„Gazdagnak lenni egyrészt jó, másrészt követendő példa”.

(Magyarország miniszterelnöke, 2014.)

Jókora demagógia volna a szegénységért mindenestől a jelenlegi kormányt okolni. Az viszont gigademagógia lenne, ha nem tennénk felelőssé érte a jelenlegi kormányt, hanem mutogatnánk az előzőre, meg a világgazdasági környezetre, meg, ahogy szokás amúgy, magukra a szegényekre. A helyzet az, hogy a mindenkori kormány felelős a mindenkori szegénységért, és ez alól nincsen semmiféle kibúvó.

És akkor nézzük a helyzetet magát.

Küszöbön álló katasztrófa?

Az Unicef november elején ismertette legújabb felmérését, miszerint jelentősen nőtt az oktatásból, foglalkoztatásból és képzésből kiesett 15-24 éves fiatalok aránya, valamint gyermekszegénységi ráta. Németh Barbara, a szervezet gyermekjogi munkatársa a felmérés közlésekor úgy nyilatkozott: négy év alatt két és félszeresére nőtt azok száma Magyarországon, akik „nem mindig tudnak élelmiszert venni”. Ez azért az éhezés elég pontos definíciója. A Gallup júniusi felmérése szerint öt év alatt (2013-ig) 32 százalékot nőtt azon családok száma, ahol hiány van megfelelő élelmiszerből. Ez a helyzet jelenleg több százezer ezer gyermeket érint.

Az Eurostat frissen publikált adatai szerint Magyarországon egy év alatt öt százalékot (ami nagyon sok) ugrott a valamilyen szinten nélkülözők száma, ami most 33, 5 százalék. Így az Unió országai közt mi állunk a legrosszabbul; a leggyorsabban és legdrámaibb módon a szegények szegényednek. A KSH frissen kiadott jelentése többek közt arra is rámutat, hogy  2,3 millió a nélkülözők száma Magyarországon.

Megőrülök, mikor a politikusok „küszöbön álló szociális katasztrófáról” beszélnek, folyton és folyton, úgy téve, mintha a szociális katasztrófa, ez a kancsal szörnyeteg, amiről senki meg nem mondja, hogy micsoda is valójában, a küszöbön ácsorogna évtizedek óta. Nem, a szociális katasztrófa itt van. A spájzban, igen. Az üres spájzban, meg az üres konyhában, meg az üres fáskamrában, meg a jövőjétől megfosztott kisgyerek üresen korgó pocakjában. A kiváltatatlan gyógyszerben, a tablettás borban, az udvaron álló szemétkupacban, a szántatlan, gazos földben és a szélben ütemesen csapkodó kertkapuban.

Szociális érzékenység Patyomkin-országban

Vajon miért van az, hogy az ún. internetadó ellen secperc alatt utcára vonult a lakosság, meghátrálásra kényszerítve a kormányzatot, ezekért az emberekért pedig nem tüntet soha senki? Hogy lehet ez probléma folyton a periférián? Hogy lehet, hogy nem ezzel van csurig tele a média, és hogy nem erről szólnak a parlamenti vitanapok? Egyáltalán, hogyan lehet bármi másról beszélni addig, amíg egyetlen gyermek éhezik? Egyes számítások szerint a helyzetet hatvanmilliárd forintból meg lehetne oldani. Hú, az nagy pénz, igen. A 4-es metró 452 milliárdba fájt. De hát az kellett, ugye. Stadionokra 64 milliárd van a 2015-ös költségvetésben. A tervezett múzeumi negyed 75 milliárd. Mindenre van pénz, ami jól mutat. Patyomkin-ország épül-szépül.

Az igazi szegénységgel foglalkozni politikailag, rövid távon legalábbis, egyáltalán nem kifizetődő. És ami nem kifizetődő, az a politika számára nem létezik. Ezért nem áll neki a problémának úgy igazán soha senki, aki valós közhatalmat birtokol. A Kádár-korban el kellett tagadni a problémát, azóta meg az egésznek inkább egyfajta könnyes romantikája van, és legfeljebb arra jó, hogy az épp hatalmon levőket az épp ellenzékben levők érzéketlenséggel vádolhassák., és beindulhasson a vita; na nem arról, hogyan és mit kellene végre tenni, hanem hogy ki az érzéketlenebb szociálisan. („Önök!” „Nem, Önök!”)

A szegény tömegek politikailag inaktívak. Nem tudnak kiállni magukért, és nem is fognak tudni. Soha. Azok dolga kiállni értik, akik nem annyira szegények, mint ők, akiknek legalább, mondjuk, egy internet-előfizetésre meg egy mobiltelefonra fussa. Vagyis a mi dolgunk lenne, de mi nem tesszük. A hatalom háromszor meggondolja, hogyan nyúljon  a közép- és felsőoktatáshoz, mert megmutatják a városi, kvázi-középosztálybeli fiatalok hamar, hogy semmi státusvesztést nem hagynak annyiban. (Helyes, mutassák; ennek is ideje van.) A szegényekkel  ugyanakkor mindenki azt tesz, amit akar. El lehet tőlük venni a családi pótlékot. Meg lehet vonni tőlük a segélyt. Lehet őket kényszermunkára vinni.

Mi történhet? Születik néhány dühös publicisztika, oszt annyi.

Vagyis a szegényekkel a politika azért nem foglalkozik, mert a politikailag aktív, nem-szegény társadalom sem foglalkozik velük. Itt mindenkinek elég a maga baja; mindenki szegénynek érzi magát, akinek nincs annyi, amennyit szeretne – márpedig senkinek nincs annyi. Ehhez jön egy csomó téves gondolat az igazi szegénységgel kapcsolatban. Például, hogy az szükséges rossz, valamiféle társadalmi fátum, ami felszámolhatatlan. (Jelzem, ezt gondolták a rabszolgaságról is a nyugati világban sokáig, aztán mégiscsak fel lehetettet számolni, a legális formáit legalábbis.)

Egyes fundamentalista keresztény körök szerint Isten rendelte el a szegénységet, ahogy a gazdagságot is, fölösleges küzdeni ellene; elég, ha olykor alamizsnálkodunk. És ott van még az ún. „önsorsrontás” (Istenem, de utálom ezt a szót!) mítosza is: a szegény azért szegény, mert lusta, vagy iszákos, de leginkább, mert lusta és iszákos; és akkor én, ugye, a mértékletes és szorgalmas, miért finanszírozzam a mások léhaságát? És hát persze, arra vannak a segélyszervezetek, az egyházak, meg a különféle jótét lelkek, hogy segítsenek a szegényeken.

A lehető legjobb befektetés

A szegénység nem felszámolhatatlan. Nem is túl bonyolult a megoldás: akinek nincsen kajára pénze, annak adni kell. Kaját. Akinek nincs lakása, és nincs is rá pénze, annak lakást kell adni. Akinek nincs ruhája, annak pedig ruhát kell adni. Akinek nincs pénze gyógyszerre, az kapjon meg minden gyógyszert ingyen, amire csak szüksége van. Akinek nincs tüzelője, annak tele kell pakolni a fás-vagy szeneskamráját. Közpénzből, igen, az én adóforintjaimból, meg a tiéidből. Meg a szegényekéből, mert annyira azért senki nem lehet szegény Magyarországon, hogy az állam le ne nyúlja: még a segély is adóköteles.

Aki meg azt mondja, hogy a szegényeknek először mentálisan kellene felzárkózni, azt nyugodtan nevezzük büdös bunkónak. Mentálisan, egy konkrétan elmebeteg társadalomban, hová?

Én teljesen egyetértek azzal, hogy a segélyezés önmagában csak demoralizál, ellustít. Nincs különösebb kifogásom a tisztességes „munkaerőpiaci” (brrrr) verseny és az „öngondoskodás” ellen, azok esetében, akik hasonló esélyekkel indulnak a versenyben, illetve tudnak önmagukról gondoskodni. Egyetlen fillér állami pénzt sem adnék olyanoknak,  akiknek nincsen szükségük rá; nem értek egyet semmiféle alanyi joggal, de ez más tészta. Itt a társadalomból gyakorlatilag kiszoruló embertársaink tömegéről van szó. Ha a szolidaritás, irgalom stb. nem érdekes, akkor gondoskodjunk róluk puszta számításból! Egyszerűen nem létezik jobb befektetés, mint emberbe invesztálni. Ha a nyomortelepeken tengődő gyermekkorú állampolgárokból – bizonyos tőkeinjekciók révén – életerős, tanult, egészséges, magabíró felnőttek lesznek, a munkájuk és az adójuk az államnak hatalmas bevételt jelent majd. A mostani szociális beruházások rengeteg későbbi kiadást takarítanának meg!

Igaz, a mostani vetésből nem holnap lenne termés, hanem csak holnapután vagy azután. Az meg kit érdekel?

Kit?!