- Tudom, hogy kurvajók a lábaim, köszönöm, nem kell efelől felvilágosítania!

Nem, nem szoktam ezt válaszolni senkinek. Soha senkit nem utasítok vissza, ha bókol. Mindenkinek megköszönöm a megjegyzéseit, udvariasan nyugtázom, viccelődöm rajta, vagy csak simán nézek ki a fejemből, amolyan arisztokrata tudomásulvétellel.

De egy ideje észrevettem, hogy szándékosan úgy öltözöm munkához (ami többnyire médiaszereplést jelent, de legalábbis emberek közé vonulást), hogy nehogy túl kihívónak találjanak. Szívem szerint csupa miniszoknyában és cicispólóban meg extrém kisestélyikben mászkálnék színes harisnyákkal meg marsbéli magassarkúkkal, pusztán azért, mert ezekben érzem jól magam – de ezt nem teszem, mert attól tartok, akkor nem fognak komolyan venni. Így hát mérlegelek, és mindig visszaveszek. Kádéenpésítek – ez az itthoni szóhasználat.

De miért is? Tényleg, komolyan, végül is miért?

Néhány napja egy munkatárgyalásra indultomban háromszor öltöztem át, mert nem szerettem volna, hogy a reménybeli megbízóm azt higgye, megdughat pusztán azért, mert szívesen dolgoznék a cégének. Szakmai munkát szeretnék végezni, nem cukiságot értékesíteni. Bevetettem a Vaslady-figurát: káromkodtam, ahogy a szerkesztőségben a fiúktól tanultam, akadékoskodtam a pincérekkel és olyan fejet vágtam, mint Margaret Thatcher a bányászsztrájkok idején. Így se volt könnyű dolgom.

Pár nappal ezután egy kollégával összefutottam egy összejövetelen, kellemesen elbeszélgettünk. Kis idő múlva habzó vadállat-részegen azt üvöltözte, hogy na és akkor mi van, ha ő szerelmes belém, illetve hogy ugye dugunk. Kíváncsi vagyok, eddig hány nőnél jött be neki ez a stratégia.

Egy héttel később egy vitaműsor után számos visszajelzést kaptam ismeretlen férfiaktól privátban, hogy milyen csinos vagyok, illetve nagyok a melleim (egy fekete pulóverben nem tudom, hogyan látták). Egyikük megkérdezte, hogy vajon dugás közben is Donyeckre gondolok-e. Egy nő elismerőleg írta, hogy szuperül, férfiasan érveltem, hiszen sok adatra emlékeztem.

Egy, a családon belüli erőszak elől védett házakba menekülőkről szóló posztom hatására egy ismerős viccesnek találta megírni, hogy ha már itt tartunk, ő szívesen megerőszakolna.

Ugyanezek a férfiak soha nem közölnék nyílt tekintettel és egyenesen, hogy akarnak tőlem valamit, nem hívnának randira és nem adnák meg az esélyét annak, hogy tisztán mérlegeljem, én akarom-e tőlük épp azt a valamit.

Ez persze nem a teljes januári termés, csak annak egy töredéke, és én még csak nem is vagyok egy plakátlány, se elsővonalas médiamunkás. Azért mostanra már egy kicsit elegem lett.

Tök jó, hogyha tetszem, szuper, jólesik, köszönöm. Vannak is helyzetek, amelyekben ezt méltó is szóvá tenni, de azt hiszem, egy közpolitikai elemző eszmefuttatás, egy munkahelyi találkozás vagy egy visszafogott társasági beszélgetés igazából nem ez a fórum. Ha kiposztolok egy képet, amin szétvetett lábakkal állok megafonnal a kezemben egy rali lada tetején, ott lehet, igen, az arról szól. Ha a kutatási témádat firtatom, olyankor kicsit kevésbé.

Igen, tisztában vagyok vele, hogy a nőket amúgy nagyon ritkán felvonultató komoly tévéműsorokban kifejezetten jóleső egy színesen felöltözött fiatal nőt látni, és ez akár elvonhatja az ember figyelmét. Azzal is tisztában vagyok, hogy ez nekem időnként némi előnyt is nyújt. Főként ha a vitapartnereim a csajos külsőm miatt komolytalannak hisznek.

De valójában pusztán azért olyan feltűnő egy-egy kimunkált asszonyi izomcsoport, mert csak mutatóba tűnünk fel a magas presztízsű helyeken: oldalbordának nézve, illusztrációként rózsás arcpír mögött bazsalyogva, magazinozgatva, "csajos" témákban, semlegesen, ártalmatlanul, vagy még ennél is inkább szexuális tárgyként. Ha a csapból is közügyekkel foglalkozó, potens nők folynának, hamar elmaradnának ezek a furcsa bókok, amelyek alapvetően azért mégiscsak arról szólnak, hogy én elsősorban egy nagy darab, a többiek számára felkínált képzeletbeli szexualitás volnék.

(A munkásságom egy tekintélyes része az efeletti szomorú viccelődés.)

Tisztában vagyok azzal, hogy amit a tévében lehet belőlem látni, az egy termék. Nem is sért, ha valaki elvéti a célt, amikor ezt a terméket minősíti. Azért szívesen emlékezetetek arra, hogy amit ott profi megvilágításban, falvastag sminkkel, beállított pozíciókban látni, az cseppet sem azonos egy élő, lélegző emberrel. Én magam viszonylag ritkán hasonlítok az utcán dülöngélve a PRK nevű politikai médiatermékre: a hajam kevés és összevissza áll, a bőröm mindenütt mindenféle színű és a körmeim többnyire koszosak, a hátam görbe, a hasam zsíros és slágfertig sem vagyok, amikor épp a piacon próbálom háromfajta tök ugyanolyan krumpli közöl a kisebbik rosszat választani.

Egyvalami konzisztens: gondolni azt pont ugyanazt gondolom macinaciban is (meg most, a konyhaasztalnál ülve kinyúlt pizsamában, őrültprofesszor-frizurával és tüsszögve), mint ropogósra vasalva. Ha valaki kapcsolódni szeretne hozzám, ehhez a részemhez mindenképpen érdemes.

Persze, igen, nyilvánvaló: én is megnézem a többiek lábát. (Mondjuk az orrukat sokkal inkább. Nekem az orrok a fontosak, a szemöldökök és a kezek. Meg a publicisztikák.) De mondjuk eszembe se jutna nekik erről ismeretlenül privát üzenet írni. Különösen nem mellékelném hozzá a nevetséges ötleteimet, hogy mi mindent lehetne csinálni azokkal a lábakkal, valamint a természetes környezetükkel. Ilyet legfeljebb a legközelebbi barátaimmal engedek meg magamnak, és velük is csak akkor, ha épp úgy találom, hogy fogadókészek, jólesne nekik, helyén van a dolog.

Nem mintha nem örülnék, hogy bejövök, sőt. Hiú vagyok és nárcisztikus, fontos nekem a külsőm is, és ez szerintem rendjén is van így. Jólesik, ha ezt kellő figyelmességgel értésemre is adjátok. Igen, megesik, hogy örülök a rózsának, a pezsgőnek, az ajándéknak, a nagy bókoknak, minden ilyen klasszikus dolognak. Még aszexuális se vagyok (bár ha az volnék, az se volna épp szégyellnivaló).

De amikor épp szakmai és/vagy politikai munkában vagyok, olyankor légyszi csattanjunk már le erről.

Álmaim netovábbja volna egy munkahely, ahová be lehet menni hatvanas évekre festve, fodros csipkeszoknyában és tornacipőben épp annyira, mint a beépített úszógumimba diszkréten belesüppedő derekú, szakadt farmerben is anélkül, hogy ez bárkinek alapjaiban megváltoztatná a munkaalkalmasságomról alkotott képét.

Álmaim netovábbja egy olyan médiatér, ahol nagyon sok, nagyon sokféle nő szaladgál a magas pozíciókban is, a képernyőről legördülnek a kompetens és autonóm nők, akik közül én csak az egyik kellemesen furcsa punk picsa vagyok.

(És akkor végre felvehetném egy belpolitikai elemző műsorba azt a háromszáz forintos hibiszkuszvirágos ribancpiros nájlonestélyit a hegyes orrú gyerekgyilkos-tűsarkúmmal meg a szakadt neccharisnyámmal, amikkel egyelőre csak a gyerekemet ijesztgetem itthon.)