Simon Peresz és a mélymagyarok
Napokig foglalkozott Peresz balul elsült mondatával („felvásároljuk Magyarországot”) a hazai sajtó. Judeofób nemzeti fundamentalisták demonstráltak a zsidó állam diplomáciai képviselete előtt; lakiteleki veteránok levelet írtak Peresznek; Izrael újdonsült nagykövete pedig a köztévében magyarázkodhatott. Nagy antiszemita paláver egy kiforgatható félmondat ürügyén.
Simon Peresz a kamarai rendezvényen. Felszólalt és elmondta rossz mondatát. |
Vitathatatlan, a közel-keleti politika nagy öregje jobban megválogathatná szavait. Politikusnak úgy érdemes fogalmazni, hogy a szavakkal ne lehessen - összefüggéseiből kitépve – bumerángként visszaütni rá. Ugyanakkor látható, Izrael elnöke úgy járt a hazai antiszemitákkal, mint jámbor atyafi a részeg kocsmatöltelékekkel. Aki megfordult már néhányszor kültelki talponállókban, biztos látott efféle jelenetet: odalép az ismeretlen vendég a söntéspulthoz, kicsit hangosabb a megszokottnál, félreérthető mozdulatot tesz s ezzel rögtön bele is köt a lerészegedő „törzspiások” valamelyike. Utólag belemagyarázható, hogy amennyiben valamivel csendesebb és szolidabban gesztikulál, a verekedés elmarad. Csakhogy a lényeg nem ez. Hanem néhány alkoholista lumpen, akik bunyózni vágyva, ürügyre lesnek. Várnak, amíg jön valaki, akit mondvacsinált okkal elagyabugyálhatnak.
A Peresz-beszéd utóélete bizonyítja legjobban, hogy amikor valaki(k) súlyos előítéletet táplálnak a zsidóság iránt, ugyanúgy kezdenek működni, akár a fenti szeszkazánok. Előbb-utóbb találnak olyan „célszemélyt”, akinek tényleges (vagy feltételezett) cselekedeteire, kijelentéseire hivatkozva demonstrálják Izrael világuralmi szándékait. A hét MDF-alapító politikus, köztük Csurka István, Für Lajos, Lezsák Sándor, Csoóri Sándor, Fekete Gyula levele (lásd a csatolt dokumentumot) tipikus példája ennek. Persze hivatalosan a dokumentum szerzői – a legitimálónak gondolt tiszteletkörök után - csak (ál)naiv kérdéseket tesznek fel. Mégpedig, hogy a felvásárlás „a gazdaságon és pénzvilágon kívül (ipar, mezőgazdaság, közlekedés, kereskedelem, bankvilág), közvetve vagy közvetlenül, kiterjed-e a kultúra, média, közoktatás, tudományok, egészségügy etc. területeire is? (...) az ország teljes intézményi és irányítási rendszerét, a politika teljes világát is (pártok, parlament, kormány, önkormányzatok etc.) magában foglalja-e? (…) mi a célja a totálisnak tűnő országfelvásárló elképzeléseknek? Puszta üzlet? Katonai vagy másfajta bázis létrehozása? Népmozgalmi, bevándorlási, illetve kitelepítési, beolvasztási elgondolások?” Nem nehéz felfedezni, itt kérdő mondatokba állításokat csomagolnak.
Simon Peresz – mint a hivatalban lévő politikusok bármelyike – dicsekedett azzal, milyen jól teljesít az izraeli gazdaság. Ezt a befektetések hatalmas, országnyi volumenével illusztrálta. Valószínű, hogy az öngerjesztő retorika hevében jócskán elszaladt vele a szekér. Ha valaki ebből képes lehetőségként feltételezni azt, hogy Izrael kilóra megveszi a politikai rendszerünket, támaszpontokat alapítana, és szervezett bevándoroltatást hajtana végre, azzal szemben jogos a gyanakvás, nem csupán ártatlan kérdések megfogalmazásáról van szó. (Mellesleg kíváncsiak volnánk arra az elmebetegre, aki a hiányban és adósságban úszó költségvetésünket, úgymond meg szeretné venni.) Pár balul elsült, nyilvánvalóan csak a gazdaságot érintő mondat után a nemzethalál árnyékáról képzelődni, az bizony összeesküvés-elmélet a javából. Effajta következtetéseket levonni Peresz szavaiból még jóindulattal sem tekinthető másnak, mint rosszhiszemű, prekoncepciós olvasatnak.
De nézzük a másik állítást, amely úgy felháborította a levitézlett politikusokat. Peresz elmondta, gyarmatosítás és katonaság bevetése nélkül is lehetséges a birodalomépítés. Mindez csupán annyit jelent, manapság nem kell országokat lerohanni vagy alávetni, hogy saját hazánkat gazdaggá tegyük. Elég, ha jó gazdaságfilozófiával támogatjuk, segítjük a vállalkozásokat. Az effajta impérium nemcsak a „hódítót”, de a „zsákmányterületet” is gyarapítja, innováció, munkahelyteremtés, adóbevétel révén. Ha a zsidó (általában a külföldi) tőke „gyarmatosítása”, olyan szörnyű, miért van, hogy azon térségek (pl. Fekete-Afrika, Burma, Észak-Korea stb.) a legnyomorultabbak, amelyeket a „kolonializálók” nagy ívben kerülnek? Ők igencsak vágynának rá, hogy rájuk törjön a karvalytőke.
Jövőre lesz hatvan éve, hogy Izrael stabil, többpárti demokrácia. Akkor miért van az, hogy a jobboldal „érdes része” kényszeresen rengeteget foglalkozik a nem létező „zsidó veszéllyel”, a hatalomtecnikailag visszabolsevizálódó Oroszország gazdasági térnyerésével pedig jóval kevesebbet? Ezt már döntse el az olvasó.
Papp László Tamás