A nemzeti együttmüködés rendszere kapcsán elég sokak észrevehették már, hogy együttmüködés helyett kirekesztésről, gyűlölködésről, ellenségeskedésről, rendszer helyett pedig összefüggéstelenségekről szól. Azonban lehet-e akár csak nemzetinek nevezni, miközben egész politikája a társadalom elszegényedését célozza? Az elmúlt négy év állítólagos eredményei mögött a magyar bérszínvonal nyomora áll, ami ellen a kormány a jövö évi költségvetésben se kíván semmi se tenni. Egy olyan politikát, amely csak a legfelsö tízezer számára eredményez jólétet, és az oda való bejutás is immáron csak családi, vérségi alapon lehetséges, semmiképp sem lehet nemzetinek tartani.

Carl Schmitt egykori német jogfilozófus szerint a politika lényege a barát és az ellenség megkülönböztetése. Tartalmi szempontok nincsenek is, a távlati célok nem számítanak, elvégre G. Fodor Gábor is megmondta, hogy elég uralni a pillanatot. Az orbáni politika így nem szól másról, mint a pillanatnyi ellenségeskedésről. Távlati célként ebből csak a harc, a forradalom állandósága alakulhat ki. Az egyetlen cél a hatalom. Ahogy Mussolini mondta: pártja célja hatalomra kerülni, kormánya célja pedig hatalmon maradni.

Amikor 2014 áprilisában a hatszázezer szavazót vesztett Fidesz-KDNP kevesebb mint ötvenszázalékos támogatottsággal kétharmados többséget szerzett újra a magyar Országgyűlésben (egy teljesen a saját vágyai szerint szabott, azaz tisztességtelen választási törvénnyel), sokan azt hitték, azt remélték, hogy az addigi harcos, háborús retorikát, folyamatos szabadságharcot felváltja majd a konszolidáció. Ami persze már akkor is naiv ábránd volt. Elvégre konszolidálni csak az tud, akinek van eredménye.

A konszolidáció azt jelenti, hogy letesszük a fegyvert, leülünk, megpihenünk, hátradőlünk. És élvezzük az eredményeket. Azonban mivel a politika a pillanatnyi ellenségkeresésről, a politikai marketingről, a hatalom öncélúságáról szólt 2010 és 2014 között is, nincs megcsodálható eredmény. Ha Orbán 2014-ben letette volna a fegyvert, lepihent volna, hátradőlt volna, csupán a mélyben rejlő magyarországi nyomor, kudarc, kilátástalanság, elszegényedés, jövőtlenség, enyészet vált volna szabad szemmel is jól láthatóvá. Orbán Viktornak így nem volt érdeke konszolidálni, hanem a harcot tovább kellett fokoznia.

Joggal hördülhetne azonban fel az egyszeri fideszes, hogy igenis van eredmény. Tessék csak megnézni a GDP-adatokat! Nemcsak növekedésnek indult az ország (mármint az ország GDP-je), de az egész Európai Unióban a legmagasabb a mi GDP-növekedésünk. Akik persze ezen eredménynek nagy jelentőséget tulajdonítanak, és felettébb örülnek neki, költözzenek talán Dél-Szudánba, ott ugyanis akár a 15 százalékot, azaz a magyar eredményt jóval túlszárnyalót is elérheti az idei GDP-növekedés.

A GDP-növekedés önmagában még semmit sem mond el arról, hogy jó-e élni egy országban. A fejlődő világ majd mindegyik országában növekszik a GDP, de e sorok szerzője inkább élne Ausztriában, mint Mongóliában, Üzbegisztánban vagy netán Dél-Szudánban. A GDP-növekedés ugyanis 1) nem mutatja meg, hogy milyen szintről indul a növekedés (Dél-Szudánban például megelőzően negyven százalékot meghaladó zuhanás volt), 2) nem szól semmit arról, hogy mi lesz a megtermelt vagyon sorsa (például Magyarországról a GDP-növekedésért felelős két német autóipari cég továbbra is kiviszi a megtermelt profit nagy részét), és 3) semmit nem árul el arról, hogy a lakosság mennyit profitál az állítólagos növekedésből. Számos helyen – véletlenül sem Magyarországra gondolnánk most – a megtermelt, növekedő GDP jelentős része egy szűk helyi oligarchia és/vagy külföldi befektetői kör kezében összpontosul, és bár statisztikailag kimutatható az egy főre eső GDP növekedése is, de az csupán egy statisztikai szám, ami a tényleges fizetésekről és főleg azok tényleges vásárlóértékéről semmit sem árul el.

Az a szám tehát, amire az Orbán-kormány olyannyira büszke, semmit nem mond arról, hogy miként élnek a magyar emberek. Azok a számok, amelyek a magyar emberek életéről szólnak, már semmiféle büszkeségre nem adnának okot. Ezért nem tud konszolidálni a kormány, ezért kell további fokozatokra kapcsolni a pillanatnyi ellenségképzést. Addig is, amíg Daniel Cohn-Bendit ellen vonulnak fel a fideszesek, legalább nem azzal foglalkoznak, hogy miért csökkent a fizetésük vásárlóértéke, miért keresnek harmadannyit, mint egy görög dolgozó, amikor állítólag Magyarország éppen fülsiketítően jól teljesít.

Az ember igével is él, de azért kenyérre is szüksége van, azaz a szép, megható jelszavakból egyetlen család sem lakik jól. Nézzük tehát a száraz tényeket, például arról, hogy mennyit keres egy kétgyerekes magyar család egy évben! Az Eurostat 2012-es adatai szerint egy kétgyerekes, kétkeresős magyar család évente 14 289 eurót visz haza. Az Európai Unión belül ennél csak a lettek (azaz neoliberálisok és a berlini kormánykörök által állandóan példaként állított lettek), a litvánok (szintén neoliberális mintaország), és az az IMF-utasításokat zokszó nélkül végrehajtó románok, bolgárok keresnek csak kevesebbet. Az új tagállamok közül a legjobban a csehek élnek, de egy cseh kétgyerekes család évi átlagjövedelme (20 ezer euró) is jóval elmarad a régi EU-tagállamok legszegényebbike, a görögök mögött. A lassan nyolc éve válságban levő, csődközeli Görögországban egy kétgyerekes család évente 34 ezer eurót visz haza, azaz húszezer euróval többet, mint egy átlag magyar család. A leggazdagabb új EU-tagállam csehek és a legszegényebb régi EU-tagállam görögök között 14 ezer eurós különbség van az évi fizetést tekintve.

Ez legelőször nem mutat mást, mint az EU-s tagságunk teljes kudarcát.

Mit kaptunk mi a németektől?

A kelet-közép-európai térség több mint tíz éve van az Európai Unióban, de az egyetlen eredmény – már ha ez eredmény –, hogy a kivándorlás óriásira nőtt, és a keleti kilátástalanság okán csak továbbra is növekedni fog. (Az orbáni politika például a fiataloknak legfeljebb annyit nyújt, hogy ha nem születtek bele valami fideszes családba, és nem jutottak onnan állami poszthoz, akkor vagy a német cégek összeszerelő mühelyében kalapálhatnak, vagy tényleg egyszerűen elhagyhatják az országot. Tény, hogy a magyar történelemben soha nem volt olyan egyszerű emigrálni, mint most.) Az Európai Uniótól az új tagállamokba érkező támogatások eközben alig érik el azt az összeget, amit egykoron a görögök, a spanyolok vagy a portugálok kaptak. És 2019 után még akár csökkenhet is ez az összeg, azaz a magyar út a nyomor állandósulását jelenti.

Tízévnyi EU-tagság után lassan láthatóvá válik, hogy hova vezet a “német Európa”, mit kínál Angela Merkel – mint Európa mai ura – a kontinens országainak. Orbán pedig nem ez ellen, hanem a szociális és szolidáris Európát hirdetők – például Daniel Cohn-Bendit – ellen vonultatja az övéit.

A déli perifériák folyamatosan szakadnak le (igaz, mind a spanyoloknál, mind az olaszoknál, mind a görögöknél formálódik valamiféle ellenállás), a délkeleti perifériák kormányai pedig lemondtak a felzárkózás vágyáról, és beletörődtek abba, hogy GDP-jük csak akkor növekedhet, ha a fizetések alacsonyak, a munkavállalói jogok megszűnnek és a fizetések vásárló értéke folyamatosan csökken. A keleti tartományokban ráadásul akadnak politikusok, akik e kiszolgáltatottságot megpróbálják szabadságharccal elfedni.

A magyar társadalom joggal dühös. Joggal lett elege abból a rendszerváltásból, amely a fürdővízzel a gyereket is kiöntötte, és a Kádár-rendszer számos civilizatórikus vívmányát, a jóléti államiság amúgy nyugati mércével mérve alacsony, de azért valamelyest meglévő fokát teljesen leépítette. (Ne felejtsük el, hogy Magyarországon középosztályosodás először a Kádár-rendszerben indult meg, így a kádári nosztalgia is érthető egy olyan társadalomban, amelyet megelőzően minden rendszer elnyomott a történelemben.)

A rendszerváltás a magyarok többsége számára munkanélküliséget, elszegényedést, bizonytalanságot, kilátástalanságot hozott. 2010-ben azért tudott egy jobboldali párt betörni, mert nem volt olyan baloldali erő, amely képes lett volna a magyar emberek teljesen jogos és érthető dühét meghallani. A posztkommunisták a liberálisok foglyai lettek, és arra voltak büszkék, hogy milyen ügyesen, tankönyszerűen tudnak megszorítani, majd 2004-ben megpuccsolták azon egyetlen miniszterelnöküket, Medgyessy Pétert, aki legalább felismerte, hogy elmaradt a jóléti rendszerváltás, és valamelyest orvosolni kéne e problémát.

2010-ben azért győzött a Fidesz, mert az emberek – hasonlóan 2002-höz – elvárták volna a jóléti rendszerváltást. Ehhez persze akár be kellett volna azt is vállalni, hogy elszáll az államháztartási hiány vagy az államadósság. Orbán 2010 tavaszán ki is ment Brüsszelbe, engedélyt kérni valamifajta rugalmasságra. A válasz határozott nem volt. Noha Brüsszel Párizsnak évek óta elnézi a költségvetési hiányt, Orbán nemleges választ kapott, és így két lehetősége maradt. Szabadságharcot hirdet, vagy behódol. Ő az utóbbit választotta. Orbán Viktor 2010 tavaszán ellenvetés, békemenet és szabadságharc nélkül fogadta el, hogy Brüsszel nem enged rugalmasságot a magyar költségvetésnek.

Szabadságharc a valóság ellen

Nem ekkor hirdetett szabadságharcot. Persze ő is érezte, hogy híveinek jogos igényeit ki kell valahogy elégítenie. Csinált hát nekik ürügyet, hadd vonuljanak, ha már vonulhatnékjuk van. Orbán így ideológiai szabadságharcot hirdetett. Hirtelen a hatvannyolcasok lettek hazánk egyetlen ellenségeivé, és Orbán egy kézzel akarta volna újraevangelizálni a közismerten hanyatló Nyugatot. A hívek pedig sajnos nem az eszük, hanem ilyen-olyan érzelmeik által vezetve elhitték, hogy ma tényleg a hatvannyolcasok a legnagyobb gondjaink, és tényleg Daniel Cohn-Bendit ellen kell menetelni.

Az új ellenségkép, a csatazaj azonban sikeresen elfedte a valóságot: Orbán Viktor és kormánya teljességgel hitet tett a neoliberális paradigmák mellett, és az országot tálcán kínálja fel az olcsó munkaerőt kereső nyugati cégeknek. Alexisz Ciprasz “humanitárius katasztrófának” nevezi a görög kétgyerekes családok 34 ezer eurós fizetését. Orbán Viktor meg eközben “versenyelőnynek” tartja, hogy egy győri vagy kecskeméti munkás harmadannyit visz haza, mint egy ingolstadti vagy stuttgarti. Tényleg ilyen egy szabadságharc? Tényleg ilyen egy patrióta politikus?

Orbán Viktor Magyarországot gazdaságilag olyan pályára állította rá, amely fenntartható, de kitörést nem eredményez. A magyar gazdaság, a magyar munkaerő ma arra kell, hogy a német cégeknek ne kelljen egészen Bangladesig menniük. Magyarország ezzel beszorult egy olyan pályára, ahol a GDP növekedését az alacsonyan tartott és alacsonyan maradó fizetések, a megnyirbált munkavállalói jogok biztosítják.

Mivel a neoliberalizmus és a nacionalizmus kéz a kézben jár, a neoliberalizmusnak nagyon jól jönnek azok az orbáni szólamok, amelyek a magyar nemzetállam szuverenitását védenék mindenféle európai egységgel szemben. Ha valamitől retteg minden multinacionális cég, az az európai politikai és szociális egység.

A multinacionális tőke a nemzetállami széttagoltságban érdekelt, ahol folyamatosan fenntarthatja, kihasználhatja a bér- és munkaversenyt. Magyarország például egy olyan pályára szorul be, ahol Romániával vagy Szerbiával abban versenyezhetünk még esetleg, hogy ki vezeti be hamarabb a gyerekmunkát, mert ott még szívesebben fektetne be a nyugati tőke. Nem véletlen, hogy – a budapesti balliberális értelmiség minden híresztelésével szemben – a berlini kormányt felettébb nem zavarja, nem érdekli, hogy milyen politikai, jogállami stiklik zajlanak Budapesten vagy Belgrádban. Mert amíg Orbán vagy az Orbánt mindenben utánzó és Merkel bizalmát teljesen élvező, amúgy meg balkáni autoriter politikát folytató Aleksander Vučić szerb miniszterelnök biztosítja az olcsó, jogfosztott munkaerőt, addig Berlin minden mást elnéz nekik. Athénnel is csak akkor került vitába Berlin, amikor az új görög kormány európai szolidaritást követelt. Orbán nemzetállami szuverenitást akar, és az a multinacionális tőkének is érdekében áll. Ráadásul a munkaállam koncepciója, amihez hívei tapsiskolnak, és ami amúgy egy virtigli fasiszta elnevezés (legutóbb Gömbös Gyulának voltak hasonló tervei), szintén nem szól másról, mint a magyarországi, amúgy is soványka jóléti állam totális lepusztításáról. Ez már meg is kezdődött, például azzal, hogy gyakorlatilag alig van ma már szociális segély, s helyette az ellenzéki sajtóban is helytelenül közmunkának nevezett kényszermunkát vezette be a kormány. (A kényszermunka és a közmunka között az a különbség, hogy a közmunka nem a szociális segély helyett van, hanem amellett, és nem éhhalált, hanem mondjuk tisztes szegénységet biztosít.)

Egy szabadságharcos kormány nem beletörődne az ország periférikus helyzetébe, nem versenyelőnyt látna a magyar dolgozók megalázóan alacsony fizetésében, és nem tovább nyirbálná a munkavállalói jogokat. Egy valóban szabadságharcos kormány nem az európai egység, az európai szolidaritás ellen polemizálna, hanem belátná, hogy a globális piacon, ahol az egyes tőkeszereplők akár erősebbek, mint egy-egy nemzetállam, nem a nemzetállamok illuzórikus szuverenitását kéne retorikailag erősíteni, hanem az európai egységet, szolidaritást követelni (egységes mininimálbérrel, adórendszerrel, szociális jogosultságokkal stb.)

Az is szörnyű, ha valaki nem tesz semmit Magyarország folyamatos zuhanása, enyészete ellen, és még versenyelőnyként is tekint a magyar nyomorra. Ennél már csak az szörnyebb, azaz cinikusabb tett, ha valaki a nyomor elfogadását, állandósítását szabadságharcként adja el. A szabadságharc politikai termékként megakadályozza, hogy szavakat találhassanak azon erők, amelyek akár jobbról, akár balról megneveznék a problémákat.

A gazdasági nyomort a nyelvi nyomor súlyosbítja: az a diszkurzív tér, amiben a szavak már rég nem azt jelentik, aminek hinnénk őket. Neoliberális, szegényellenes kormánypolitika szabadságharcba csomagolva. Egykori kommunisták polgári konzervatívnak öltöztetve. Liberális értelmiség baloldaliként eladva. Szélsőjobboldali veszély vizslakölykökkel elfedve.