Kivágóné kivágta a biztosítékot. A jobboldali ellenzék és az SZDSZ tiltakozik a soroksári várospolitikus Fővárosi Közgyűlésbe jelölése ellen. Mégpedig a politikus asszony diktatúrabeli beosztása okán. A Hunvald György utódjának szánt MSZP-városanya a pártállami kémelhárítás berkeiben fáradozott a lehetséges imperialista ügynökök szűrésén.  

A Kivágónét futtató párt, az MSZP viszonya állampárti tradícióihoz enyhén szólva skizofrén. A Kádár-rendszer megítélésének vonatkozásában kétféle, egyformán konzekvens álláspont létezhet. Az első szerint a baloldal nyíltan folytonosságot vállalna az elődpárt és a kádárizmus hagyományával. Meghaladva is tisztelvén a korábbi rezsimet. Cikkírónak ez rokonszenves aligha volna, de az őszinteségét akkor is becsülné. Ez különben is csak a valóság beismerése lenne.  

Kivágó Iván Györgyné

Szocialistáink törzsbázisának oroszlánrésze nosztalgikus jóindulattal gondol az „átkosra”. Ha ezt nem tagadnák, akkor egy ilyen kinevezésnél aligha lehetne fogást találni rajtuk. Egyszerűen közölnék: igen, mi büszkék vagyunk a szocializmusra, mi hát a baj Kivágónéval? Csakhogy ezt – belpolitikai okokból, a demokratikus illemkódex, a pluralizmus által beléjük nevelt gátlások miatt – nem teszik. Papíron megtehetnék viszont, hogy tabula rasát hoznak létre. Generáció- és morálváltással eltávolítva kistelepülési önkormányzattól a Miniszterelnöki Hivatalig az összes, a diktatúrában politikai funkciót viselt tagjukat. Deklarálva: aki antidemokratikus, illegitim rezsimben lett közember, annak a többpártrendszer hatalmi sáncain belül nincs helye. Ámde ha valaki ismeri az MSZP belső konfigurációját, jól tudhatja: mindez csak elméleti lehetőség. A ’80-as évek „újkádárista” politikai vezetőrétegének ma is döntő szava van a pártban.  

Így maradt egy tudathasadásos hibrid verzió. Melyben a párt a rendszert, a diktatórikus gépezetet általánosságban, a hivatalosság szintjén elítéli, viszont a korában az MSZMP KB, a helyi pártbizottságok, a diktatúra egyéb tömegszervei vezetőségében, jelenleg pedig az MSZP testületeiben dolgozó, a rezsimet kiszolgáló, jelenleg is aktív politikusait felmenti. Elvben fontosnak tartja a múltfeltárást, a hajdani szerepek tisztázását, az ügynöktörvényt. Gyakorlatban viszont elszabotálja mindezt.  

Ez az identitászavar vezet a Kivágóné-ügyhöz hasonló ficamokhoz. E sorok írója határozott antikádáristának vallja magát. Ugyanakkor a parttalan, militáns, fanatikus antikommunizmus ugyanúgy távol áll tőle, mint a szocializmus nosztalgikus dicsőítése. Miként azon szemléletet is elveti, hogy csak a nekünk ellenszenves, általunk utált politikai oldal volt apparatcsik-kommunistái legyenek büdösek. Márpedig köztudott, ilyenek nem csak az egyik oldalon vannak. Szűkebb hazánk, a média területén maradva: a jobboldal ugyanúgy a pártállami ellenőrzésű tömegmédiát vezető és/vagy bizalmi beosztásban szolgáló újságírókból építette ki rendszerváltás utáni sajtóklientúráját, mint a balliberális frontvonal.

Kikkel is akarta megtisztítani közszolgálatunkat (és sajtóvilágunkat) az alvadt kádári struktúráktól az Antall-, majd részben elődeinek személyzeti nyomdokain az Orbán-kormány? Pálfy G. Istvánnal, Sugár Andrással, Moldoványi Ákossal, Churdinák Alajossal, Vitézy Lászlóval, Kondor Katalinnal, Győri Bélával, Murányi Lászlóval, Bencsik Andrással, Seszták Ágnessel stb. Akik - ha a pártállami magyar televízió Évkönyvének, valamint a felsoroltak életrajzainak hinni lehet -   ugyanazon későkádári „médiakrémnek” voltak összetevői, akár Mester Ákos, Avar János, Bolgár György, Forró Tamás, Szegvári Katalin, Érdi Sándor, Bölcs István, Verebes István vagy Farkasházy Tivadar. 

Nemzetbiztonsági dimenzióban ez még inkább törvényszerű volt. Ezért jobb- és baloldali kormányok egyaránt a BM III. Csoportfőnökség kádereivel működtették a Nemzetbiztonsági Hivatalt. A hírszerzés-elhárítás szakma, amit évek-évtizedek rutinja alatt lehet kitanulni. S ilyesmire a demokráciának is szüksége van. A rendszerváltáskor az összes belügyes titkosrendőrt kirúgni ugyanolyan csőddel (és katasztrófával) fenyegető dilettantizmus lett volna, mint amikor 1948-ban, a gyárak államosításakor hat elemis pártkádereket raktak a régi igazgatók helyére.

Az NBH soraiban az 1989-90 utáni két évtizedben rengeteg, Kivágónéval egyívású tiszt dolgozott és ment kitüntetések-előléptetések után nyugdíjba. Javarészük szakmailag kompetens állománybeli, aki a demokratikus kormányokhoz ugyanúgy lojálisnak bizonyult, mint a Kádár-rendszerhez. Ha pedig a titkosszolgálatnál dolgozhatnak ilyenek, ugyan miért ne jelölhetnék őket „leszerelésük” után demokratikusan köztisztségre? A Magyar Köztársaság alkotmánya kimondja: mindenki választó és választható, akinek ebbéli jogát törvény nem korlátozza. Kivágóné semmiféle büntetőjogi szankció alá nem esik. S nem is hihető, hogy az lenne a megoldás: adminisztratív úton zárjuk ki a politikából a diktatúrát alacsony rangban szolgáló hivatalnokok tömegeit. Demokráciában csak jogszabály (vagy jogerős ítélet) foszthat meg valakit politikai jogaitól.

Ugyanakkor a közélet többi szereplője mondhatja: nem működöm együtt olyan pártokkal, amelyekben egykori diktatórikus politikusok vannak. ’90-ben – amikor a rendszerváltó pártok elsöprő többségben, a posztkommunista MSZP viszont törpe kisebbségben volt – alkalom nyílt az elszámolásra. A csupán végrehajtónak számító (s immár a demokráciának hasznos munkát végző) elhárítótisztek helyett felelősségre vonhatóak lettek volna a gépezet üzemeltetői.

A korabeli belügyminiszterek és a rendőrfőkapitányok (illetve állambiztonsági helyetteseik), a KB adminisztratív titkárai és osztályvezetői, a PB, a Titkárság egykori tagjai legalább egy különleges vizsgálóbizottság előtti szigorú meghallgatást kiérdemeltek volna. De ez senkinek nem volt érdeke. Az ügynököktől nyüzsgő rendszerváltó pártoknak sem. Négy évre rá összenőtt, ami összetartozik (MSZP-SZDSZ-koalíció), és a ’98-ban alakult Fidesz-kormány sem felszámolta, hanem magába olvasztotta az alvadt kádári struktúrákat. Nincs életrevaló ügynöktörvényünk. Kivágóné szégyenpadra ültetése csupán pótcselekvés és hipokrita ürügy azoktól, akik húsz éve képtelenek a múltat cenzúrázatlanul bevallani és annak tanulságait levonni.

Papp László Tamás