Markusovszky Lajos.

A 18. században, Mária Terézia uralkodása alatt kezdték először államilag szabályozni az egészségügyet: 1752-ben vetették meg a mai Állami Népegészségügyi Tisztiorvosi Szolgálat alapjait., amikor az uralkodó rendelkezett arról, hogy minden vármegye köteles tisztiorvost (akit akkor megyei fizikusnak neveztek) alkalmazni. A 19. században maguk az orvosok is szervezkedni kezdtek. 1837-ben létrehozták a Magyar Királyi Orvosegyesületet, majd az induló Orvosi Hetilap 1857-es számában Markusovszky Lajos meghirdette: „Célunk a magyar orvostársadalom és –hivatás emelése, az orvosok állásának szabályozása az államhoz, a közönséghez és ügyfeleinkhez.”

Bár a kiegyezés után sorra alakultak a különböző szakmai szervezetek, így az Országos Orvosszövetség, vagy a Budapesti Orvosi Kör, a magángyakorlatot folytató orvosok és a „pénztárorvosok”, a közcélok és a magánérdekek közötti ellentétek végig túlságosan erősek voltak. Az 1918-19-es forradalmak idején a hazai orvostársadalom átpolitizálódott, a szakmai érdekképviselet igényét legyőzte a politikai érdek. Külön szervezetbe tömörültek a forradalmár, szocialista, majd 1919 őszén az ellenforradalmár, „keresztény-nemzeti” orvosok, s ez utóbbiak rendkívül befolyásos egyesületet is létrehoztak, a Magyar Orvosok Nemzeti Egyesületét, melynek első vezetője Csilléry András fogorvos volt. A MONE Magyar Orvos címmel folyóiratot indított, támogatta a numerus clausus törvényt amely drasztikusan korlátozta a zsidó medikusok felvételét, és a Turul diákszövetségen belül megszervezte a Csaba Bajtársi Szövetséget, mely a „keresztény-nemzeti” medikusok szervezete volt.

Később megalakult a Gömbös Gyula által életre hívott Egészségpolitikai Társaság (amely elsősorban a „pénztárorvosok” és az elszegényedett, állástalan orvosok nevében lépett fel), és a Szabad Orvosválasztást Követelők Blokkja, mely a magánpraxist folytató, nagyrészt zsidó származású orvosokat tömörítette. Mindhárom szervezet elkészítette a maga kamarai törvénytervezetét, melyek közül – ez a kor viszonyai között nem meglepő – a parlament a MONE javaslatából indult ki.

Ilyen előzmények után született meg az 1936 évi I. tc. „Az orvosi rendtartásról”, melyet Keresztes-Fischer Ferenc, a kamara fölött felügyeletet gyakorló belügyminiszter terjesztett be, és az országgyűlés 1935 decemberében tárgyalt. A törvény második paragrafusa kimondta: „Olyan tevékenységet, amelynek végzése orvosi oklevélhez van kötve, csak az folytathat, aki a kamara tagja.” 1936 október 23-án az Országos Orvosi Kamara elnökéül a jobboldali elkötelezettségű Verebély Tibor professzort, az Egészségpolitikai Társaság jel

1936-tól 1945-ig működött az Országos Orvosi Kamara (OOK). Német és osztrák mintára szervezték meg, figyelmen kívül hagyva, hogy az angolszász országokban, mindenek előtt Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban más, önkéntes alapon, de ugyancsak működőképes modell szerint tömörültek Hippokrátesz követői. A magyar kamara igyekezett tagjainak, elsősorban a közalkalmazott orvosoknak az érdekeit a társadalombiztosítás kiterjesztése és szabályozása során érvényesíteni.

Ez már csak azért sem volt egyszerű, mert a társadalombiztosító intézetek (OTI, MABI, OTBA stb.) és az orvosok között hasonló érdekellentét állt fel, mint napjainkban a társadalombiztosítási pénztár és a pazarlással vádolt orvosok között. Figyelemre méltó, hogy az OOK 1939 július elsejei hatállyal szabályzatot léptetett életbe az orvosi díjazáskötelező, legkisebb mértékéről. Eszerint Budapesten és a törvényhatósági joggal felruházott magyar városokban egyszerű rendelés díja az orvos lakásán 4 pengő, másutt pedig 2 pengő, míg az éjjeli, sürgős látogatásért minimum 12, illetve 6 pengőt lehetett felszámolni.

Orsós Ferenc. A zsidó orvosok deportálását sürgette.

A hazai orvostársadalmat végsőkig megosztó probléma a harmincas évek végén a „zsidókérdés” volt, melynek „megoldása”, illetve az erre irányuló törekvés az OOK tekintélyét aláásta, hitelét 1945-re teljesen lerombolta. A MONE elnöke, Csilléry András doktor nyújtotta be az első zsidótörvény tervezetét a parlamentben 1938 március 29-én, majd utódja, a fajvédő törvények kidolgozásában szerepet vállaló Orsós Ferenc patológus-professzor kezdeményezésére a kamara hivatalból sürgette a zsidótörvény további szigorítását, a zsidó kollégák eltávolítását az orvosi karból.

A MONE a kamarából szerzett iratok alapján 1941-ben összeállította a zsidó orvosok jegyzékét, azt átadta a Honvédelmi Minisztériumnak, szorgalmazva a rajta szereplő orvosok munkaszolgálatra történő behívását. A német megszállás nyomán Csik László, az orvosi kamara akkori elnöke és Orsós Ferenc kérvénnyel fordult a belügyminisztériumhoz, sürgetve a hatóságokat, hogy az addig megkímélt, polgári munkaszolgálatban alkalmazott zsidó orvosokat mielőbb deportálják. Ennek az akciónak a háború után végzett becslések szerint mintegy 2500-an estek áldozatul, az ország zsidó orvosainak több mint a fele.

Ilyen előzmények után helyezte hatályon kívül az Ideiglenes Kormány az Orvoskamarai Törvényt, feloszlatva ezzel a kötelező tagságra épülő orvosi kamarát. 1988 decemberében, a rendszerváltás előestéjén megalakult a magát köztestületként definiáló, önkéntes tagságú Magyar Orvosi Kamara, (MOK) mely nem tekintette magát az OOK jogutódjának. Mint az alapító okirat megállapítja: a kamara célja, hogy az orvosok szakmai, etikai, gazdasági és szociális érdekeit képviselje, s ezeket az érdekeket a társadalmi elvárásokkal egyeztesse, továbbá: vegyen részt az orvosok szakmai tevékenységének normatív szabályozásában és ellenőrzésében, magas szinten képzett, létszámát és szakmai megoszlását tekintve optimális orvoskar biztosításában.

Hat évvel később, német, osztrák és cseh mintára, a hatékonyabb érdekképviselet céljából ismét bevezették a kötelező tagságot, úgy mint 1936-ban. A MOK 1997 februárjában feladataként jelölte meg, hogy nyilvántartást vezet tagjairól, szakmai alapelveit kellő hatékonysággal érvényesíti, továbbá egyetértési jogával élve, részt vesz az orvosi hivatás gyakorlói és az egészségbiztosítás szervei közti általános szerződési feltételek kialakításában.

Emellett arra törekszik, hogy elsősorban orvosszakmai szempontok határozzák meg a finanszírozási feladatokat, szorgalmazza az egészségmegőrző és betegellátó rendszer működési hibáinak feltárását és a joghézagok kiküszöbölését, ajánlást ad az egyes orvosi szolgáltatások díjtételeire, felügyeli tagjainak szakmai, erkölcsi és etikai tevékenységét. Megalapozott gyanú esetén vizsgálatot folytat, felelősségre vonást gyakorol vétséget elkövető tagjaival szemben. Az optimális szakmai feltételek megteremtésének jegyében meghatározza az egyetemi hallgatók a szakmánkénti szakorvosok létszámát, az orvosi munkahelyek számát, telepítési helyeit és munkafeltételeit”

Az új egészségügyi kormányzat, s személyesen Molnár Lajos miniszter az 1988 és 1994 között létezett önkéntes tagságo t, azaz angolszász kamarai modell visszaállítását javasolja. Tény, hogy a nagy múltú American Medical Association (AMA) , melynek jelszava: „Helping doctors help patients””Ha segíted az orvost, a beteget is segíted” formailag önkéntes, a hasonló brit, ausztrál és más kamara-szerű orvos-szervezetekkel együtt. De ezeknek az angolszász kamaráknak volt idejük megerősödni, országos tekintélyt, szakmai befolyást szerezni. (Az AMA-t 1847-ben alapította egy bizonyos Nathan Smith Davis nevű orvos.).

A magyar orvosok közül viszont sokan úgy vélik, hogy az egészségügy privatizációja, a súlyos feszültséggel járó szociális rendszerváltás közepette nem maradhatnak hatékony szakmai érdekképviselet nélkül, és a kormányzat az 1994 évi törvény tervbe vett módosítása teljesen kiszolgáltathatja őket az egészségügy privatizációjában, és a társadalombiztosítás drasztikus leépítésében érdekelt multinacionális trösztöknek. Tartanak attól is, hogy a MOK „felszámolásával” a Kelet-Európából akadálytalanul ideérkező orvosok elviselhetetlen konkurenciát támaszthatnak magyar kollégáiknak.