A mostani szituáció az, melyek értékelésében szinte teljes egyetértés van a Századvéggel. Így van, az ellenzéknek nem érdeke Schmitt Pál lemondása. Nem nagy kunszt, de több mint egy hónapja leírtam: ha a nyers politikai önérdeket nézzük, akkor az összes pártnak az a jó, ha Schmitt Orbán nyakán marad. Kivéve persze a Fideszt. Ez a plágiumügy könnyen válhat Orbán Viktor Őszödévé. Mert - akárcsak a hazugság gyurcsányi (ön)lelepleződése - ez is egyszerre szimbolikus és kézzelfogható.  De következik-e ebből (s a vizsgálat eredményéből) az elnök lemondása? Egy józan, önérdeküket racionálisan felfogó politikusok által irányított országban minden bizonnyal következne. De a miénk egy következmények nélküli ország. S a Fidesznek igazából egyetlen nagy baja volt ezzel a következmények nélküli országgal: hogy nem ő vezeti. Hogy idáig eljusson, annyiszor lovagolta meg az irracionális vágyakat, ösztönöket, frusztrációkat, hogy azt összeszámolni is nehéz volna. Aki pedig az irracionalitás építőanyagát használja, annak pórusaiba beivódik ez a habarcs. S akkor is ehhez nyúl, ha már nem építi, hanem rombolja magát vele.

Igazából azonban nagy közhely ez a következmények nélküli ország. A felszíne igaz, de ha megkapargatjuk, rájövünk, a lényege hamis. Mert nincs olyan, hogy következmények nélküli ország, párt vagy személy. Magyarország, a magyar pártrendszer és politikusok sem azok. Keverjük a dolgokat. A magyar társadalom és politikai kultúra nem következmény nélküli. Hanem a hosszú távú következményeket belátni és felfogni nem képes, azokkal nem számoló. Erre a lassacskán újra a Demokrácia Morális Tanítómesterének szerepében tetszelgő Gyurcsány Ferenc az iskolapélda. Ő volt, aki először zárt körben, aztán a kiszivárgás után a nyilvánosság előtt is beismerte a hazugságot, de az ebül szerzett jószághoz, a hazugság révén megtartott hatalomhoz ragaszkodott. S úgy vélte, ez így tök rendben van. Morális bűnnel szereztem felhatalmazást, de sebaj, kijavítom azzal, hogy morális jóra használom. Adjatok bizalmat, hogy megjavítsam azt, ami nélkülem el sem romlott volna. Legalábbis nem ennyire. Most az az ember okoskodik, magyaráz ott a képernyőn, aki a saját hazugságát elítélte, ugyanakkor bűnhődni nem akart, hazugságának gyümölcséből, a hatalomból pedig még utána két és fél évig jókat falatozott. Aztán a pártja rájött, mégis van következmény.

A Fidesz és Orbán ezt a negatív gyurcsányi produkciót rég felülmúlta, túlszárnyalta. Őszödből nem azt a tanulságot vonta le, hogy nem szabad hazudni. Hanem azt: nem szabad lebukni. Nem szabad beismerni, még magunk közt se. Ha pedig mégis lebukunk, akkor tagadni kell. Tagadni, körmünk szakadtáig, az utolsó töltényig, bármi áron. Gyurcsány Ferencnek 2006-ban sikerült, ami a rendszerváltás óta senkinek: újrázott. Orbánnak meg 2010-ben az, ami még szintén senkinek: egy pártlistával kétharmad. Innentől kezdve mindketten úgy vélték, ezt követően nincs lehetetlen, bármiből, a legkínosabb szituból is kivágják magukat. A fejükbe szállt a dicsőség. Ha meggondoljuk (ennyiben árnyalnánk, igazítanánk ki a Századvég-diagnózist) rövidtávon a Schmitt-lemondás következményei éppúgy súlyosabbak Orbánra nézve, ahogy 2006 őszén a Gyurcsány-lemondás is az lett volna az MSZP esetében. Diadaltort ülő ellenzék, s egy közjogi méltóság bukásának szele az őt jelölőket is megingatja. Mindig az a kérdés: vállalom-e a rövid távú következményeket, hogy a hosszú távúakat elkerüljem. Hiába lejtett Palinak a pálya, hiába a cenzúra, a botrány itt van. Rövidtávon átvészelhető, hosszú távon nem. A valósággal Mátrix-falanxként dacolni lehet, de nem sokáig. Hamar eljön az igazság pillanata. Hamarabb, mint gondolnátok.