Visszatalálni a baloldali értékekhez? Jó elképzelés, de senki sem tudja, hogyan festene a gyakorlatban, azok után, hogy Magyarországon szinte már mindent privatizáltak, és a válság miatt egyre fogyatkozó dolgozók túlnyomó többségének nincs semmiféle érdekképviselete. Egy biztos: a „mágnásadó” bevezetése a kétmillió forint fölötti jövedelmekre, melyet nemcsak Lendvai Ildikó pártlnök, de Mesterházy Attila frakcióvezető is javasol, nem több porhintésnél. Pedig nyilvánvaló, hogy most, mégpedig sürgősen kellene tenni valamit a „csúcson”, amikor a nemrég még hegemón pozícióban párt népszerűsége, közel nyolc évnyi kormányzás után, a teljes népességnél tíz százalékon, abiztos szavazó pártválasztók között 20 százalékon áll, hiveinek száma ma már kevesebb, mint egyharmada a jobboldali ellenzék táborának.

Nincs egyetértés az MSZP vezetésében, kit nevezzen meg a párt miniszterelnök-jelöltként a jövő tavaszi választásokra, hiszen nem találni erre a tisztségre alkalmas személyiséget, sem a fiatalok, sem az idősebbek között. Keressenek-e egy köztiszteletben álló, baloldali személyiséget, akinek az arca, -- amennyiben a külföldről importált kampánymenedzserek, a „spin-doktorok” egyetértenek vele, -- még népszerűvé teheti a pártot? Sokak szerint a jelenlegi erőviszonyok között felesleges milliárdokat kidobni az ablakon. A párt imázsának ártana egy órási, Fidesz-ellenes lejárató kampány is, inkább visszafogottan, és méltósággal kellene viselni a verességet, felkészülve arra az időszakra, amikor a magyar baloldal, ellenzékben újjászerveződhet.

De van egy lidércnyomás, egy fenyegető rém, mely a magyar baloldalt már 1919 óta gyötri, de mostanra aztán végképp elhatalmasodott rajta. Ezt pedig úgy hívják: pártszakadás. Tőle rettegnek most is a szocialisták, s úgy tűnik, nem is alaptalanul: a lengyel szocialisták 2005-ös tapasztalatai arra utalnak, hogy, hogy az új, baloldali pártok alakítása a régi tagokból, a belső konfliktusok nyílt kitörése valóban a vég, vagy legalábbis a hosszan tartó hanyatlás kezdete lehet. Emlékezetesek az 1945 és 1948 közötti hazai tapasztalatok, melyek azt bizonyították, hogy a kommunisták győzelmének az a kulcsa, ha ők minden más baloldali erőt magukba olvasztanak, míg ellenfeleik apró részekre hasadnak, és ha ez nem megy magától, akkor „leszalámizzák őket”. A függetlenségükhöz ragaszkodó szociáldemokraták körében ekkoriban járta a szóvicc: „Enni jó, inni jó, fúzijó”. Ugyanezt a taktikát valósította meg az 1956. november 4-e, a szovjet intervenció után Kádár János is: egy kicsinek indult pártot, az MSZMP-t néhány hónap alatt óriási, jól kézben tartható konglomerátummá alakította, amely rövid úton kisajátította magának a közéletet.

A reformkörök vége

Érdemes felidézni a ma már jobbára elfelejtett epizódot az MSZP történetéből: 1989-októberében, az újonnan alakult MSZP első kongresszusán (mely ugyanakkor a régi párt, az MSZMP 14. kongresszusa volt), szőnyeg alá söpörték az ellentéteiket, és a „pragmatikus karrierpolitikusok”, az egység megőrzése érdekében, felszámolták a reformkörök megújulási mozgalmát. Persze, ha akkor létrehoznak mondjuk egy szociáldemokrata és egy szocialista pártot, magára hagyva a tagság mintegy tizenöt százalékát kitevő „sztálinistákat”, bizonyára nem sikerült volna az a bravúr, amit 1994-ben Horn Gyula elért a párttal a választásokon. (Figyelemre méltó tény, hogy a Munkáspárt azóta már részekre szakadt, csak az a „társaság” egységes, amely Marx Tőkéjéből csak utóbbit tartotta meg.)

Nagy ára volt annak, hogy, hogy az MSZP a rendszerváltás után még közel két évtizedig „óriáspárt” maradt, jórészt birtokolva és felhasználva az elődpárt, az MSZMP infrastruktúráját, vagyonát és kapcsolatrendszerét. Novák Zoltán, a reformkörök egykori résztvevője írja 2005-ben kiadott munkájában (Az MSZP Budapesti reformköre – A reformköri mozgalom szerepe a magyarországi rendszerváltásban): „Az MSZMP/MSZP kongresszusán a reformköri mozgalom - támogatóival együtt - többségbe került, tehát elfoglalta a pártot; most már ténylegesen minden lehetőségünk megvolt, hogy hirdetett elveink és az ezt eddig megvalósító cselekedeteink alapján tevékenykedjünk továbbra is.

E helyett azonban már az új párt születésénél, annak jellege és céljai meghatározásánál, elnöksége megválasztásánál - mintha a mozgalom meg sem született volna, mintha emlékezetkiesés által céljainkat teljesen elfelejtettük volna - minden a régi, antidemokratikus módon ismétlődött meg: még meg sem választottuk vezetőinket, máris parasztokká tettek bennünket sakktáblájukon.

A Reformszövetségi küldöttek tettek néhány bátortalan kísérletet a főrendező, Nyers Rezső megfékezésére. Így például felmerült, hogy Pozsgay Imre legyen a párt elnöke, vagy Nyers mellett Németh Miklós és Pozsgay Imre elnökhelyettesek legyenek, de ezzel együtt is azt kell mondanom, hogy a reformköri mozgalom reformszocialista irányzatának kongresszusi küldötté választott képviselői a mozgalom addig elért eredményeihez és kivívott tekintélyéhez képest méltatlanul viselkedtek. Politikai „nyusziként” meglapultak, egyes vezetőik saját pecsenyéjüket sütögették, ahelyett, hogy a mozgalom érdekeit határozottan érvényre juttatták volna. Sajnálatos, hogy a reformköri mozgalom radikális kisebbségének a képviselői kis számban voltak a kongresszuson jelen, ezért nem tudtak annak menetére jelentős befolyást gyakorolni.”

Az egykori „reformkörösök” az utolsó pillanatban visszariadtak a pártszakítástól, feltehetőleg azért, mert egyetlen „nagy név” sem állt melléjük, még Pozsgay Imre sem, aki a felajánlott köztársasági elnöki pozíció fejében „kihátrált” a reformkörök mögül. Az októberi pártkongresszuson végül a pragmatikusok csak két „reformköröst” választottak be a párt vezetőségébe. Az egyiktől, Vass Csabától, Pozsgay volt munkatársától rövid úton megszabadultak. A másik, Géczi József Alajos, jelenleg is képviselő, a parlament mentelmi bizottságának elnöke. Legutóbb akkor szerepelt a nyilvánosság előtt, amikor „koncepciós jellegűnek” minősítette az ügyészségi keresetet Dávid Ibolya és Herényi Károly ellen, ezért fenntartotta a mentelmi jogukat.

A kongresszusra várva

Mi lett az egykori reformkörösökből, akik 1989-ben még úgy tűnt, hajlandónak bizonyulnak arra, hogy kíméletlenül szembenézzenek a pártállami múlttal, ugyanakkor letették voksukat a korlátok közé szorított privatizáció, és az „ellenőrzött piacgazdaság” mellett? Jó részük idővel kiábrándult a pártból, különösen azok után, hogy látta, arra sincs esély, hogy az újonnan alakult, de a belső vitái révén azon nyomban egymással acsarkodó csoportokra szakadt MSZDP bejusson a parlamentbe. (Pedig akkor a bejutáshoz szükséges küszöb alacsonyabb volt mint ma, azaz négy százalékos.) Az MSZP ma is „rajta tartja a kezét” az MSZDP-n: semmi jele annak sem, hogy a jelenlegi, reménytelennek tűnő helyzetben Kapolyi Imre pártja aktivizálódna. Nem látszik, hogy Szili Katalin, a tisztségéről lemondott volt házelnök, a pécsi polgármesterválasztás vesztese valamilyen komolyabb bázist tudhatna magáénak. Legföljebb azt nyugtázhatja elégedetten, hogy immár pártja vezetése sem ellenzi olyan kategorikusan a kettős állampolgárság megadását a határon túli magyaroknak, úgy, mint 2004 decemberében.

Nem tudni, mikor szánja rá magát valamelyik szocialista platform vagy belső csoport, hogy nyíltan szembeszegüljön azzal a pragmatista, lényegében a saját, rövid távú érdekei által vezérelt társasággal, mely ma is az MSZP vezetését alkotja. Jó esély van rá, hogy még a december 12-i kongresszuson is a „szőnyeg alá” söprik az alapvető kérdések tisztázását. Pedig ekkor már tényleg meg kellene jelölni, ki lesz az MSZP listavezetője, illetve miniszterelnök-jelöltje, hogy jövő tavasszal a párt megkezdhesse a kampányát. De még az sem biztos, hogy a szocialisták ekkor, az utolsó pillanatban, tisztázzák belső erőviszonyaikat. Nincs kizárva, hogy úgy veszítik el a választásokat, hogy még csak elképzelésük sem lesz, milyen programot követnek majd, és miként szervezik újjá a pártjukat.

Pelle János