© Dudás Szabolcs

„A kezdetek tehetetlensége, majd megengedhetetlen durvasága után a magyar rendőrség lassanként megtanulja az utcai rendteremtés arányos módszereit. Viszont a többi jogalkalmazó: a vádhatóság és a büntető bíróságok jobbára továbbra is szabályosan menekülnek a felelősségvállalástól. A kettéhasadt közélet kiélezett vitái közepette igyekeznek joghézagra hivatkozni, vagy a lehető legenyhébb szankciót megkeresni.” – nyilatkozta Tölgyessy Péter a melegfelvonuláson történt rendbontás-és zavargássorozat után. Diagnózisát beigazolta az egyik, rendőrökre támadó homofób garázdára kiszabott ítélet. Másfél év, felfüggesztve. Ennyi jár azért, ha valaki felfegyverkezve, csoportosan, társtettesként utcakővel dobál hatósági közegeket. Mely nevetséges szankció, gyenge bűnvisszatartó erővel. Olyasmit üzen: a közhatalom olcsón adja a polgárait védők testi épségét. Így az őket célpontnak tekintők jó eséllyel megúszhatják a börtönt. Vajon minek köszönhető az effajta bírói hozzáállás?

Mióta divatba jött az utcákat csatatérré változtató, középületeket feldúlni akaró, politikai huliganizmus, szinte az összes, a kárvallottak nevében felszólaló vezető a jogszabályok szigorítását indítványozza. Pedig – mint Tölgyessy is leszögezi – „hogy a közhatalom eddig nemigen tudott mit kezdeni az utcai erőszakkal, annak lényegileg nem jogszabályi okai vannak. Az erőszakos cselekmények már most is komoly, akár túlságosan is nagy szankciókkal lennének sújthatóak.” Vagyis a gond nem a törvényhiány, inkább a jogalkalmazói impotencia.

Hogy mi ennek az oka? Tölgyessy úgy véli, „a magyar jogásztársadalom jó része abban nőtt fel, hogy a felsőbbség világosan közli vele, a konkrét esetben mi a teendő.” Megállapítása valóban telitalálat. Ugyanis a kirívóan elnéző verdikt egy magas társadalmi veszélyesség-fokozatú ügyben a felelősség-elhárítás iskolapéldája. Ilyen döntéssel valamennyi hivatalos tárgyalótermi szereplő elégedett lehet. Az ügyész azért, hisz papíron ő nyert, a vádlottat bűnösnek mondták ki, nem hagyták futni. Így a statisztikájuk mérlege pozitív. De az ügyvéd is győzelemként tálalhatja nyilvánvalóan sáros védencének, hogy elítélték ugyan, mégse kell rabruhát öltenie. A bíró pedig nyugodtan dőlhet hátra, lévén mindkét félnek kedvére tett. Csak egyvalaki zúgolódik: a józan többség, akinek igazságérzetét újfent arcul vágták.

Persze a törvényalkotók okos (és konzekvens) jogpolitikával rászoríthatnák az igazságszolgáltatást elrettentő hatású döntések meghozatalára. De ez jelen pillanatban egyik oldalnak sem szívügye. A hatalmon lévő MSZP (és a de facto szintén inkább kormányközeli SZDSZ) verbálisan mindig a politikai banditizmussal szembeni erélyességet kéri számon. Gyakorlatilag azonban épp a fordítottjából tud belpolitikailag profitálni. Ha ugyanis nem elég, hogy a köztereken fasiszta hecclegények verekszenek, gyújtogatnak, de ezért még a bíróságon is csak atyai fejmosásban részesülnek, az a kormány híveiben félelmet gerjeszt. Márpedig a rettegés hatására az egyre fogyó, szétszaladni készülő bázisuk összezár. Eme cinikus számítás, talán csak ösztönös, féltudatos módon, de nagyon is jelen van a taktikájukban.

Ugyanígy a Fidesznek se érdeke a gyors és hatékony jogállami rendcsinálás. Inkább jó nekik, ha olyan látszat keletkezik: a végrehajtó hatalom – és annak feje, Gyurcsány - nem ura a szituációnak, képtelen garantálni polgárai biztonságát. Hisz az utcákon káoszba fúló tömegverekedések vannak. Látható tehát, hogy a két fél igyekszik mind többet kihozni a helyzetből, ahelyett hogy azon radikálisan változtatna.

Természetesen a jogállam részleges bénultsága nem magyarázható kizárólag a pártok szubjektív érdekparamétereivel. Objektív eredői is vannak. A korántsem csak politikai bűnözők ügyeiben megnyilvánuló ítéletalkotói lágyszívűség oka lehet a hazai börtönrendszer krónikus telítettsége. A bírák is tisztában vannak azzal: ha sok letöltendőt szabnának ki, a zsúfoltság növekedne. Ezzel pedig a gond megoldása helyett csupán exportálnák azt. Közterekről a büntetés-végrehajtásba. A túlterhelt börtönvilág rendszerint lázadásokkal reagál az intézményen belüli nyomorra. Nyilvánvaló, hogy szintén a politika feladata volna, hogy az elvárt büntetőjogi szigorhoz plusz börtönférőhelyeket rendeljen. Ám a költségvetési válságperiódust átélő kormányzat ezt nem tudja (és nem is akarja) megoldani. Hanem a törvényeket elszabotáló bírákra mutogat.

Amellett tegyük hozzá: az emberek többségének nem tetszenek a gyenge szankciók, ám igazán komoly nyomásgyakorlást mégse fejtenek ki. Az összlakosság kilencvenvalahány százaléka nemigen érzi saját bőrén a zavargáshullám kártételeit. Mivel azok gyakorlatilag Budapest három-négy kerületére (gyakorlatilag néhány utcára, szimbolikus közterületre) korlátozódnak. Vidéki nagyvárosokban, megyeszékhelyeken 2006 ősze után nem került sor jelentősebb demonstrációs tettlegességre. (Még a Gárda kistelepülési haknikörútja is vértelennek bizonyult.) S végül a rendbontók is kínosan ügyelnek rá, hogy egy bizonyos határt ne lépjenek át. Puszta kézzel (vagy házi készítésű gyújtó-és ütőszerszámokkal) zavarognak.

A komolyan vehető, „rendes” terroristák által bevetett lőfegyverek, katonai robbanóanyagok használatától tartózkodnak. Mindeddig halálos vagy súlyos, maradandó egészségkárosodást okozó sérülést nem okoztak. Tisztában lehetnek azzal: egy rendőr (vagy ártatlan civil) megölése a relatív következménynélküliség végét jelentené. Csakhogy nyilván köztük is akadhatnak olyanok, akik – látva effektív büntetlenségüket - nem fognak mindig ennyire „reálpolitikusan” mérlegelni. Átléphetik a határt mely a csőcselék utcai zavargását elválasztja a terrorizmustól. Ha ez bekövetkezik, ennek erkölcsi terhét a röhejes ítéletek hozóinak és a mögöttük álló jogpolitika képviselőinek kell majd viselniük.

Papp László Tamás