© Dudás Szabolcs

Még Angela Merkel német kancellárt, a büdzsévita egyértelmű sztárját is megvádolta az ellenzéke, hogy az általa felajánlott pótlólagos uniós befizetéssel azért oldotta meg a brüsszeli válságot, hogy később enyhébben ítéljék meg a német költségvetési deficit miatt. A nagyotmondási versenyben háttérbe szorult a mértéktartás. Az ellenzéki kötözködésnek a magyar kormányfő azzal a dicsekvéssel ment elébe, hogy népességarányosan Magyarország Csehország után a legtöbb felzárkóztatási támogatáshoz jut a közös kasszából. Méltánytalanságnak tűnhet, hogy csorbult a nálunk szegényebb lettek és litvánok nemzeti érdeke. De ők is válogathattak a számokból: ők GDP-arányosan kaptak többet minálunk.

Az uniós költségvetési csata vértelen háborúnak tűnhet, aminek végeztével a legnagyobb zsákmánnyal hazatérőt emelik pajzsra. Holott az EU nem erre a srófra jár. Néhány messzire látó, idealista politikus és technokrata - például a francia Jean Monnet és Robert Schuman, az olasz Altiero Spinelli, a belga Paul-Henri Spaak - az 1957-ben, tíz évvel a Marshall-segély folyósítása után életre hívott európai integrációt éppen azért találta ki, hogy a nemzeti érdek ürügyén zajló terület- és vagyonrablást az együttműködés és a közös érdek keresése váltsa fel a kontinensen.

Európában háború már csak hivatalos előterjesztések formájában zajlik, bár a zsákmányszerző mentalitás látványosan újjáéledt. A nemzeti és a közösségi érdek szembefordítására apelláló demagógia a gazdasági növekedés lassulása nyomán az utóbbi időben felerősödött az EU régi tagállamaiban. A bővítés még fel is gyorsította a közösségi eszmény erózióját, hiszen az új tagállamok a régiek történelmi emlékezete nélkül csatlakoztak. A mi minisztereink és szereptévesztett európai parlamenti képviselőink a hazai publikumnak játszva már eleve azt hirdetik, hogy Brüsszelben - sőt a mitizált Brüsszellel szemben - a nemzeti érdeket kell megvédeniük.

Az EU pénzügyi kerettervének vitája bebizonyította, hogy az már az integráció működésmódjának végső határait feszegeti, és kreatív reformok nélkül a dezintegráció hajszálrepedései szakadékokká tágulhatnak. A 2007-től két Marshall-segélynyi összeggel kistafírozott újak immár nem játszhatják a még több támogatásért toporzékoló, de a közösség jövőjéről való felelős gondolkodás terhe alól kibújó kamaszt. Aki rendre speciális helyzetét bizonygatja, azt különállóként is fogják kezelni. Ha a magyar kormányfő úgy fakad ki, hogy "Mi a fenét akar tőlünk Európa?", amikor az Európai Bizottság szóvá tette a magyar költségvetési hiány mértékét, nem sértődhetne meg, ha az ország energiaproblémájára azt kapná válaszul Európától: "Mi a fenét akar tőlünk Gyurcsány?"

Pár éve nyílt titoknak számított, hogy például Franciaországban sokan azért nem lelkesedtek az EU bővítéséért, mert tartottak az unió politikai súlypontjának keletre tolódásától. Ez a már kétségkívül megindult folyamat felerősödött, amikor Merkel személyében olyan kelet-európai került az EU legnagyobb tagállamának kancellári székébe, akihez az európai reformerek nagy reményeket fűznek, s aki hangsúlyozza, hogy Európa-politikájában kiemelt figyelmet szán az új tagállamoknak. Ő egymaga azonban aligha képes megváltani Európát: kerestetik hozzá a 21. századi lengyel Jean Monnet, szlovák Spinelli, magyar Paul-Henri Spaak.

Nem sok idő van arra, hogy előkerüljenek e távlatos gondolkodású, bátor államférfiak, államnők. Az uniós alkotmány ratifikációjának tavalyi kudarcát követő politikai bénultság érzékelhetően oldódik. Merkel - aki 2007 első felében veszi át az EU soros elnöki tisztét - már jelezte, a dokumentumot feléleszti tetszhalott állapotából. Az új alkotmányvita az előjelek szerint 2008-ban kezdődik, összekapcsolódva a 2014-ben induló következő uniós költségvetés átfogó reformjának tervezésével. Egyik probléma sem választható el a további bővítésekről, az európai integráció végső földrajzi határairól való megállapodástól. Megkockáztatható: az EU újjáalapítási korszakának nézünk elébe. 2011 januárjában Magyarország veszi át az EU elnökségét. A szellemi felkészülés nem halogatható tovább.

KOCSIS GYÖRGYI

(A szerző a HVG munkatársa)