Lévai Katalin szeretetre vágyik
A rendkívül sikeres társadalompolitikus, egyetemi oktató, író, főszerkesztő Lévai Katalin egyik írásában megvallja: a politikus, mint mindenki más, valójában egyetlen dologra vágyik, arra, hogy szeressék. Lévai Katalin karrierjében sikert sikerre halmozott, igaz, az államfői posztot nem tudta meghódítani. De a szeretet az más dolog.
Lévai Katalin. Önfényező szövegek? |
Miért érzi szükségét az, aki ilyen lenyűgöző karriert fut be, hogy olyan könyvekkel is a nyilvánosság elé álljon, amelyekben legbensőbb érzéseiről, kétségeiről és vágyairól vall az olvasónak? A választ a szerző Táncrend nélkül című kötetének végén így fogalmazza meg: „A politikus, mint mindenki más, valójában egyetlen dologra vágyik: arra, hogy szeressék. A politikusok a szeretet koldusai. De ezt soha nem mernék maguknak bevallani még maguknak sem. Én sem!”
Megmondom őszintén, kétségeket kelt bennem ez a szubjektív „szeretet-himnusz”. Az első, és legkisebb gondom: ha azt állítja, hogy vágya szigorúan titkos, miért hozza mégis nyilvánosságra? De jó, fogadjuk el, hogy a szeretetből soha nem elég. A politikusok lubickolnak a feléjük áradó gyengéd érzésekben, melyekről azt hiszik, soha nem változnak: emlékiratai tanúsága szerint ez volt Rákosi Mátyás meggyőződése, Kádár Jánosé (bár ő szemérmesebb volt annál, hogy erről valljon), Orbán Viktoré és Gyurcsány Ferencé is.
Lévai Katalin azonban úgy látszik, csak azt tartja evidenciának, hogy a családtagjai szeretik. Ezért akarja eloszlatni a kételyeket, s kívánja meggyőzni a kétkedőket, mindenekelőtt az értelmiségi olvasóközönséget arról, hogy legyen vele szolidáris, ossza meg vele a gondjait, s örüljön a sikereinek. Ezen a ponton viszont szubjektív érzelmei a rideg valóság kérdéseibe ütköznek. A tudós politikusnő (vagy ha így jobban tetszik, politikus tudósnő) megítélése elválaszthatatlan a tények vizsgálatától: mennyi valósult meg 1990 óta eltelt tizenhat év alatt a baloldal által meghirdetett társadalmi szolidaritásból, a „szociális piacgazdaságból”, melyet a „rendszerváltók” ígértek nekünk? Hogyan állunk napjainkban Magyarországon a szociáldemokrata értékekkel, s ezen belül az esélyegyenlőséggel, amelyet a fess cigánylegények által sokszor megtáncoltatott Lévai Katalin olyan buzgón népszerűsített, hogy még a fárasztó miniszteri szolgálatot is vállalta érte? Mennyiben lehet komolyan venni azt a személyes hitvallásnak tekinthető jelszavát, hogy „a nap mindenkire egyformán süssön!”?
Nem tudok eltekinteni a napi hírektől, a képzetlen és munkanélküli dél-baranyai romák képtelen svédországi exodusától, mely a novemberben is napsütötte Mohácsról az ilyenkor már ködös és borongós Malmöbe vezetett. Lehet, hogy a napsütés mégsem elég a boldoguláshoz? (Amúgy figyelemreméltó, hogy napjainkban, - ellentétben a kilencvenes évek végével, amikor a Strassbourgba vándorló romák ügyéből belpolitikai kérdés lett - , a média most nem keres felelősöket, a téma szakértői pedig tartózkodnak a kormány szociálpolitikájának bírálatától.)
Lévai Katalin beszámol saját, „multikulturális” családi hátteréről, de keveset ír nehézségeiről, megpróbáltatásairól. Ezek bemutatása helyett tudományos és közéleti pályájára koncentrál, mintha csak tükröt tartana a magyar értelmiség elé: látjátok, így kell ezt csinálni! Ismerem a siker titkát, elismert tudós és szociálpolitikus vagyok, kis híján államfő lett belőlem, lássátok, nő létemre hová jutottam! Vegyes érzelmeket vált ki az olvasóból ez a „sikersztori”.
Természetesen senkinek sem lehet kifogása az ellen, hogy egy eszes és szorgalmas tudós-politikus a lehető legtöbbre vigye. Csakhogy Magyarországon a huszadik században a humán értelmiségi produkció túl gyakran és túl szorosan összenőtt a politikai szerepvállalással, ami még az olyan, valóban figyelemre méltó társadalomtudós teljesítményét is eltorzította, mint a többször is miniszterként működő Erdei Ferenc. Vele szemben, hiába, ilyen akadékoskodó a humán értelmiség, többre tartja a börtönviselt és a hatalommal dacoló Bibó Istvánt.
De ne töprengjünk most azon, hogy Lévai Katalin, aki közeljövőben megjelenő Párnakönyv és más mesék című könyvében, legalábbis a prospektus ígérete szerint a szerelmi életébe is beavatja az olvasót, Erdei vagy Bibó nyomdokain jár-e. Nézzünk most csak egyetlen konkrét ügyet, amely a politikusnő szívéhez bevallottan közel állt, és a könyvében is szól róla: 2003 decemberében felavatták a bántalmazott asszonyok és gyerekek menedékéül szolgáló Budapesti Nőházat. A Nőház civil szervezetek kezdeményezésére, Lévai Katalin bábáskodása mellett jött létre. A megnyitóünnepségen hangsúlyozta, hogy ehhez hasonló intézmény Közép-Európában is kevés van, Magyarországon pedig ez az első.
Arról viszont nem szól könyvében, hogy 2004 decemberében feloszlatta magát a Nőház működtetésére létrehozott egyesület, és ezzel a Nőház is megszűnt, havi másfél millió forintra rúgó költségeit nem tudták fedezni a fenntartók. Lévai Katalin, minisztersége alatt nem tudott elegendő pénzt szerezni a Ház életben tartásához, és erről utódját sem tudta meggyőzni. A Házba felvett védőnők, óvónők kifizetetlen béreik miatt munkaügyi pereket indítottak, amelyek még ma is tartanak.
Lévai Katalin azonban erről a könyve írásakor is ismert tényről tudomást sem vesz, meg sem említeti, hogy a számára kedves kezdeményezés milyen sorsra jutott. Viszont plasztikusan – mellesleg: vitathatatlanul jó stílusban – ecseteli, milyen érzést keltett benne az, hogy neve felmerült az államfőjelöltek között. Mint tudjuk, ez csak vaklárma volt, mert a szocialisták kitartottak a szabad demokraták számára elfogadhatatlan Szili Katalin mellett. A parlament végül azt a Sólyom Lászlót választotta meg a köztársaság elnökének, akit épp a konformitás dicséretét zengő politikus- és tudósnő volt férje, a kritikai ellenzékiség mentalitását megőrző Lányi András javasolt, a Védegylet nevében.