Alkotmánybírák © Dudás Szabolcs

Nagy Bandó Andrást parafrazálva: nekünk az Alkotmánybíróság (AB) döntése szent és érthetetlen. A taláros grémium verdiktjei formai hatály nézőpontjából megfellebbezhetetlenek. Amennyiben a jogértelmezési hierarchia csúcsán elhelyezkedő testület áment, netán vétót mond egy paragrafusra, határozatra, intézkedésre, úgy a kodifikált törvények síkján nemigen lehet rá apelláta. De a józan ész, a normatív logika szerint bárki rákérdezhet „a törvények királynőjét” őrző ítélőszék döntéseire, és kritikát is gyakorolhat felettük. A Fidesz és a KDNP szorgalmazta népszavazást a vizit-, ágy-, és tandíjról az Országos Választási Bizottság (OVB) elutasította, ezt a döntést pedig az Alkotmánybíróság hatálytalanította.

Ez azonban veszélyes precedens teremthet. Eztán, ha bárkinél kihúzza a gyufát a mindenkori többség által beharangozott népszerűtlen – fizetési kötelezettséggel járó – indítvány, szimplán lestoppolhatja egy referendummal. Hisz az indoklás alapján „jövőbeli költségvetésre, valamely költségvetési törvényjavaslatra hivatkozva az aláírásgyűjtő ív hitelesítése megalapozottan nem tagadható meg, hacsak nem jövőbeli költségvetési törvényben szereplő egyes kiadásokról van szó”, márpedig fenti három díj bevételnek számít. A prognosztizált következmények az alkotmánybírósági jog- és hatáskör boncolgatását is elkerülhetetlenül napirendre fogják tűzni.

Lassanként üzengetéssé fajul az OVB és az AB közti szakmai mosolyszünet. Bihari Mihály AB-elnök sajtótájékoztatón adta tudtára a voksolások logisztikai és törvényességi felügyeletét ellátóknak: minden további időhúzás, csűrcsavar nélkül engedjék át a három kérdést. Az OVB elnökhelyettese, Halmai Gábor viszont leszögezte: testületüknek az AB nem diktálhat, „ők éppen úgy nem utasíthatnak minket, mint ahogy mi sem őket, eszünkbe sem jut”. Amellett – folytatta – „az Alkotmány azt mondja, hogy nem lehet népszavazást tartani a költségvetés tárgykörében. Ezt az AB úgy értékelte, hogy a költségvetési kiadásokról nem lehet népszavazás útján dönteni.” Ha nem is példa nélküli, de elég ritka, hogy ilyen szinten kérdőjelezzék meg alaptörvényünk őreinek szakmai relevanciáját.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy a minősített parlamenti szavazással tisztségükbe helyezett bírák legitimitása akkor sem vitatható el, ha nekünk kevésbé tetsző ítéletet hoztak.

Csakhogy talán nem eltúlzott igény, hogy a jogalkotás legfőbb kontrolljaként működő köztestület határozatai életszerűek, a racionalitással harmonizálóak legyenek. Márpedig aligha vitatható, hogy a népszerűtlen, érdeksérelemmel járó döntéseket nemigen szokták az érintettekkel levoksoltatni. Ha egy gyár munkásait a termelés reáfizetéses volta okán szélnek kell ereszteni, a vezérigazgató nem fog erről titkos szavazást kiírni. Ki hagyná jóvá a saját leépítését? A tanár se csinál kézfelemeléses véleményfelmérést diákjai körében arról, hogy legyen-e röpdolgozat vagy sem. Ugyanígy egy önkormányzatnál se lehet a polgárok egyetértéséhez kötni valamely rendelőintézet vagy fiókkönyvtár pénzügyi (netán orvos- vagy könyvtárszakmai) okokból történő bezárását. A BKV és a MÁV szintén nem vár utazóközönség hozzájárulására, amikor jegyárat emel. Nem rosszindulatból, pusztán azért, mivel, ha egy rendelkezés nem ad, hanem elvesz – legyen az tömeges elbocsátás, intézménymegszüntetés vagy némely szolgáltatás térítésmentesből fizetőssé tétele – úgy nemigen lesz ínyére azoknak, akikre ezáltal többletterhet ró. Áldozathozatalt követelő lépések általában nem a publikum jószántából, hanem pont annak ellenérzéseivel dacolva szoktak végbemenni.

A páciensek dönthessék el, akarnak-e vizit- és ágydíjat, a jelenlegi (és jövendő) egyetemisták, valamint szüleik határozhassanak róla, óhajtanak vagy sem iskolapénzt leperkálni – sugallja az Alkotmánybíróság iránymutatása. Ilyen erővel persze fölösleges az Országházban letárgyalni az adók mértékét, voksoljanak róla a közteherviselők, akarnak-e egyáltalán bármilyen sarcot leróni. Hiszen az adó se ki-, hanem beáramló tétel az országkasszában, nem igaz? A népszuverenitás közvetett gyakorlására épülő parlamentarizmus lényege, hogy bizonyos döntések – így a költségvetés összeállítása, egyensúlya, stb. – túl bonyolultak ahhoz, hogy direktben a népre bízzuk azt. A kormánypárti törvényhozót nem befolyásolhatja gombnyomás előtt mindig az, hogy elnyeri-e vele a tömegek rokonszenvét. Ezért nem hívható vissza ciklus közben – és ugyanezen okból kéne időt hagyni neki, hogy bizonyítsa: a pillanatnyilag zsebbevágó döntés, közép-és hosszútávon a most harsányan zsémbelők érdekeit is szolgálja.

Az sem szívderítő, ha „csupán” az ésszerűséggel ütközik egy AB-dokumentum. De mi van akkor, ha – mint számosan vélik - súlyosabb a helyzet? Ha a parlament, egy helyhatóság vagy közfeladatú szerv cselekvése sérti a jogállamot, az Alkotmánybíróság bízvást helyreigazítja őket. De mi van olyankor, amennyiben – horribile dictu – a talárosok döntését vélik alkotmányellenesnek? Az Alkotmánybíróságtól – melynek döntése ellen nincs fellebbezés – ki védi meg az Alkotmányt?

Papp László Tamás