meg azzal, hogy „pénzkifizető helyként” használta a felügyelete alatt álló BKV-t, hanem két pártot, melyek közül az utóbbinak is perelnie kellene őt becsülete védelmében, de kétséges, hogy megteszi-e. Lendvai Ildikót illetően mindenki elismeri, hogy a keze tiszta, sőt, azt, is hogy még csak a tájékára sem ment az Akácfa utcának. Székely Gábor volt főpolgármester-helyettes, aki ugyan a BKV felügyelőbizottságának elnöke volt, szintén ártatlannak vallja magát. Elmondása szerint még pletykák sem jutottak a fülébe arról, mi történik a cégnél, mindenről csak az újságokból értesült. Aki mást állít, rágalmaz, rontja a jó hírnév mindenkit megillető alkotmányos jogát, és ezért viselnie kell a következményeket.

Vitézy Dávid, a Székely Gábor által vezetett felügyelő bizottság fideszes tagja viszont tudhatott valamit a disznóságokról, ha ugyan maga is nem volt részes bennük, sejteti ellentámadásában Lendvai Ildikó, persze anélkül, hogy konkretizálná a gyanúját. De már az is elég, ha tudjuk, Vitézy baráti kapcsolatban állt a BKV meggyanúsított informatikai igazgatójával… Hiszen tudjuk: similis similis gaudet. (Magyarán szólva: simlis a simlisnek örül.) Vitézy Dávid perrel fenyegette meg mindazokat, akik a rossz hírét keltik.

Körülöttünk máris mindenütt „donbasiliók” sürögnek-forognak, fújják a Rágalomáriát. Ember legyen a talpán, aki ki tudja válogatni a valós tényeket a megalapozatlan gyanúsítgatások halmazából. A helyzet a következő hetekben csak rosszabbodni fog.