II.József

Az utóbbi hetekben mintha lassult volna miniszterelnökünk lendülete. 2004 szeptemberétől, beiktatásától 2006 áprilisáig, választási győzelméig kényszerűségből tétlenkedett. Azután, túlesve az őszödi beszéd kiszivárgását követő kritikus időszakon, valóságos reform-szélvészt indított útjára, melytől megremegett a magyar társadalom és gazdaság korhadt szerkezete. Most pedig, mintha kihunyna benne a mindenáron való változtatás elsöprő politikai vágya.

Korán jött forradalmár, vagy későn érkező reformer? Térségünkben a történelem folyamán nem volt ritka az ilyen magányos hős. II. Józseftől sem vártak mást lelkes hívei, mint a miniszterelnöktől: „…kevés, de jó törvényt, s minéműt a mi együgyüségünk megért, és amelyhez mi erősen bízhassunk; szabadságot, ha nem egészen határ nélkül valót, legalább messze terjedőt; bizonyos bátorságot, hogy a mi igaz keresményünket senki tőlünk el nem veszti, az adónak sokkal jobb elintézését” - olvasható egy korabeli röpiratban.

Kellett bizonyos idő, amíg a kezdeti rokonszenv, a felfokozott várakozás türelmetlenségbe, majd elégedetlenségbe fordult., Józsefnek ehhez négy év kellett. (Gyurcsánynak elég volt egy). József esetében addigra derült ki, hogy a közigazgatási reformot, mely az egységesítést és a központosítást célozta, az érintettek, a magyarországi rendek erősen sérelmezik – megjegyzendő, hogy a megyék összevonását, ha nem is kerületekké, de régiókká, még most is csak tervezik politikusaink, akik még mindig nem jutottak az Európai Unió által is elvárt és sürgetett folyamat végére.

Ebből is látszik, hogy nem is olyan hosszú idő az a több mint két évszázad, ami a hajdani „kalapos királyt” és a „jozefinista” lelki alkatú Gyurcsányt elválasztja egymástól. Persze, a különbségek sem csekélyek, hiszen kis hazánkban immár nem a felvilágosodott abszolutizmus az uralkodó társadalmi rendszer, hanem a többpártrendszerű demokrácia. Éppen ezért felfoghatatlan, hogy „a szocialista kamarilla” akaratából a politikai teljhatalmat 2004 szeptemberében megszerző miniszterelnök nagyszabású reformjait miért nem készítette elő már a választásokat megelőzően, miért kényszerült rögtönzött intézkedésekre, például a társadalombiztosítás és a közoktatás átszervezésében?

Az egészségügyben előre lehetett volna látni, hogy a költségvetési források folyamatos elvonása kikényszeríti a hozzájárulások folyamatos emelését, miközben a szolgáltatás színvonala – legalábbis átmenetileg – mindenképpen megsínyli az átszervezést. Ez jókora kockázattal jár, még akkor is, ha az érintettekkel sikerül megállapodni a reform lépéseiről. Gyurcsány, és az utasításait végrehajtók egyik percről a másikra üzentek hadat az orvosoknak és a gyógyszerészeknek. Ők pedig ugyanúgy felvették a kesztyűt, mint egykor a vármegyék, mikor hírét vették annak, hogy a császár meg akarja nyírbálni kiváltságaikat, és az általános összeírás végeztével adót készül kivetni a nemességre. Gyurcsány is leírhatta volna az alábbi sorokat: „Jócskán van bajom őruraságaikkal, a magyarokkal; értelmetlenül szembeszállnak az összeírással. Könnyen lehet, hogy kénytelen leszek példamutató csapást mérni rájuk, mely majd véget vet gőgjüknek.”

A császár azt is az összeírás, illetve a tűzzel-vassal véghezvitt közigazgatási reformok elleni akciónak tartotta, amikor a megyei hatóságok 1784 őszén tájékoztatták, Erdélyben lázadás készül, és katonai segítséget kértek. A veszély lebecsülése vezetett aztán Hóra és Kloska öt megyét végigpusztító felkeléséhez.

II. József uralkodásának végén visszavonta rendeleteinek többségét, vagyis be kellett látnia, hogy, az érintettekkel való egyeztetés nélkül, tűzzel-vassal végrehajtott reformprogramja, több kárt okozott, mint hasznot. Ekkoriban, erői végére érve mondta azt a császár: „Nem tettem semmi mást, csak akartam.” A dolgok jelenlegi állását tekintve, amikor a sajtóban egyre többször röppen fel, hogy a kormánykoalíció stabilitását a belső viták miatt veszély fenyegeti, lehet, hogy Gyurcsány is hasonlóképpen jár. A jó szándék, ha doktriner gondolkodással és elhivatottsággal párosul, gyakran fordul a visszájára, s az elkövetett hibák egységbe kovácsolják az egyébként széthúzó ellenzéket. A demokráciában elképzelhető összes hatalmat a saját kezében összpontosító miniszterelnök, látva 2006 ősze óta sem csökkenő népszerűtlenségét, nehéz választás előtt áll: ahhoz, hogy újra megkedveltesse magát, engedményeket kellene tennie, feladnia reformjainak legalább egy részét. Ha viszont enged a pártján belül elégedetlenkedők egyre erősebb csoportjainak, a koalíciós kormányzást kockáztatja.

II. Józsefnek nem kellett tartania, hogy rossz kormányzása miatt a Habsburgok elveszítik a trónt. Visszavonó nyilatkozatában, 1789 decemberében nyugodtan kijelenthette: „..saját akaratunkból indíttatva, kegyelmesen elhatároztuk, hogy az ország politikai és igazságügyi igazgatását a jövő május elsejétől kezdve azon állapotokba helyezzük vissza, amelyben akkor volt, midőn 1780-ban a felséges özvegy császárné s apostoli királynő, felejthetetlen anyánk halála után a az ország kormányzását átvettük.”

Kiderült, a szükséges reformokat a „felvilágosult abszolutizmus” szellemében nem lehet sikerrel bevezetni. A közvélemény érdemi és időben történő tájékoztatására, az érintett csoportokkal, szakmai-, civilszervezetekkel folytatott komoly párbeszédre, alapos előkészítésre van szükség, ha a nagyhorderejű átalakításokat valamifajta társadalmi konszenzus alapján akarja végrehajtani a kormány. Napjainkban már nemcsak a koalíció pártjaiban, de a Fidesz véleményformáló köreiben is vallják, szükség van reformokra az állami szerepvállalás megannyi területén, csak nem mindegy hogyan készítik elő, miként vezetik be azokat. Mindenestre, látványos visszavonó nyilatkozat helyett manapság már megteszi egy lemondó nyilatkozat is.

Pelle János