A NER – Nemzeti Elkötelezettségű Rendpárt – egyik csapást a másik után adja a szervezett bűnbandák nemzetközi hálózatainak. A diplomamaffia nyomában haladva felgöngyölítették a doktor-és professzorbűnözést, eljutva a plágiumbanda fejéig. Az uzsorások reszketve emlegetik Pintér Sándor nevét, a gettók rémei fülüket-farkukat behúzva menekülnek, a rendőrmaffia lakat alatt s most lecsaptak az orvosbűnözőkre is. A győzelmi jelentésbe csupán pár disszonáns háttérzörej zavar be egy kicsit. Ugyebár két hét alatt ígérték a rendteremtést, ehhez képest a kormányzásuk elmúlt két éve alatt (mint most a hatósági jelentések alapján kiderült) szabadon grasszált a gengsztertársadalom és a vele szövetséges rendőrbűnözés. A hálapénz elleni drákói fellépés hitelét is beárnyékolja, hogy Mikola István ugyancsak két éve hirdetett –  Pintér Sándort idéző perzekutori szigorral – zéró toleranciát a kikényszerített paraszolvencia ellen.  Az elmúlt két évben se erről a harcról, se Mikoláról nem lehetett sokszor hallani. Aztán hirtelen Matolcsy tárcája kidolgozta a paragrafust, melynek értelmében a kórházvezetők fakultatív alapon dönthetik el, engedik-e vagy tiltják a hálapénzt. Ami magyarra fordítva annyit jelent, a közhatalom nem tudta visszaszorítani az egészségügyi korrupciót, s az üldözésének vagy legalizálásának felelősségét egyaránt rátolná a helyi intézményekre. Nagyon jó, hogy a rendőrmaffia-és hálapénz-ügy szinte egyszerre robbant ki. Mert a gyökerük lényegében ugyanaz. Nem akarnám magamat ismételni: a hálapénznek már a neve is hazugság. Mert többnyire nem a hála utólag lerótt jele, hanem egyfajta védelmi pénz, a sarcoló zsarolás jelképe. A beteg vagy a hozzátartozója azért fizeti, hogy emberszámba vegyék, tisztességesen bánjanak vele, a kezelés időben megtörténjen.

A „rendes” maffiához hasonlóan az orvosmaffiát sem lehet csak rendőri-büntetőjogi úton felszámolni. Mivel a léte alapvetően nem bűnüldözési kompetencia. Sokkal inkább annak köszönhető, hogy Magyarországon de facto egészségbiztosítási monopólium van. Amellett a beteg röghöz van kötve, a lakóhelye szerint illetékes kórházhoz van láncolva. Így hát kiszolgáltatott a rendszernek. Ellentétben a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítással, a rossz szolgáltatás, embertelen hozzáállás, inkorrekt lehúzás miatt csalódott beteg nem tudja úgy büntetni az OEP-et (rajta keresztül pedig a kórházat és az orvost), hogy a kötelezően fizetendő járulékát „átirányítja” egy másik biztosítóhoz. Minden olyan kísérlet, amely a plurális, többcsatornás egészségfinanszírozást, a hálapénz kiegészítő vagy önrészes formában való legalizálását tűzte ki célul, megfeneklett a demagógia zátonyain. Amely mesterséges zátonyokat épp a jelenlegi kormánypárt süllyesztette oda a vízfenékre. Ha az egészségügyben nincs kifehérített piac, akkor marad a feketepiac. Amely olyan, amilyen a feketepiac lenni szokott – vadkapitalista szolgáltatás, ahol nincs szerződés, tehát garancia és jótállás sem. Az egészségügy ráadásul egy feudálszocialista KGST-piac – felosztott területekkel, elvtársi-földesúri privilégiumokkal.

Roppant árulkodó hír például, hogy „Suchman Tamás tájékoztatása szerint kezdetben Szekeres Imre elnökhelyettes, majd ő találkozott és tárgyalt több alkalommal is Orbán Viktor kormányfővel Horn Gyula kórházi ellátásáról. A miniszterelnök hozzáállása a Horn Gyula kezelésével kapcsolatos kérdések, problémák megoldásához „nagyon pozitív” – mondta Suchman Tamás.” Hadd tétessen már fel a kérdés, csak úgy egymás közt: mi köze is van Horn Gyula (de egyáltalán akármelyik beteg) gyógykezeléséhez Orbán Viktornak? Ugyebár jogállamban e téren rendezőelv csakis a beteg állapota, illetve biztosításjogi státusza alapján hozott, szakmai alapú orvosi döntés lehet. Amihez politikusnak semmi köze. Valószínűleg ugyanaz zajlik itt, ami a hazai egészségügyben általában: szívességi, informális kapcsolati alapon zajló bennfentes ügyintézés a formális ügyfélegyenlőség homlokzata mögött. Ami jól demonstrálja: ez a piac ma is inkább feudális, mint vadkapitalista. Ebben viszont különbözik a jórészt üzleti alapon működő alvilágtól: ott, ha egy díler szar cuccot terít, a vásárló átmehet a konkurenciához. A legalja gettós drogárus se merné úgy átverni kuncsaftjait, mint némely, a pénzt zsebre tévő orvos. Előbbit ugyanis előbb-utóbb leszúrnák.

 Ha a szokásjogból adott jattal megpúpozott járulék törvényszerű minőségjavuláshoz vezetne, úgy a dolog egy McDonald’s-ra emlékeztetethetne, ahová belépve - Szingapúrtól Reykjavíkig - pontosan tudom, mit fogok kapni az összekuporgatott pénzemért. Mert nem az számít, ki vagyok, hanem, hogy fizetek. De ez az ágazat egy nagy lutri, zsákbamacska. Vagyis inkább szenvtelenül kiszámíthatatlan, önmagát folyton változató útvesztő. Ahol lehet, hogy boríték nélkül is a legjobb (legemberségesebb, leghatékonyabb) jut, de az éppúgy, hogy a csúszópénz után továbbra is ridegen semmibe vesznek. Hány beteg panaszkodott már, hogy a kibélelt boríték dacára is levegőnek nézték, épp csak ki nem dobták! Kiszámíthatatlan, tervezhetetlenül irracionális az egyéni betegút. Feudális kiskirályságok vannak, egyik ilyen, másik olyan. Vannak jó királyok is, csak hát magát az abszolút monarchia intézményét haladta meg az idő.

A boldogulás tuti receptje az egészségügyben (általában a közszektorban) nem a pénz. Ha az volna, az már feltételezne egyfajta minőségi üzleti gondolkodást. A feketepiac is piac, még ha fattyú is. De ezt a tájat ma változatlanul a kapcsolati barterügyletek logikája igazgatja. Rokonok az elsők (Móricz Zsigmond azonos című művét ajánlom), illetve a fejesek, akitől az intézményvezetőség remél valamit (támogatást, pártfogást, előléptetést.) A pénz még ilyen értelemben demokratikusabb vízválasztó lenne, hisz az piacgazdaságban bárkinek lehet. Keresheti, gyűjtheti, összetőzsdézheti, csinálhatja, lophatja, örökölheti, megnyerheti. Na de a törzsfő, a király rokona, és a pártfogását elnyerő bizalmasa, aki fölött kegyet gyakorol, nem lehet akárki! Egy premodern, nepotista rezsim jóindulata nem nyugodhat pusztán a racionális szürkegazdaság mocskos bankjegyein. Horn Gyula ügyében is ez a mentalitás lépett akcióba. Jelent majdan némi erkölcsi kihívást a jobboldal gyevi bírójának kivételezésen alapuló rendje ellen fellépni, ha ezt a kivételezést egy baloldali politikus is élvezi. (Igaz, szegény a tudtán és akaratán kívül.)

Nem a pénz(telenség)ről szól ez főként, hanem kurázsi-hiányról, tanult tehetetlenségről, a dzsentridzsungel farkastörvényeinek való behódolásról. A szerencsétlen, öreg embereket (akiknek nincs olyan pártfogójuk, mint Orbán Viktor) egy életen át arra szocializálták, hogy ne gondolkodjanak, főleg ne pofázzanak, ne lógjanak ki a sorból, cserébe majd az állam gondoskodik róluk. Hát most megkapták. Két nagy problémagóc van: öregszik a lakosság, tehát egyre több ilyen helyzetbe került idősről kell majd egyre kevesebb fiatalnak gondoskodni. Kettő: a fiatalokat újra megpróbálják betagosítani/beszocializálni az öngondoskodásról leszoktató, tanult tehetetlenséget gerjesztő paternalista akolba, amiről jól tudjuk, mit ér. A nyugdíjak visszaállamosítása, az egészségügy avítt, feudális privilégium-és protekcióőrzésének konzerválása mind ezt szolgálja. Visszazárni az embereket egy monopolszolgáltatási labirintusba, ahonnan nincs egérút, mert szándékosan devalválják a tőke-és pénzviszonyon nyugvó nexusok értékét. Hiába van pénzed, ha nem hajlik a gerinced. A közgazdasági okkultizmus jegyében a rideg, de korrekt üzletiség helyét a spirituális-vérségi kötelékek (értsd: sógor-komaság, plusz a lojális kivételezett „egyenlőbbek” raja) foglalják el. Orbán Viktor pedig a csúcson trónolva igyekszik majd függetleníteni önmagát az általa teremtett rendszer negatív effektushalmazától. Jó királyként nyit utat a törzsbeli és/vagy lojális alattvalóknak az önkezűleg generált kompetenciakáoszban. Vagy tesz gesztust a haldokló ellenfélnek, ahogy egy imperátornál szokás.