2016. február 13-án, szombaton délelőtt a tanármozgalmak és a velük szolidáris szakszervezetek fölhívására nagy tömeg gyűlt össze a budapesti Kossuth téren.

A nemrég közzétett adatok szerint a tanárok lázadását a közvélemény háromnegyede támogatja.

De én most nem erről szeretnék beszélni.

A Kossuth téri tüntetés végén Sándor Mária arra kérte a megjelenteket, hogy öt percig hallgassanak. Halálos csönd volt, csak az esőcsöppek kopogtak halkan az esernyőkön, az esőkabátokon, a háztetőkön, a kövezeten.

A hallgatólagos egyetértés tartalma egyszerre köztudomású és titkos.

Amikor a nép – a nép egyik szegmentuma – együtt hallgat, akkor azt mutatja meg, hogy nép.

És azt, hogy tudja, amit tud, és ehhöz szavakra sincs szüksége.

Nem követel, nem kiáltozik, nem háborodik föl, mint pár pillanattal korábban. Minden szükséges szó már elhangzott.

Nem képvisel senkit és semmit, csak azt, hogy ott van: ő a nép – a nép egyik része, az, amelyik ott van éppen. A minta, az ősi minta. Amelyet a XVIII. században úgy neveztek: barátság. Majd kicsit később így: testvériség.

A szembenállás, a különválás, a szembeszegülés, az ellenállás után a szeretet öt perce. A szereteté, amely nemcsak a szeretteinkhez fűz bennünket, hanem ismeretlenekhez is, akik velünk együtt a honpolgári közösség tagjai. Ezt jelenti ez a szó: nép.

A megsértett büszkeségből a csöndes méltóság. A lázadásból a közösség.

Öt percre.