Dávid Ibolya

János és Sándor beszélget egy verőfényes, kora őszi napon Magyarországon, tehát nem Kolumbiában. János középkategóriájú kavarógép, volt titkosszolga, Sándor az ország leggazdagabb embere, a legnagyobb bank elnök-vezérigazgatója. János lényegében engedélyt kér Sándortól arra, hogy a cégük végrehajthasson egy megbízást. „Józsit is lebeszélem majd róla, hogy ne folyjunk bele, (…) ha te nem kéred valami indoknál fogva" – mondja kissé remegő hangon, alázatosan. Egy volt miniszter, jelenleg politikai tanácsadó velük akar terhelő adatokat gyűjteni Ibolyáról, az egyik parlamenti párt vezetőjéről, hogy a közelgő választáson az ifjú titánnak számító ellenfél, Kornél nyerhessen.

Sándor nem tulajdonosa a szóban forgó cégnek, nem tagja a pártnak, Ibolya nem a felesége, Kornél nem a fia. Kapásból vágja viszont a politikában szinte ismeretlen Kornél teljes nevét – láthatólag képben van. És nem azt mondja, amit minden épeszű bankvezér a Lajtától nyugatra mondana egy ilyen helyzetben – főleg ha sejtheti, lehallgatják. Nem az hangzik el, hogy ehhez neki semmi köze, hanem, hogy átgondolja a dolgot (!), és „majd beszéljünk róla". Hölgyeim és uraim, ha nem tűnt volna fel, valójában már évek óta Bogotában vagyunk. Így viselkednek az oligarchák.

Csányi Sándor tervezhet jogi lépéseket, állíthatja, hogy a telefonbeszélgetésben szereplő ügytől teljességgel távol tartotta magát és még az is lehet, valóban valami csúnya provokáció áldozata. Ez az egy – tartalmát tekintve egyébként általa sem tagadott - telefonbeszélgetés is elég ahhoz, hogy lássuk, hol is élünk. Csányi Sándorról ma a Nagykörúton belül mindenki azt gondolja, hogy mindenhez köze van, hogy az engedélye nélkül semmi sem történhet. Ő pedig nem tesz semmit, hogy ez ne így legyen.

Az egykori rendszerváltó párt, az MDF már évek óta oligarchák játékszere – milyen szép jelkép is ez lassan húsz évvel 1989 után. Sándor, Tamás, Viktor és Ferenc labdázik vele. Amint azt a Manager Magazin 2006-ban megírta Csányi a parlamenti választások előtt egy ideig komolyan fontolgatta, hogy a sikeres üzletemberi karrier megkoronázásaként megmenti az országot az akkor még csak közelgő totális összeomlástól. A két nagy párttal szembeni harmadik erő élére állva nekilát az ország rendbetételéhez.

Aztán néhány hónap töprengés után letett a dologról. (Az okokról érdemes elolvasni az akkori írást, mert a jelen is megvilágosodik) Az egyik lehetséges forgatókönyv szerint a harmadik erő szerepét az MDF töltötte volna be, a politikai szakértői csapatban pedig – lássunk csodát - az Orbán-kormány egykori kancelláriaminisztere, a Századvég elnöke - a mostani telefonbeszélgetésben hírbe hozott - Stumpf István is dolgozott neki. (A lap állításait sem akkor, sem azóta nem tagadta senki.)

A történet ismert, az MDF 2006-ban nem Csányival kötötte össze a szekerét, hanem a Tisztelet Társaságával, amelynek támogatását és baloldali kötődését egy másik oligarcha, Leisztinger Tamás tagadja mindig vehemensen. A párt – miután lényegében az MSZP hatalomra kerülését segítette azzal, hogy szavazatokat vett el a Fidesztől – nem lett számottevő harmadik erő, ellenzékben maradt, de a jobboldaltól rendre azt a vádat kapta, hogy fontos kérdésekben a kormánynak nyújt hallgatólagos segítséget.

Így érkeztünk el a jelenhez, amelyben Ferenc (egy miniszterelnökségig emelkedő kisebb oligarcha) hatalma megrendült. A parlamentben kisebbségbe került, a veszély tehát mindennél nagyobb, hogy Viktor, a mögötte álló oligarchák és a Fidesz újra hatalomra jusson. Miközben Ferenc pártjában, az MSZP-ben és a volt koalíciós partnernél is minden mozgásban van, még az MDF-ben is felborulni látszik a status quo. Megjelenik egy ifjú, Kornél, aki bírálja Ibolyát, „homályos hátterűnek" nevezi a Tisztelet Társaságát, ezzel megkérdőjelezi a párt anyagi bázisát és még Viktorral is egyeztetne. Kornél kontra Ibolya. Viktor kontra Ferenc. Fidesz kontra MSZP. Századvég versus Political Capital.

Vihar egy pohár vízben? Látszólag igen. Valójában viszont a tét az, hogy az MDF képviselői hogyan viselkednek a parlamentben a következő hónapokban és milyen stratégiát követ a magát jobboldalinak definiáló párt a közelgő választáson. Erősítik-e például Ferenc helyzetét azzal, hogy egy olyan pillanatban kezdeményezik a parlament feloszlatását, amikor az bukásra van ítélve? Segítik-e távolmaradásukkal a különböző törvények, netán végül a költségvetés elfogadását is? Egyezkednek-e a második fordulóban a Fidesszel, vagy sem a választásokon? És így tovább, ahogy a pillanat igényli.

Ilyen vérzivataros helyzetekben szokott megremegni a Jánosok és a Józsefek, a pátriárkák nagy harcát csak túlélni akaró, egyszerű kis vazallusok keze. Ijedten apához rohannak tanácsért, okosnak képzelik magukat, telefonbeszélgetéseket rögzítgetnek, és hülyeségeket csinálnak. Aztán persze ordítoznak velük, és még a vért is nekik kell felmosni. És ilyenkor szokták a kolumbiaiak is megállapítani a híradó végén, hogy még mindig Kolumbiában élnek. Aztán jön az esti sorozat.

Mózer András