© Stiller Ákos

Nemigen mondható, hogy Kóka János SZDSZ-elnökké ütése a papírforma szerint zajlott le. Utóbbi valami olyasféle lett volna, hogy a megnyerő, dörzsölt köz- és üzletember nem elsöprő, de azért jelentős fölénnyel diadalmaskodik a szimpatikus lúzer, örök második, ügyeletes pártellenzéki Fodor ellenében. Ehhez képest a gazdasági minisztert nemcsak megszorongatta, de első fordulóban be is érte a sokak által a párt lelkiismeretének tartott valahai Fidesz-alapítót, aki értékbázisú, moralizáló szabadelvű oppozíciósnak mindig jobb volt, mint taktikázásban/kamarillaharcban járatos párt- és kormánytényezőnek. Nemigen vállalunk nagy kockázatot, ha leírjuk: az SZDSZ végletesen megosztott a járandó út mibenlétének dilemmáját illetőleg. És Kóka aligha tekintheti néhányszavazatos fölényével lejátszottnak a meccset.

Egyértelművé vált, amit a sorok között olvasni tudó elemzők már rég tudtak, de legalábbis gyanítottak. A másodhegedűs kormányerőn belül alapvetően két vonal hívei csatáznak egymással. Kóka János személyében most olyan irány kerekedett – minimális vokstöbblettel - felül, amely a liberális eszmevilág tőkesúlyát inkább a gazdaságra, nem pedig a riválisai által preferált kulturális/kultúrharcos, pontosabban társadalomfilozófiai, életmódbeli szabadelvűségre helyezi. Leegyszerűsítve: előbbi a főleg szabadpiac vélt jótéteményeivel, a másik viszont a kisebbségi/egyéni jogok, a polgári szabadság ideájával népszerűsítené a pártot. Utóbbi felfogásra mondják sokan, hogy doktriner. Például Kóka egyik legjelentősebb helyi patrónusa, Török Gusztáv Andor kalocsai polgármester, aki többször hangoztatta már nyilvánosan is, hogy „nemzeti liberalizmusra” van szükség, és a „melegjogokról, drogliberalizációról szóló retorikával nem lehet vidéken eredményesen szerepelni.”

Belpolzsargonról anyanyelvünkre fordítva ez körülbelül annyit jelent: az emberek többsége – kisebb-nagyobb intenzitással – utálja, lenézi, megveti, fóbiás attitűddel kezeli a saját nemükhöz vonzódókat éppúgy, mint a lágy drogok büntetőjog alóli mentesítését hirdetőket. Ugyanakkor a fenti szegmensből jóval kevesebben néznek idegenkedve, helytelenítően, amennyiben olcsó, kicsi, de a szolgáltató professzionalizmusával működő államról, csökkenő közteherről, a gazdasági túlszabályozás felszámolásáról beszélnek. Nyilvánvaló, hogy Magyarországon is akad néhány százaléknyi (de látencia által fedve esetleg nagyobb) választói réteg, mely gazdaságpolitikai kérdésekben liberális, családi, vallási, közbiztonsági ügyekben viszont inkább rendpárti-konzervatív elveket vall.

Őket kell megnyerni, hiszen a piac racionális nyelve sanszosabb befutó, mint a „széplelkű” - polgárjogi, diszkriminált minoritások emancipációját felvállaló - stratégia; valami effélét sugallt Kóka a pártelnöki kampányában. Mondhatjuk rá, hogy ideológiailag konzekvens szabadelvűeknek eme üzenet nem szimpatikus – igazuk is van – de azt már kevésbé, miszerint a haszonelvűség koordinátarendszerébe belehelyezve se lenne pozitív a mérleg. Fodorék koncepciója a szabadosság/szabadgondolkodás ellenkultúráját reprezentálja. Meggyőzni próbálja a majoritást, hogy a drogfogyasztókat nem büntetni, hanem – már ha veszélyesek a társadalomra – kigyógyítani és leszoktatni szükséges. A homoszexualitás pedig nem bűn, hanem természetesen felvállalható identitás.

Mindez erkölcsileg vitán felül pártolható és támogatandó. De korántsem biztos, hogy annyival több szavazatot hoz a konyhára, mint amennyi voksot taszít. Ha netán – a „szimpla” SZDSZ-híveken kívül - a meleg közösség és a drogfogyasztók oroszlánrésze is biztosan a pártra szavazna, aligha lennének gondjaik az explicit küszöbbel. Csakhogy itt a bökkenő: ugyanis a nemi azonosságtudat vagy az illegális élvezeti cikkek igénybevétele aligha determinálja a világnézetet. Abból, hogy valaki meleg, nem következik, hogy feltétlenül és törvényszerűen liberálissá válik. Más dolgokban – az általános politikában - lehet konzervatív mentalitású. Ahogy egy spanglira való rápöffentéstől is gondolkodhatunk masszív baloldaliként. Nálunk hiányzik az olyanfajta konfrontatív, főáramú homofóbia vagy rendpártiság, mint a republikánus vezetésű Egyesült Államokban. Ami kiválthatná bizonyos – a túloldal által deviánsnak bélyegzett – parciális alcsoportok dafke-effektusból táplálkozó protest-reakcióját. A Fidesz mérv-és hangadói ügyelnek rá, hogy ilyesfajta üzenetek túlhangsúlyozásával ne erősítsék komolyan az SZDSZ-t. A buzizást és a marihuána-démonizálást – többnyire – Semjén Zsoltra és más KDNP-s faltörő kosokra testálják.

Ehhez képest az ökonomista szakszerűséggel boltoló Kóka-istálló látszólag nagyobb reményekkel pályázik a piacpárti, de értékkonzervatív politikai vásárlóközönség kegyeire. Jól láthatóan a felívelőben lévő MDF bázisára fenve a fogát. Valamekkora népszerűség-emelkedés kétségtelenül helyreállíthatná a párttagság megrendült önbizalmát. Csakhogy kérdés, mindez ellentételezi-e a morálisan kétes alkukat. Nyilván nem egy pártkongresszusi küldött dobott hátast az újdonsült elnöknek a – választása előtti – az egyház-finanszírozási reform jegelését sugalló-előrevetítő, a katolikus felekezetnek gesztust tévő interjúja olvastán. Talán ennek (is) volt némi hatása a szoros eredményre. És alighanem sokakban merült fel a kérdés: lehet, hogy Kókával a párt sikeresebb lesz, mint Fodorral, ám ennek ára vajon nem pont a világnézeti gerincvezeték megroppan(t)ása lesz-e?

Mintha Kókáról írta volna – pedig nem is – Mészáros Tamás közíró, hogy „politikusnak a pragmatizmus olyasmi, mint egyszerű halandó számára a vallás. Olykor lehetnek bár kétségei, de végső soron mindig hinnie kell a dogmában, miszerint a párthaszon egyenlő az ország hasznával.” Talán az SZDSZ vadonatúj feje is a pragmatizmusnak celebrál misét, úgy gondolván, hogy a szűk, rövid távú, támogatottságban, szavazatokban megjelenő pártérdek szükségessé, mi több helyessé teszi az elvi és eszmei ballaszt kidobását a szabadelvű léghajóból. Csak úgy egy idő után az égi jármű szárnyán lévő felségjeleket is át kell pingálni. Kérdés, meddig lesz partner ebben a jelenleg is csak paraszthajszálnyival neki kedvezően döntő tagság.